Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

2.
Az egyik Daniel

Óvatoskodnak, okoskodnak, bölcselkednek. Álló nap cséplik a szót, s este ott tartanak, ahol reggel. Ez még nem is lenne baj, ha hagynának dolgozni. Csakhogy ezekből a seggnyalókból előbb-utóbb mindig lesz valaki vagy valakiné az udvarban. A fülbe sugdosóból egyszer csak olyasvalaki válik, akinek a fülébe sugdosnak, s akkor előáll hülyeségeivel, a már ezerszer elvetett ötletekkel, feltalálja a spanyolviaszt, irányítani akar, adót kivetni, parlamentet oszlatni, hadat üzenni.

Hülyékkel vagyok körülvéve.

Lord Churchill előbb-utóbb beevez a révbe, s lesz szegény Angliának olyan dicsőséges hadsereg-főparancsnoka, hogy attól koldul. Az a nagy tökfeje csak arra jó, hogy rajta tartsa a parókát, s annyi tapasztalata sincs, hogy egy táborhelyet ki tudjon jelölni, pedig az első jöttment paraszt fölvilágosíthatná, hogy a folyó partján azért nincsen szénakazal, mert havonta elvinné az ár. Jó, mondjuk rá, hogy ez nem is egy főparancsnok dolga, arról a szerencsétlen esetről nem tehetett, de nem árt, ha egy hadvezér megérti, miről karattyolnak az alantasak. Stratégának stratéga, az az egy biztos. Ő meg a Lady úgy behálózták a királynőt, hogy a szegény, mozdulni se mer nélkülük. Lady Churchill ott zokog az ágya mellett, mintha nem is a királynő vetélt volna el, hanem ő, még Őfelségének kell nyugtatnia és vigasztalnia. Nagy színésznő. Csakhogy az a darab, amelyben ő játszhatja a főszerepet, pontosan olyan lesz, mint amilyenekről Collier jelentésében olvasok: hercegi koronákat rugdalnak benne a színpadon, s ha egy lordról van szó, az minimum csörgősipkás bolond. Nem, az a darab nem fog senkit erényre buzdítani, és még kevésbé rettent majd vissza a bűntől.

– Édes Nottingham – mondja nekem Őfelsége előtt –, maga a mi legelragadóbb Malvoliónk. S a királynő ezen mosolyog.

Ribanc.

Tudom, hogy valamit forralnak. Valami fortyog az üstben.

Régebben sose fordult elő, hogy ha a terembe léptem, elhalkult volna a társalgás. Talán csak akkor, ha Fionellával az oldalamon... míg Fionella élt. Legtöbben nem néznek a szemembe, ha beszélgetünk.

Legalább hagynának dolgozni! De mivel nem értenek semmihez, így mindenhez értenek. Véleményük van, tanácsot adnak, előterjesztenek, figyelmeztetnek, intve óvnak. Okosbercik. Tudom én, persze hogy tudom, mit akarnak, ki kinek dolgozik, ki pénzeli. Ugyan már! Csak arra a pillanatra kell nagyon ügyelni, amikor a változás, a szándék változása... nem, még előbb, még előbb, amikor az akaratok összegződnek, s a szikra kipattan, és égni kezd a kanóc.

Összegyűjteni, ízekre szedni, értékelni.

Mért küld a királynő támogatást Daniel családjának? Mért érdekli ez őt? Biztos, hogy Lady Churchill magától ilyet ki nem talál. Azt ugyan kifundálta, hogyan teljesítse is meg nem is a feladatot, mert a zsák liszt helyett, amire a hét gyerek mellett valamivel több szükség lett volna, küldött Mary Tuffleynak egy szép lovaglóruhát, pár kalapot meg egy ládika ima­könyvet. Bestia. De ezt az egészet nem ő találta ki.

Godolphin? Harley?

A megfontoltak, a fontoskodók, a mérsékeltek, a szentfazekak. A sunyítók.

Mi van, ha tényleg nem Daniel írta a pamfletet? Vagy ha ő is írta, de az említett uraságok valamelyikének megrendelésére? Hohó!

Elölről.

Sacheverell beszédet mond Oxfordban az egyetemen. Jó. De ki engedte a katedrára? Ha nem áll valaki mögötte, lehet, hogy már a portáról elküldik. És mit akartak ezzel? Kinek üzentek? Mi a céljuk? Ráijeszteni a Cityre vagy az alsóházra? Vagy az udvarban bizonyos körökre?

Sacheverell világgá kürtölte, eljött az ideje, hogy lecsavarja a disszenterek tökeit, Daniel pedig gunyorosan válaszolt, ad absurdum vitte ezt a bájos gondolatot abban a büdös pamfletben, és erre mindenkinek elszállt az agya. Itt is, ott is.

Ezek ketten nemigen játszhattak össze.

Az az érzésem, Tutchin nem mondott el mindent, amit megtudott. Fölvette a pénzt a ginre, és megpróbál átejteni a részeges disznó. Róka. Meg fogom büntetni.

Magam beszélek Daniellel.

Honnan a bánatból van ezekben ennyi önérzet? Nagyon ki vannak sámfázva belülről. Becsü­letére vall, hogy nem tollasodott meg akkor se, amikor az üvegadót felügyelte vagy a lottériát igazgatta. Vagy a butaságára. Merev, mint a madárijesztő. Nem tud hajolni. Rugalmatlan. Szánalmasan nagyképű és fejedelmien kisszerű.

Nem vallott Harley-re, és a szeme se rebbent, amikor dühömben közöltem vele, hogy Jeffreys és Kirke lesznek a bírái. Még én is önkéntelenül együtt emlegetem őket, pedig Jeffreys hat éve halott. “Azt hittem, az ilyen gyalázatos bábokat csak egyszer használják fel, aztán ki­rúg­ják őket, hogy ne rontsák a levegőt a kormány körül, s bús elfeledettségben, közmegvetéstől körülvéve, csöndes magányban halnak meg” – vigyorgott.

Ez az ember nagyon okosnak képzeli magát.

Okos is, bizonyos értelemben.

De megvannak a gyenge pontjai is.

Például?

Például lépten-nyomon azzal dicsekszik, hogy ősei nagymértékben hozzájárultak a világbiro­dalom fölépítéséhez. Ebből annyi igaz, hogy amikor II. Fülöp elkergette a protestánsokat Flandriából, Anglia menedéket és otthont adott nekik. Az egér és az elefánt átmegy a fahídon, és az egérke megszólal: hallod, elefánt, dübörgünk.

Például azt híreszteli, hogy az ősi normann De Beaufoe család leszármazottja, holott az égvilágon semmi köze hozzájuk. De semmi. Hogy anyai ágon Sir Walter Raleigh-ig vezetheti vissza a családfáját. Bizony.

Majd én megmondom, hová.

A kézművességnél senki se vitte többre a családban, s amikor a kedves papát bevették a mészároscéhbe, na az volt a csúcs az egész família történetében.

Ez az ember nagyon szeretne olyan lenni, mint akiket folyton csesztet, cseszeget. Szörnyen idegesítheti, hogy a cselédlépcsőn kell besurrannia azokhoz, akiket szolgál. A szabad szellem! Egyenlő partner szeretne lenni. Egyenlő partner!

Haha.

Valamit azonban mégiscsak tud, amit én nem, különben nem merne pimaszkodni velem. Csakhogy nem sejti, pár dolgot én is kiderítettem azért. A laikus prédikátor úr gyereket csinált a téglagyári intézője lányának Tilbury-Fortban. Úgy ám. Az erkölcs szigorú őre, a feddhe­tetlen puritán. Bizony.

Még nem játszottunk ki minden kártyát, uraim.

Becsületes, mindenki számára kedvező üzletet fogok ajánlani, és ezt értékelnetek kell, ha beledöglötök is.

Harley. Harley. Harley. Vagy Godolphin?

3.
A másik Daniel

Gondolhattam volna, sejthettem volna, láthattam volna.

Micsoda praktikákra képesek, micsoda színjátszásra!

Nem hallgattam az első megérzésemre.

Nem, normális észjárással ilyet fel se foghat az ember. Ez az útonállók és ragadozók agyafúrt, gátlástalan gondolkodása, amelyben nincs hely erkölcsi megfontolásra. Pofonegyszerű. Írat vele egy cikket, ami miatt aztán becsukathatja mellém. És még azt is lejegyezteti vele, hányat szellentettem. Piramidális ötlet. Hánynom kell.

Félek.

És ha Nottingham hazudik? Mért pont ebben ne hazudna? Hogy engedhettem meg, hogy Mary térden állva könyörögjön az életemért ez előtt a jellemtelen fráter előtt? Soha le nem mosom magamról a szégyent.

Tutchin. Most már hajlok rá, hogy elhiggyem, ő maga terjeszti a legendát, hogy a Monmouth-lázadás óta minden évben végigkorbácsolják Dorset megye összes városán.

Dorset megyében különben is csak egy város van, s a főutca hossza fogadótól templomig ötven yard.

Egyszer Devont mond, máskor Dorsetet.

És az idegenekről szóló vitánkban sem viselkedett kifejezetten gerincesen.

“Én találtam ki az egészet, és maga gazdagodott meg rajta.”

Mintha csak a pénzről lenne szó.

Eléggé csavaros észjárás. Ki tehet róla, hogyha egy röpiratra keletkezett válasznak nagyobb a sikere, mint az eredetinek? Nyilván a szerzők. És nem én gazdagodtam meg rajta, hanem a kalózkiadók. Becslés szerint eladhattak belőle vagy nyolcvanezret. Úgy látszik, mindenkit érdekelt, hogy ki az “igazi, tősgyökeres angol”.

Hát mi, ti bolondok, mi. Mi, normannok, flamandok, vikingek és rómaiak. Mi vagyunk az igazi angolok, nyugodjatok meg, s fizessétek az üvegadót!

Nagyon félek.

Nem félek. Rettegek. Legalább az éjjeliedényt lehetne valamivel lefedni.

Az ítélet. Ki se kell menni érte a Newgate-ből, egy épületben minden. Nagyon praktikus. Meg se szólalok, ahogyan Colepeper javasolta; később jövök csak rá, hogy ez nagy tévedés, sem­miféle bíróság elleni kirohanással nem ronthattam volna tovább a helyzetemet. Gyűlölnek, az látszik a szemükön.

És az ítéleten is.

“Kétszáz márka bírság és pellengér: első napon a Cornhillen, a tőzsde mellett, második nap a Cheapside-on, a harmadik nap a Fleet Streeten, mindegyik alkalommal egy óra hosszat, tetszés szerinti időpontban déli tizenegy és két óra között, a fején egy papírral, amelyen rajta állnak bűntettei, valamint az, hogy nevezett a következő hét évben jól fog viselkedni. További fogva tartásáról későbben határozunk.”

A mi törvényeinket pókhálóból szőtték. A kis legyeket megfogja, a nagyok – huss – átsza­kít­ják. Akinek aranygyűrű van az ujján, és díszes kabátot visel, az mindent megtehet. Nyugodtan esküdözhet a bíróság előtt, akár magát a bíróságot is káromolhatja. Bátran megengedheti magának, hogy részegen tántorogjon hazafelé a nyílt utcán, senki se fog törődni vele, de ha egy szegény ember issza le magát vagy káromkodik, menten kalodába zárják, röhögnek rajta, paradicsommal meg záptojással dobálják, még jó, ha nem kővel.

Ülök a pokol tornácán. Ordítás, zaj, szenny és mocsok vesz körül.

“Uram! Segítségért kiáltok hozzád, de Te nem válaszolsz. Meztelen lélekkel állok eléd, de Te csak nézel engem, fürkésző, szigorú tekintettel. Kegyetlenné váltál irántam. Erős kézzel üldözöl engem. Fölemelsz és elsodortatsz a széllel, szétmállasztasz a viharban. Jól tudom, hogy halálba viszel, abba a házba, ahol minden élő találkozik.”

Fajankók! Hát mit gondoltok, mekkora papírra férnek el az én összes bűneim?! Egy cetlin?! Közlöm veletek, hogy az a papír beterítené az egész Cornhillt, hogy nem látszana ki alóla sem­mi, és az Úr még akkor is találna hozzáírnivalót. Az a lista tökéletesen eltakar majd engem a szórakozni vágyó csőcselék elől. Bűneim lajstroma ment meg a kövektől és köpésektől.

Annyi pénz a világon nincs. Az “igazságszolgáltatás” éppen fordított sorrendben dolgozik, mint az erdei rablók. Ezek előbb fosztanak ki, s csak aztán ölnek meg.

Erről a királynő biztosan nem tud.

Megvan a maga baja.

De az én bajom egyszer az övé lesz.

Azon a hatalmas papíron legelöl és legnagyobb, legsötétebb betűkkel az áll majd, amit családom ellen vétettem.

Tudnom kellett volna, Uram, hogy akiknek fel akartam nyitni a szemét, azok képtelenek a látásra, mert elvakítja őket a gyűlölet véreres hályoga, hogy akiknek fülébe akartam mondani az igazságot, azok képtelenek a hallásra, mert csak saját ágyúik pufogását hallgatják örvendve.

Nagy bajt hoztam a gyerekeimre.

Mit jelent az, hogy “további fogva tartásáról későbben határozunk”? Azt, hogy életem végéig ketrecben tarthatnak, vagy azt, hogy reménykednek benne, a három kikötözést úgyse élem túl? Biztosan lesz, aki felheccelje a tömeget.

Ez a túlzott büntetés talán mégiscsak rákényszeríti elöljáróinkat, hogy kiálljanak mellettem; ez a pimasz kihívás talán legyőzi gyávaságukat, s megszólalnak a gyülekezetek.

Egy az Isten. Talán az utolsó pillanatban még győzhet a józan ész. Nem jó ez senkinek. Ha a két párt megegyezne, s vezetőik közösen kérnének számomra kegyelmet, a királynő biztosan nem mondana nemet.

Vilmos királyunk azt mondotta, mielőtt meghalt, hogy ha kellő számú zsíros állást tudna kiosztani, egyesíthetné a két pártot.

Mégis, mit képzelsz, ki vagy te, hogy bárki is egy lépést tegyen a megmentésedért? Kit érdekel a sorsod, te bohóc?

Nekem nincsenek nagy vágyaim, Uram. Csupán azt szeretném, hogy a családom biztonságban élhessen ebben a szép országban, hogy a hozzánk hasonlók megkereshessék a mindennapi kenyérre valót. Ennyi az egész, Uram.

Ne engedd át az ítélkezést! Vedd ki a jogart rosszakaróim kezéből! A Te szemed figyelje a mérleget! Tedd, hogy Anglia kiemelkedjen a nemzetek közül, hogy szegény királynőnk végre trónörököst szüljön, s ne hagyd, ha egy pennyt is ér szemedben az élete; ne hagyd, hogy így tegyék el láb alól legalázatosabb szolgádat, Daniel Defoe-t!

A cserejézusok eleddig titkolt,
de megbízható története az első század elejéről

Vót abba az addig nevenincs kis faluba akkora zsibvásár, mint sehó, mert egy locsi-fecsi angyal elkotyogta a piacon, hogy a Megváltó ott kéredzkedik majd világra, és ez má tuti. Na erre, aki csak teherbe vót Galileába, az mind oda! Ugyes menni köllött népszámlálásba, mert a nípek csalták az adót, ahogy illik. Csakhogy Betlehemet nagy ívben elkerűte a kösségfejlesz­tís: két bába, aki vágta ott a témát összesen, tisztán tapasztalatilag, azt azok cikáztak ide-oda meztíláb, mert se a bicikli, se a gumicsizma nem vót még szokásba. De nem nyafogtak, jó kerestek.

Abba az időbe mindenkit angyalok zaklattak iccakánkint; azt es, aki különben jót szundikát vóna. Vót köztük három kerál, két sápattszínű meg egy szerecseny; na, főcsengettík azokat is, hogy gyűjjenek, me balhé van. Egy csellag vezette üket toronyiránt, de azok mégis olyan balfékek vótak, hogy egybű Nagy Heródes nevű kollegájuktó érdeklődtek; miabánat?; pedig ismerhettík rígrő, hogy egy gecmajer.

Mindegy, szóval, ahogy József és Mária, a tehén meg a szamár beérnek Betlehembe, hát mingyár van ott a sarkon egy mekdonát-kombinát, oszt ki van írva, hogy reggelire sonka­Mctojás, hozzá ingyen McBuri. – Ezek még a hemendexet se tuggyák magyaru, ide ne menjünk be – mondotta a kísőbbeni Szent József, miután megvizsgáta az árakat, mert nem elég hogy egy kanyijuk se vót, de ráadásu igencsak tele lett má a töke azza, hogy a bundás­kenyeret francia piritósnak köll tituláni, a krumplilángost meg Burinak. Jó magyar ember vót különben. Nem divatból. Csak úgy, von Haus aus.

– Figyejj má – mondta Szűzmária –, mostan nem lehecc ennyire smucig. Má a lábam köré tekeredik.

– Nem bánom, mókuska, hugyáni bemehecc – enyhűtt meg József, s megvárta odakünn, aztán ballagtak tovább, míg egy rongyos istállóho nem írtek. Az ott olyan vót rígen, mint most a fedett buszmegálló, behúzódhatott alá bárki bódogtalan, épp csak az nem vót kiírva, hogy észidiszi.

Olyan igínyek, hogy beípített szekríny? Egy fütyit. A tisztaszobát is úgy takarították, hogy fogták az ásót, oszt lementek egy centive a döngőttbe.

Mária ottan takarosan megágyazott a szénán, oszt megpihent. Füstölgött kicsit, mert min­denhó ki vót írva, hogy zimmerferi, de gondóta, ez az ura bosszúja az angyali üdvözletír, há lenyugodott, mint beteg az inyekció után. József meg elugrott a krimóba lenyomatni valamit.

Kicsinyég elidőzött ottan, s közbe leszát az este. Láttya ám, miko megy végre, hogy ótári nagy csődület van az estálló előtt, s benn is csak úgy nyüzsögnek a parasztok. Alig tudott befurakonni. Szerencsére az első sor már térgyepűtt, mint a kivígzőosztagná, azt átlátott a fejik felett. Na, az vót, hogy Mária közbe megszűt, de nem csak ü, hanem az a nímber is, aki nem sokka utánuk írkezett a férjive. Olyan csövi fílík, az a kukaszakírtű fajta.

A bonyodalmat az okozta, hogy a Mária meg a József gyermeke, a Kisjézus, hát az olyan egy randa kiskölök vót, hogy az míg csecsemőbe is párját ritkíttya. A szamár beleröhögött a zaboszsákba, amikor ránízett, és fuldokóni kezdett, mert az orrába ment a mag, az meg olyan, hogy csak befele halad. A három kerálok is csak lestek, hogy ilyenko mi van. Egy ilyen randa megváltóval nem lehet nekiindúni az új időszámításnak, tisztára blama lett vóna. Node láttyák ám, hogy ott gügyög a túsó sarokba az a másik csecsszopó, az meg göndör, mint a puli és dundi, mint a friss barhesz. Helybe ideiglenes bizománnyá alakútak; kimentek az estálló elejbe; bepuszítak egy zsebüveg törkölyt, oszt vizuálták a csellagot kellő szigorúságga, hogy há mutat. De a csellag az olyan, hogy akárhá mégy, mintha mindig fölötted vóna, mint ahogyan az aranyhíd is mindig az illető személy felé csillong a vízen.

Tedd a kezed a szívedre. Te melyiket választottad vóna?! Emberi dolog. Max faktor.

A József, az tutta, mert az angyal közőte vele, hogy nevelőapa lett, de szeríny pali vót, olyan halvérű, hagyta hát, hogy a kerálok a másik kölökhöz tegyík le az összes cumót, amit hoztak vót, heába villogott a szeme szegíny Szűzanyának. Ilyesmin gajra mehet egy házasság, ha egy férfi ennyire mulya, de ebbe az esetbe még mázlijuk is vót vele, mer aztán javukra vált a tévedés, csak későbben kerekedett jogi eset belüle.

No, miutá megvót a nagy cícó, ment a dógára mindenki, azt fakszóták a világ négy tája felí, hogy mosmá kóser lesz minden.

Nagy nudlit. Még csak akko jött az igazi kocsedó. Rada hajnalba dörömbözik az angyal (civilben postás vót az, csak évelőtte kinyiffantották az erdei zsiványok), hogy most aztán télak, mert jönnek Nagy Heródes zsódosai, oszt vagdajják az ártatlanok gigáját sportbu.

Gyorsan szedték hát a sátorfájukat, aztán irány Horány. Még riasztották vóna a többieket is, hogy mi az ábra, de az angyal megnyugtatta üket, hogy az mán az ü dóga, csak tűnnyenek, elintéz majd mindent. Naná. Annyi is lett annak a sok kis bűntelen líleknek ottan. Postásbú lett diplomata az az angyal, de meg ke hagyni, hamar beletanút. Csak a három keráloknak szót, hogy vissza ne mennyenek a gecmajer haverjukho, mer végük lesz, minta botnak.

A Szent Család meg usgyi, hegyen-völgyön, ungon-berken át. Meg se átak vóna Názáretig, ha közbe nem köll megalapítaniuk a botanikát, és bővíteni az Úr teremtményeinek számát egy-két jó találattal. Vót – pídának okáír – egy olyan semmilyen kis virág, azelőtt míg nevet se találtak rá, annyira jelentíktelen vót, de amióta a Szűzanya sietsígge megűte, azóta csak az előkelő Mária-lelke nívre hagat, más megszólításra nem mozdúna tapodtat se. Még kikapáni is tiszta gyötrelem. Egyszer meg, hogy fírehajítják a Kisjézus liberóját, hát, mit látnak: azon nyomban kivirút belüle száz hektár gyapotfőd, méghezzá a jobbik fajta, a barbara. No, ennek meg a szerecsenyek örűtek aztán nagyon, mer látták, hogy az Úr igazsága nagy, s nékik is jut abba rész. Van is az a szám, a “Liftet, Béla!”, na az errő szó, hogy örűtek neki. Innét ne tuggyak elmenni. Blúz.

Hanem vót baj is. A cserejézus mamája annyira berágott Józsefékre, hogy csak. Az ü szípsí­ges szíp gyerekit megpusztították az írtók, ezek meg – gondúta – csak lelíptek szó níkű, penig az estállóba míg jóba vótak nagyon. Eztet igazságtalannak taláta piszkosu. De hát ez az asszon tudatlan vót nagyon, hogy is láthatta vóna át a törtíneemet. Ipp csak annyi esze vót, hogy hazatanájjon. Olyan kis rezes arcú, ivós nő, ráadásul meg – ugye – elöntötte az agyát a yoghurt, ez emberileg – max faktor – írthető. Vett egy nagy túlélőkést, azt elindút utánuk. Hát, ott ül az egész Szent Család egy csipkebokor alatt a názáreti úton, amikor utoléri üket, s éppen az utósó májkonzervet eszik, csak úgy, kenyír níkű.

– Figyejjetek, ti szemetek – azt mondja közvetlenü –, most kieresztem ennek a gyereknek a belit. Ilyet szót, penig látta, hogy ebédeznek.

No, a Kisjézust se köllött fíteni. Nem ijedt az meg egy szemernyit se, csak rámosolygott azzal a szelíd, de borzalmas mosolyáva, ami vót neki, úgy, hogy az eszelős jóasszonynak a hideg kezdett futkosni a hátán, s megdermedt benne a vese-velő. Akkor Jézus Urunk nagylelkűen megajándékozta egy űrhajós-jelvínnyel. Ezen szegény balga némber úgy elcsodálkozott, hogy menten kiesett kezéből a kés; el se köszönt, csak egybő hazafelé vette az irányt a másik fiához, de attó kezdve ma nem számíthatták be sehá, csak a létszámba. Naphosszat elkupor­gott a küszöbön, oszt fínyesítette a jelvínyt.

No, ez a másik fiú istentelen nagy jampli lett, amiko fölcseperedett. Egyetlen ívvel vót idősebb, mint az öccse, a szegíny kis cserejézus, akit besilóztatott Nagy Heródes kerál, csak a nagy míszárlás idejin ü ippeg kőcsön vót adva egy szamáriai rokonynak bizonyos segély­kérelem okán. Már csecsemő korába is csaló vót, ha még nem is tudott rula. Ennek a pernehajdernek aztán nagyon fúrta az ódalát, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk kiestek a jóbu, ezír amikor Jézus Urunknak már igazán kezdett menni a bót, már tömeggyűléseket tartott, és kifundáta, hogy lehetne kifótozni a mózesi törvényeket, ráadásu vót egy remek vízenjáró száma is, ami egymaga megírt tíz rongyot alkalmankint, na, akkor ez a szígyentelen úgy gondúta, hogy beleköp a levesbe, és peres útra tereli a dógot. Úgy ám. Nem röstellte azt állítani, hogy ü maga a Megváltó, és keresetiben százezer dollárt követelt hitelrontásér. Ezen még az a minden hájjal megkent bíróság is hangosan röhögött, amelyik azért látott már egyet s mást Jeruzsálemben. Törvény az törvény, az eljárást le köllött folytatni. Csakhogy egyszer a három kerálok nem vették át az idézést, máskor a pásztorok vonultak el juhaikkal a távoli hegyekbe, úgyhogy folyton el kellett napóni a tárgyallást.

Közbe aztán haladtak a dógok. Jézus Urunkat nem átallotta fődobni egy Júdás nevű strici – rég nem komáták egymást –, s meglett a szomorúság. Eleinte még úgy nézett ki, hogy meg­ússza felfüggesztettel, mer semmi priuszára nem akattak, de aztán a papok addig kevertík a szart, hogy csak megfeszítettík. Penig sok jót tett azt meg ke hagyni, s pontosan akko, amiko a legnagyobb szükség vót rá, amiko má mindenki zokni vót agyilag, hogy mivanmá. Járta az országot fáradhatatlanu, és marha jó műsorai vótak. Egyetlen egy helyen fütyűték ki, ott is csak azé, mer tévedésbő a Májkel Dzsekszn-t harangozták be. De üt ez se bántotta, halatt a maga uttyán rendületlen. Kétely és habozás meg nem érinthette, betejjesítette az Úr átal ráosztott kűdetíst tövirül hegyire, s megfizetett mindenír, az utósó faszegig. Utáta a gazda­gokat és szerette a szegényeket, az elesetteket és elnyomottakat, és az ilyet a nípek nem felejtik el, hacsak nincsen rá valami nyomós okuk. Dídanyám szerint az ü sorsa is máskípp alakút vóna, ha nem születik olyan riasztó fizimiskáva, s nem rinyál annyira a pinátó, hanem választ valami tenyeres-talpas menyecskét a legtávolabbi Giskalábu, aztán töcsköli folya­matossan, míg a világ világ. Hiszen későbben má nem is vót annyira förtelmes a kípe, csak afféle markáncs lombrázó típus lett. Direkt van, aki az ilyenre bukik.

Mégis kár lett vóna, ha így történik, hiszen halvány gőzünk se lenne róla azóta se, hogy a becsü­lettel élő ember főtámadhat egy az egybe, s hogy Isten országába nem csak a cseléd­lépcsőn lehet beosonni, hanem be lehet sétáni a főbejáraton, arról meg plánem, hogy nem azok a kövér, csuhába őtözött jóemberek váltották meg ezt a fingeszű emberiséget, akik a hordónyi hasukon ájtatosan horgyák a kicsinyített keresztet ezüstből, hanem az a kis randa, sovány ürge, aki a hátára vette helyettünk tőgyfábu.

No, mindegy. Az önjelőt cserejézus a megfeszíttetís hírire villámgyorsan visszavonta a keresetít, s kipengette a perkőccséget. Asse vót egy nagy etvasz, mer abba az ívbe jó fizetett a füge meg a gránátama, ez a csibész meg gyümőcsbe utazott. Egy év se telt bele aztán, s az Úr csak kiszabta rá a méltó büntetést. Valami kapernaumi fődműves a felvásárlási árró folytatott heves vita közbe úgy fejbe kúrta a kapáva, hogy a szerencsétlen abba a minutumba meg­kergűt, úgyhogy ü örökőte meg mamájátó az űrhajósjelvényt. Ammár olyan fínyes, mint a Hadik lovának réztöke a Várba.

Nohát, így folyt ez akkoriban, meg azóta is. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, aki a nyakában tartja kutyaláncon, van, aki a fölsebzett hátán, s akad aztán olyan is szép számmal, aki a zaciban.

* Forinyák Géza egyetemi hallgatót az 1860. március 15-i tüntetésen rendőrsortűz ölte meg.