Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

A máktolvajok

Hosszú ideig rakodtak, mert a kannatej fejtését csak éjfél után kezdte meg a műszak. A nagy hóesésben valahol vidéken árokba csúszott a gyűjtőkocsi.

Benyuc a Csepel végében kuporgott egy vajasládán. Pufajkája ujját lehúzta vörös kezeire, amikor végre kifordultak a kapun. Didergett, a kipufogóból felcsapódó füst csípte a szemét. Álmosan bámulta az utcai lámpák körül kavargó hópelyheket, míg végighajtottak a kihalt körúton. Az első boltnál leadott két kannát a magas hóban toporgó sofőrnek. A vaskanna füle szinte odaragadt a kezéhez.

– Reggelre belefagy a tej – szólt, csak hogy mondjon valamit.

– Van egy cigid? – kérdezte a sofőr.

Benyuc kelletlenül belekotort a pufajkája zsebébe, és átnyújtott egy szálat.

– Gyufám sincs – mondta a másik.

– Az egész dohányzókészletből csak a pofád van meg – komolykodott Benyuc. Tüzet adott, majd dermedt ujjaival ügyetlenkedve maga is rágyújtott.

Négy óra lett, mire mindenhol lerakodtak. A Tejért előtt a sofőr nekihajtott a járdaszegélynek, és Benyuc kegyetlenül beleverte a kezét egy vasrekeszbe. Ezen összevesztek. Ebben a hülye világban egy hízott libáért cserébe minden marha kaphat jogosítványt – közölte a sofőrrel Benyuc, aztán fel-felriadva, vacogva aludtak egy órát a vezetőfülkében. A rosszul záró ajtók nyílásain belopakodott a hideg.

Még sötét volt, amikor a behavazott utca végén, könnyű kabátjában szaporán lépkedve feltűnt a kis öregasszony, aki a legkorábban nyitó boltot vezette. Benyuc kiugrott a kocsiból – el­gémbe­redett lába majdnem összecsuklott alatta – és segített neki felhúzni a rozsdás redőnyt. A mama villanyt gyújtott, Benyuc pedig húzóvasával bevonszolt egy vasrekesz üveges tejet meg kakaót, széles csíkot hagyva maga után az olajos fapadlóra szórt faforgácsban. Segített begyújtani a kályhába, s miután bejött a sofőr is, ittak egy-egy kisüveg pálinkát. Sután élcelődtek az öreglánnyal, aki a pult körül rámolgatott, és a zsömléket számolgatta. A sofőr megigazította a kopasz nagyember ferdén lógó képét a falon. – Ennek is seggre ülne a légy a fején – mondta.

Az öreglány ijedten nézett rá.

– Maga már nem ihat többet, fiam – mondta rekedten.

Kértek egypár kiflis zacskót, s a kocsin a húzóvassal összetörtek néhány üres üveget, fele-fele becsomagolták, hogy legyen egy kis haszon az elszámolásnál.

Benyucot este a műszakvezető irányító ébresztette fel a munkásszállón. Munka után össze­akadt egy régi cimborával, délután ötig ittak a Körülszarosban, aztán ruhástól esett az ágyba. Förtelmesen horkolt, és csak akkor ébredt fel, amikor lerángatták a földre.

– Mi az, megyünk tovább? – kérdezte bambán.

Az irányító a bolti számlákkal együtt egy rendőrségi idézést is átadott neki.

– Délelőtt hozták, de nem találtak itthon – mondta.

– Mi a kurva anyja ez? – morfondírozott magában zákányosan Benyuc. – A falubeli szom­széd, akit a gyerek miatt vágott pofán? Rohadt kölyök! De a szomszéd is egy szemétláda. Vagy a nagypofájú sofőrje? Nem. A mama nem csinál ilyet. – Hiába törte a fejét, nem tudott kitalálni semmit. Kezdte sorba szedni a számlákat.

A sofőrt mégse kérdezte meg. Reggel sokáig állt a zuhany alatt, hogy átfagyott tagjai fel­la­zuljanak. A bőre olyan vörös lett a forró víztől, mintha leégett volna a napon. Bádogszekrénye előtt üldögélve még elszívott egy cigarettát, mielőtt rászánta magát az indulásra.

A rendőrség melletti kocsmában a sofőrbe ütközött. – Te is itt vagy? – röhögött az. – Mi a lófaszt akarhatnak? – Benyuc tanácstalanul legyintett. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.

Egy órán keresztül gyűjtötték a bátorságot.

– Kell egy kis szíverősítő, mielőtt bemegyünk a darálóba – mondta a sofőr már másodszor. Benyuc bólogatott.

Először a sofőrt hívták be. Benyuc bizonytalanul feszengett a folyosó falának támasztott kemény irodaszéken. Egy félóra múlva nyílt az ajtó. A sofőr az állát simogatva jött ki, a haja szanaszét állt. Benyuc csak egy pillantást tudott vetni rá, mert nyomban szólították. Meg is állt belé a szívverése.

A szobában leültették, felvették az adatait. A jól ápolt főhadnagy egypár értelmetlen kérdés után arra próbálta rávenni, hogy vallja be: az egyik közértből megfújtak egy zsák mákot. Benyuc vadul és felháborodottan tagadta, mire a főhadnagy felpattant az asztal mögül, és le­kent neki két pofont, az addig a sarokban álldogáló civil pedig gyakorlott mozdulattal kirúgta alóla a széket. A férfi elterült a földön, és legszívesebben bekúszott volna az íróasztal alá, hogy térdeit felhúzva ott aludjon el, s majd kijózanodva ébredjen. Már bánta, hogy ivott, biztosan az zsibbasztja el így a tagjait, nem a félelem és a gyávaság. Szemetek!

Miután megígérték neki, hogy a dolog ezzel nincs befejezve, elengedték. Utálta magát érte, hogy az ajtóból nem mert visszanézni.

A sofőr már nem volt a kocsmában, ezért estig egyedül ivott. Egy órát aludt a szállón, a büdös szobában, s megint úgy rángatták ki az ágyból. Rázta a hideg borzasztóan, amikor a rakodás­hoz kezdett. Dupla súlyúnak tűntek a kannák, és kitartóan émelygett a gyomra. Alig beszél­gettek. A sofőr azt állította, hogy őt nem bántották.

Egy héttel később, estefelé, bement a szálló levegőtlen konyhájába, s az egyik pléhborítású asztalon vacsorához terített magának egy otthagyott, szétnyitott újságpapírra. Miközben az összevágott hagymára szórta a sót, a szeme egy rövid híren akadt meg: “A gazdasági rendőrség letartóztatta Kovács Emil segédmunkást, aki dióval, mákkal és egyéb terményekkel feketézett. A nagy mennyiségű mákot Kovács a fővárosi közértekből tulajdonította el, ahová mint pékipari szállító bejáratos volt.”

Benyuc kinyitotta a sörösüveget és nagyot húzott belőle. – A rohadtak! – mondta hangosan.

A sofőr hallani se akart róla, hogy bemenjenek a rendőrségre. – Meg vagy te hibbanva. Hívás nélkül soha – ez a szabály. Nem kaptál eleget?

Értetlenül, szinte kicsit sajnálkozva nézett Benyucra, reggel pedig elmesélte az öreglánynak az egészet. – És képzelje – nevetett a saját szövegén, éppen csak lenyelve a törkölyt –, ez a jó hülye jóvátételt akar kérni!

Benyuc egész idő alatt komoran, szótlanul állt, kezében szorongatva a pálinkásüveget. A mama sóhajtott, és úgy tett, mintha dolga lenne a raktárban.

Nehezen jutott be a főhadnagyhoz, de akkor a szemébe nézve keményen odacsapta a gyűrött újságot az asztalra.

– Itt van! Tessék! És ezért pofoztak engem össze! – kiáltotta.

– Biztosan rosszul értettem – hunyorított a főhadnagy a civilnek, aki most is ott álldogált a sarokban. – Ki bántotta magát?

– Maguk ketten – jelentette ki Benyuc.

A főhadnagy váratlan lendülettel ugrott fel a székről, és úgy vágta gyomron a férfit, hogy az a földre bukott fájdalmában, estében felborítva egy széket. Egyik kezével a szőnyegre támasz­kodott, hogy felkeljen, de a civil rögtön rálépett a keze fejére. Olyan bőrcsizmája volt, mint az uradalmi intézőknek.

– Na, ide figyeljen! – hallotta Benyuc felülről. – Magát itt úgy kezelték, mint valami előkelő vendéget, s ha még egy olyan hülyeség az eszébe jut, mint amit itt előadott, és netán el is meséli valakinek, hát kitekerem a nyakát! Megértette?!

Benyuc tehetetlenül feküdt a padlón, úgy érezte, a csizma eltöri az ujjait. Az íróasztal fölött ferdén lógott a kopasz ember retusált fényképe. – Értem – nyögte a megismételt kérdésre.

A civil a kapuig kísérte. – Aztán csak tartsd a pofád, kedves komám, neked is úgy a jobb – búcsúzott tőle.

Benyuc estig a Körülszaros gomolygó füstjében állt, és számolatlanul itta a fröccsöket.

– Na, mi volt? – érdeklődött munkakezdésnél gunyoros pofával a sofőr.

– A főhadnagy bocsánatot kért, és megkínált egy pohár konyakkal. Azt mondta, lássam be, hogy az ő dolguk se könnyű – mondta Benyuc, és hátralépett a kivilágítatlan kocsiba, hogy a másik ne lássa elvörösödő arcát.

– Én a helyedben nem fogadtam volna el a konyakot – mondta a sofőr.