Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Mizantróp

Mi sem természetesebb, mint hogy a legjobb, tágas helyre veti le magát (a gyerekes mamáké­ra, föltámogatott vakokéra, ahol én szoktam ülni) és elterpeszkedik a nagy állat; akkorát ásít, hogy majdnem kiugrik az állkapcsa – (a büdösbarlangban nyújtózkodó nagy macskák jutnak az eszembe róla és nem tudom, hogy szívből gyűlöljem vagy irigyeljem-e azért, mert ilyen kirívóan és szemtelenül egészséges); a lábait kirakja az ülések közti folyosó közepéig fesztelen. Az az egy biztos, hogy ezektől az újmódi jampiktól csődbe mehetne a harisnyagyár, mert zoknit, azt nem hordanak, még ha tellene is rá, hiszen, ha mezítlábra is húzzák fel az olasz cipőt, azért a nyakukban ott fityeg a vastag aranylánc. Elmegyek mellette, és a bakan­csommal jó nagyot belerúgok a bokájába. Csőrrel, erőből. – Bocsánat – mondom aztán elnézést kérő mosollyal, és leülök a vezetőfülke mögött dudorodó műanyag púp mögé. Ez a legbiztonságosabb hely: nincs olyan ostoba, életunt sofőr, aki a kormányoldallal célozzon meg egy rossz helyen álló betonoszlopot, ha nem muszáj. A visszapillantó tükörben látom, hogy a nagy lakli fölteszi az ölébe a lábát és megvizsgálja rajta a skárpit – két rongyba biztos belekerült –, de aztán leteszi és egykedvűen tovább szotyolázik; a héját leköpködi maga köré, ügyes kis halomba. “Egyenként szedetném össze a rohadékkal” – mondaná erre Jozsó, a nyugdíjból visszacsábított öreg sofőr, aki itt lakik a végállomás melletti sorházban, – “és fogkefével súroltatnám vele a padlót fel! Isten az atyám, a seregben vért pisált volna a kezem alatt!” (Mielőtt gkv lett, őrmester volt az öreg harcos egy vidéki őrszázadnál, és rendesen “Potrien”-nek becézték a ripacsos képe miatt)

Csak egy megállót mennék, de a sofőr nem akar kibújni a kuckóból; ott röhincsélnek azzal a madárijesztő kinézetű irányítónővel, akinek van vagy húsz centi vastag mályvaszín vakolat a képin. Épp’ hogy nem henteregnek az asztalon. Esküszöm, kevés hiányzik hozzá, a csaj meg tök ki van billenve, úgy vihog, hogy kihallatszik az utcára.

– Gyere má’, te tetű! – hallom magam mögül a jampi hangját. – Majd megkeféled a követ­kező kanyarban!

Mintha neki nem lenne mindegy, hogy mikor indulunk. Este tele van velük az utca, de a reggeli melósbuszon nem látni egyet se ebben a selyemmelegítőben.

Végre jön már a pilóta, de még percekig eltököl azzal a kis játéklakattal, amivel a vezetőfülkét bezárta. Biztos attól fél, hogy ellopják az uzsonnáját vagy a kormányt. Ez egy óvatos duhaj, meglátszik azon is, ahogy vezet. Odaállok az ajtó elé; benyomom a gombot. Gyalog már régen odaértem volna, de ez mindenhol megvárja a következő zöld lámpát. – Mért nem mész már, baszd meg?! – bukik ki a számon. Idegesen kirántja az ajtót, a feje céklaszínűre vált és üvölt bele a pofámba: – Azért, baszd meg, – mert piros van, baszd meg!

Elfordulok tőle, mert látom, hogy ez is tiszta hülye. Mindenki ideges, a munka meg nem halad. Felemelik a bérletek árát, és ritkítják a járatokat.

Leszállók a sarkon, s amikor a busz elhajt, előhúzom a zsebemből a csúzlit, belerakom a nagy kavicsot, jól kifeszítem a biciklibelsőből kivágott gumit és elengedem a kék Trabant felé, aztán rohanok, már csak futtomban hallom a csörömpölést a mellékutcából. Talált: nem hiába gyakoroltam annyit a téglagyárban, mint valami vérbeli terrorista. Ki kellett eszelnem vala­mit, mert amikor másodszor törtem be a szélvédőjét, majdnem elkapott. Állítom, ott leskelő­dött egész este a lépcsőházban, és úgy rohant ki, mint egy felbőszült vaddisznó. Habzott a szája, a tengert ne lássam, ha nem igaz. – Ha elkaplak, letépem a kezed és a hátadba szúrom, te szemétláda! – ordított utánam, de szerencsére én voltam a gyorsabb. A hájas disznó. Soha a büdös életbe’ nem fogom megérteni, hogy szerethetett bele Rózsika. Soha.

Egyetlen egyszer buktam még le így, akkor is amiatt a redvás zacskós tej miatt. Éjjel kettőkor kislattyogtam a szokásos zacskó tejekért (csak a macskáknak; én meg nem innám, nincs az a pénz), felkapok kettőt, megyek vele vissza – akkor még a földszinten laktam, a házmester­lakásban –, be a konyhába, öntöm a tejet a lábasba, és abban a szent pillanatban meglátom a tükörben, hogy a tejes ott áll mögöttem: olyan volt a pofája, mint a Frankenstein fiának, és kezében akkora vastag acél húzóvasat lóbált, hogy egy tehervagont el lehetett volna vontatni vele. Azt hittem, rögtön megkínál – mint valami börleszkben, úgy lopakodhatott be a nyo­momban a lakásba –, és szerencsére elájultam az ijedtségtől, ő meg bemajrézott, hogy valami baja lesz belőle, hogy leütött, úgyhogy eliszkolt. Csak arra éledtem fel, hogy a tej kifutott és büdösen odakozmált. Minden szállító vadállat. Már éjfél után lerakják az utcára a ládákat és aztán csodálkoznak, hogy viszi boldog-boldogtalan, olyan is, aki pedig nincs úgy rászorulva, mint én. Arról bezzeg már nem volt tudomása a nagy hülyének, hogy előző éjjel majdnem megkalapáltak a bőrfejűek, mert rájuk mertem szólni, hogy ne borogassák fel a tejesládákat és ne a poharas tejföllel dobálózzanak. Jönnek a fingeszűek a diszkóból, zabálják az andaxint és isszák rá a Kocsis Irmát, aztán fölborogatnak mindent, ami az útjukba kerül, még a kapu alá is bejönnek pisálni. Ilyen se volt, amíg én voltam a házmester, mert nálam egész éjjel zárva volt a kapu, és nem restelltem kimászni az ágyból, ha csengettek.

Onnan is kitúrtak. O.K. Úgyis hülyékkel voltam körülvéve. Csak az fájt, ahogyan csinálták. Nem szemtől szembe jöttek, hanem hátulról. Azt fogták rám, hogy a házmesterlakás annyira büdös, hogy a lakók zsebkendőbe kötve dobálják be a lakbért a küszöbről, mert nem mernek beljebb jönni. Valójában nem is engem utáltak – tudom én azt –, hanem a macskáimat, pedig ha jól megnézzük, van köztük olyan, amelyik okosabb, mint némelyik nagyfejű lakótárs, aki annyira fenn hordja az orrát. Jó, az anyósom büdös volt kicsit a maga 160 kilójával, hiszen izzadt szegény és cukros is volt, én is észrevettem időnként, hogy lepisili a konyhakövet, mert odaragadt az antilopcipőm talpa; de attól nem lett jobban, hogy kirakták a házmesterlakásból, fel a harmadikra. A tűzoltók emelték ki az ablakon darus kocsival, amikor megmurdalt sze­gény mama – egyszer repült ő is egész életében, s akkor is ott röhögött az egész ház az udvaron –, mert a szűk lépcsőházban nem tudták volna lehozni.

Mégis, – szemenszedett hazugság, hogy én bosszúból állandóan elrontom a liftet, belehugyo­zok és kilopkodom a semmire se jó villanykörtét. Jó, elismerem, hogy első dühömben valóban földhöz vágtam azt a dunsztosüveg lecsót az első emeleti lépcsőfordulóban – köztünk legyen szólva: borzalmasan nézett ki; mintha alvadt vérbe dermedtek volna bele a sárga paprika­sze­letek –, de aztán meg minden reggel én szedegettem össze az üres dianásüvegeket ugyanott, nehogy valamelyik öregasszony valagra üljön rajta. És az ötből csak kétszer jelentettem fel az új házmestert, a másik három – Isten az atyám – nem én voltam. De megvédték úgyis, aláírásokat gyűjtöttek mellette az éj leple alatt, többet, mint a vízlépcső ellen. Azt hitték, nem látom, pedig szemmel tartottam őket a konyhaablak függönye mögül, mint a számháborúban. A Kovácsné meg a Kelemen voltak a főkolomposok, és csak azért, mert nálam a Kovácsné Trabantja nem fért be az udvarra, most meg lebontják a Diana-szobrot és ott pöffeszkedik a helyén a rozoga kétüteműje. A Kelemen meg amiatt, mert szólni mertem neki, hogy változ­tat­nia kell a daxlija étrendjén, mert harmadszor fosta le az a randa jószág a kapu alatti kerék­vetőt, és jó lenne, ha valaki lenyalná.

Elmegyek a krimó előtt, benézek. Ott ül persze a Benyóval meg a Nagy Hallal és cigiznek. Ezek mind marhára utálnak a napon lenni. A pult alatt egy köteg kábel, biztosan valami lopott alumínium vagy réz. A barkácsboltig sétálok el, addig bírom, aztán visszaindulok; van nálam vagy nyolc forint, amit sikerül összekotorászni a zsebeimben. Még egy kettes bujkál valahol a bélésben, tegnap szökött ki a lyukon, de örülök, ha a kulcscsomómat ki tudom halászni belőle. Azt hittem, hogy a telefonfülkéből ki tudok pofozni egy fennakadt kettest, de ezekben a rohadt vandálokban nincs semmi tartás, letépték az egész készüléket, és most csak egy kábel lóg a helyén. Az anyjukhoz ne tudjanak mentőt hívni. Végül egy kapu alatt csak elővará­zso­lom a pufajka (Szevasz, orosz kardigán – jópofáskodott a múltkor Benyó) szakadt aljából a bélást, s a malléral már jó vagyok egy nagyfröccsre.

– Hello Janó – mondja a csapos. – Szanaszét vannak a poharak. Ezer szerencséje, hogy ma nem kezd el humorizálni, mert különben is jó kedvemben vagyok. Le vannak szarva a poharai, azért az egy fröccsért nem fogom egész délelőtt gyűjtögetni őket. Ma kéne lemossam a kocsiját (amit a vizezett borból vett), de nincs hozzá kanalam. Az a kurva önérzet mindig pont akkor száll meg, amikor nincs egy kanyim se.

Direkt nem megyek oda a Benyóékhoz; Rózsi néz: érzem, hogy néz, de nem fordulok arra. Oda­jön; tüzet kér, a két bohóc meg les. Magával hozta a poharát is, nekidől a pultnak mellettem; rám fújja a füstöt, de én csak a falat nézem. – Köszönni azért szabad, nem? – kérdezi. Csapzott haja a füle mellett van hátrasimítva. Fehér blúz van rajta, a gallérja a nyaka mögött korpásszürke. – Azt szabad – mondom. Áttölt a poharából az én félig üres bögrémbe. – Nem kell – takarom el a tenyeremmel. Tudom, hogy a két gyökér fizette neki, abból a pinka­pézből. amit előlem nyeltek le tegnap este a “Tekés”-ben. Legalább egy órát állítottam és kiszúrták a szemem pár sörrel. Szemetek.

– Akkor most már meg se ismerjük egymást? – kérdezi Rózsi és a kezét ráteszi a kezemre. Kihúzom alóla és még mindig nem nézek rá.

– Most mi van, mit játszod meg magad, te hülye? – hallom a hangját.

Felemelem a poharam és olyan hirtelen nyelem le a bort, hogy megcsordul a szájam szélin, aztán a kézfejemmel eltörölve sziszegem: – Mért nem mész az anyádba?! Vagy ahhoz a hájas hülyéhez, akinek elcsaklizhatod a rokkantnyugdiját!

A szemébe nézek: elsápad; felhúzza az orrát (ha-ha, üres kalász fennhordja a fejét), össze­vonja a cipzárat a dzsekijén (nagy rá, biztosan azé az idióta férjéé, aki nem tud egy csizmát venni neki és télvíz idején is szandálban járatja), a hamut beleveri a cigijéről a poharamba, és méltóságteljesen visszavonul a Benyóékhoz.

Eddig én voltam a nyerő, hogy odajött hozzám, de most, hogy visszament – pláne, hogy láttak mindent –, lehet rajtam röhögni. Csak azért is megvárom, amíg leülepszik a hamu a bor aljára, és óvatosan megiszom. Eligazítom a sálam, begombolom a pufajkát. és visszaviszem a poharam a pulthoz, hogy még egyszer oldalvást megnézhessem őket. Benyó meg a Nagy Hal vigyorog, mint a töklámpás, de Rózsi komolyan néz; kezében újra tele a pohár. Bólintok nekik, és megyek. Az utcán baszott hideg van, fúj a szél, s az emberek keserves pofákat vágva jönnek szembe, talán nem is látják, hogy kicsordul a szememből a könny. A metsző szél miatt van. Ha legalább az a két hülye nem lenne ott, akkor visszamehetnék és megfoghatnám a kezét. Egy óra múlva már úgyse lehet beszélni vele.

Gazsó beengedett a kapunál, de csak az állóhelyre vagyok jó, mert az ülőhelyek előtt újra kérik a belépőt. Mindjárt azzal kezdődik, hogy az a tudatlan berakja balszélre a kis kedvencét, azt az x-lábú buzeránst. aki csak akkor tudja lekezelni a labdát, ha rádobják neki a pokrócot, különben marhára zavarja, hogy pattog az a kis felfújt izé. De nem és nem, nem akarja észrevenni, hogy alkalmatlan a pacák – már mindenhonnan kirúgták, ahol ilyen jellegű szak­osztály egyáltalán létezik –, ő csak erőlteti, a hátvédek meg körbefutnak mellette és barackot nyomnak a tejére, a labdát meg két percig nem tudjuk elöl tartani. A másik meg a vak, béna és siket centerhalfunk, aki úgy mozog, mint az őrbódé: csak véletlenül akad el benne a labda; az ellenfél csatárai négykézláb futva is állva hagynák, esetleg finganának egyet az orra alá, azt még utoléri. Ezek az ő biztos kezdő emberei, meg a veterán kapusunk, aki annyira majrézik, hogy összekeni a papagájsárga Adidas-t, hogy a rabok faszáért se feküdne le a földre, nem­hogy még elszánná magát egy robinzonanyádra.

– Ne üvölts már, fater, tisztára be vagy rekedve – veregeti meg valaki a vállam. Visszanézek, hogy ki az az állat, aki a meccsen is a légyzümmögést akarja hallgatni: hát egy nagy, húsos képű mérlegrongáló melák.

– Nem pofázol, igaz? – nézek rá mereven.

Legyint, nem tud megszólalni, mert tele van a pofája. Tuti, hogy eddig a hátamra köpködte a szotyolát.

Visszafordulok, mert a kapu mögött felmorajlik a nép. A centerünket belegyalulták a földbe, s a másik oldalon egyből belekezdenek a majmok a “Földet rá!” kórusba, a bíró meg elfordul, mint egy szűzlány, ha a kutyák egymás hátára ugranak, és fut tovább.

– Ó, hogy csinálj magadnak öcsikét – nyögi előttem Bécsipapa.

– Láttad ezt, Janó?! – fordul vissza hozzám. – Hogyne, – mondom, – az ipse alapító tag a Játékvezetők Vak Bottyán szocialista brigádjában. Aranyjelvényes marha.

A félidőben mindezek ellenére még vezetünk. Az öreg egy termoszban forralt bort hozott magával. Ég tőle a gyomrom, mert telenyomta borssal, de azért én is benyelek belőle egy kisebb köcsöggel.

A másodikban aztán felbillen a pálya, mert a primitív beállítja őket védekezni. Az ellenség erre szétrugdalja a kapufánkat, aztán gyors egymásutánban kettőt be is gyötörnek a mici­mackó lába közt és kezdhetünk megszakadni, ha ki akarunk egyenlíteni.

– Mondtam már, hogy ne üvölts, fater – veregeti meg újra a vállam a sutyerák.

Arra eszmélek, hogy a dermesztően hideg betonon fekszem; egy kövér spinkó meg Bécsipapa hajolnak fölém; a nő kezében véres a zsebkendő. – Mi a fasz van? – kérdem motyogva. Az orrom nagyon fáj.

– Nem kellett volna leköpnöd azt a surmót – mondja az öreg. – Láthattad volna, hogy hótton van.

– Lefalcolt? – kérdem én, és megpróbálok feltápászkodni. Lesöpröm a kabátom ujjáról a tökmaghéjat meg a rágógumipapírt. Ülök a betonon, és most örülök neki első alkalommal, hogy már alig jár valaki meccsre. A drótkerítés mögött, a pálya szélén elsétál a zsaru egy nagy farkaskutyával. – Csak korzózzál, haver, nézd a meccset, engem meg itt nyugodtan agyon is üthetnek – üvöltöm le neki, de újra elered az orrom vére. Letépek egy oldalt a “Sport”-ból, és azzal szétkenem a pofámon. Rögtön összeragad tőle a két hirdetési oldal.

– Kimegyek a kapu elé, hátha el tudom kapni azt a rohadékot a meccs végén – mondom Bécsipapának, mintegy mentegetőzve, és eloldalgok a kijárat felé. – Hagyd a fenébe, tudod, hogy ezek nem normálisak – int utánam reménytelenül, és már fordul is vissza, hogy azt az idétlen csetlés-botlást figyelje, ami a pályán folyik. Szerencsére annak a bunkónak se híre, se hamva a pálya előtt, úgyhogy békében eljutok a villamosig.

Tök véletlen volt, hogy hozzáfogtam a Népszabadsághoz meg a Sporthoz: nylonba volt cso­ma­golva és mindjárt a címlapon – ismeretterjesztés címén – ott márászkodott egy festett képű örömlány meg Farokberci: nem is csoda, hogy tegnap éjjel valaki bekente híg szarral a bódé minden ablakát, le kellett menjek újságért az aluljáróba.

Ide vezet az a sok mokrata meg calista duma: tisztára mutánsok szerepelnek a filmeken, és csak a Dörmögő Dömötör címlapján nem virítanak kancsal csöcsök, meg sokat látott seggek. Szisztematikusan terjed a szemérmetlenség. Eljön még az idő, amikor egy hosszabb mozgó­lépcső – mondjuk a Kossuth-térnél – elég lesz arra, hogy valaki elveszítse a szüzességét, meg­gyalázza a család szentségét gyakorítva.

Nem mondok többet, az is elég, ha esténként felhúzódzkodom az áruház raktárajtajának rácsára: – állítom, az a spiné szándékosan mászkál meztelenül a lefüggönyzetlen szobában; direkt számít rá, hogy valaki meglesi a nagy, rengő didkóit. Olyan alakja van, mint egy roman­tikus szobornak, de a lankatag palija előtt hiába riszálja magát, az csak ül pucéran az íróasztala mögött, rá se hederít; pipázik és adminisztrál rendületlenül.

Tegnap leltár volt az áruházban, úgyhogy a rácsot nem húzták le, kénytelen voltam arra a hülye kukára felkéredzkedni, de amikor a Lina az ablakhoz lépett és én előre hajoltam, hogy jobban lássak a pénzemért, az a nyomorult szerkezet megbillent és kigurult alólam, megka­pasz­kodni nem tudtam semmiben, végigsúroltam a pofámmal a falat, és akkorát puffantam a kapu előtt, mint egy lerobbantott gyárkémény. Ott feküdtem a háztartási hulladékban, az olajos hal-konzervdobozok meg a vastag krumplihéj között, és azt hittem, végem van. Szeren­csére nemsokára jöttek a tejesek, fölraktak a poharas kakaó mellé, és elvittek a kórház bejára­táig, ahol aztán hajnalra begipszelték a kezem. Úgy kellett fölébreszteni mindenkit sorban, a röntgenestől a gipszmesterig. Idegességemben megittam a pohár tejszínt is, amit a tejeskocsin a zsebembe dugtam. Mondhatom, szép kis ügyelet az, ahol csak a sebesült van ébren!

– Munkahelyi baleset? – kérdi a gyűrött fejű doki, amikor végre sikerül felébreszteni. A pofája teljesen kiélt, az orra borvirágos. Én mindig csak a szakmai elittel kerülök kapcsolatba, akármiről is van szó.

– Az – mondom. – Gurítottam kifelé a kukát, és megcsúsztam a lépcsőn. Segédházmester vagyok.

Ásít, látszik, hogy mindegy neki, mit ír.

Csalás és pornográfia az egész vonalon, értékvesztés, szélhámosság, és akkor a politikáról még nem is beszéltem. Nincs itt már olyan ítélet, ami igazán elrettentene, de legalább jegyes tej kéne megint, mert odahaza biztosan keservesen nyávog a húsz macskám, s az én anyámat szidja mindenki újfent hangosan, mert nem tudják, mi van. De ha rajtam múlna, falhoz állítanék mindenkit, aki nem elég toleráns, de jó szorosan egymás mellé, hogy ne vesszen kárba a töltény.