Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Szoba kiadó

Színes alsónadrágban utaznak a villamoson, és ha viszket valamijük, megvakarják. Amikor boldogult urammal Velencében jártunk, ott még az is botránynak számított, ha a németek rövid ujjú ingben grasszáltak a téren. – Az még az őskorban volt, Emma néni, amikor még imádkoztak a leves előtt – mondja a szomszédasszonyom a liftben, ahol beszélgetni szoktunk. Régen volt, az biztos, de én jól emlékszem rá, mert boldogult uram még ki is nevetett, amikor azt találtam mondani, hogy hiába vágják le a kopott könyököt, azért a gallér meg a hónalj még viseltes marad, úgyis kitetszik a csalás.

Szépek pedig ezek a göndör fiúk, mint a keleti hercegek, de rendetlenek nagyon, s nekem már nehezemre esik a takarítás utánuk, ha tócsát hagynak a fürdőszobában, lemorzsázzák a padlót vagy a konzerv aljával összeolajozzák a kis éjjeliszekrény üveglapját az ágy mellett. Hanya­gok na, és lusták, akármilyen szépen mosolyognak is az összes hófehér fogukkal. Mondtam is a Sturcznénak: nekem ne küldjön senkit, aki fekete, de ha túl barna, az se jó, mert gyöngül a szemem, nem tudom kibogarászni a csergéből a mogyoróhéjat.

– Jól van, Emma néni drága – mondta Sturczné, és berakta az íróasztalba a fél kiló kávét, amit vittem neki. (Nóra barátnőm okosított ki, hogy a Sturczné az Omniát szereti.) – Majd kifő­zünk valamit – nyugtatott meg akkor kedvesen; de egyelőre minden bizonnyal csak az Omniát főzte ki, mert nem küldött egy lelket se, pedig én mindig pontosan hazamegyek ötre, ha azután nem is csönget senki.

Nóra is tudja, hogy este dolgom van, épp azért mindig ebéd után találkozunk a presszóban, a főtéren. Ő fizeti a kávét, mert ő fagylaltot is eszik, amit én nem merek a tej miatt. A fiam hozott egy képes újságot, amelyben azt olvastam, hogy tulajdonképpen azok egészségesek, akiknek a gyomra nem bírja a tejet. Például a kínaiak. Én meg egész életemben azt hittem, hogy ez valami titkos kórság.

– Tiszta Alabama – néz körül Nóra a teraszon cseverésző vendégeken, amikor leülünk a napernyő alá. Az asztal kicsit ragad, mintha egy laza mozdulattal átecsetelték volna enyvvel, így a ridikülömet leengedem magam mellé – két eltaposott csikkre, de már késő. Az utcai szemüveg van rajtam.

Nóra nagyon határozott nő. Ilyen, amióta csak ismerem. Egy perc alatt leteremti a felszolgáló kislányt, amikor előkerül. Ha én kezdenék el így reklamálni, biztosan rám is alkonyodna, mire kiszolgálnának, de Nórától azt hiszem, már félnek, mert késedelem nélkül megkapunk min­dent. Azt gondolom, valójában nem nagyon érdekli más véleménye, én meg néha már nem is merem elmondani, ami eszembe jut.

– Ó, te liba – tolt le múltkor is –, hát még mindig az a rögeszméd, hogy az asszony dolga a tűrés?!

– De amikor az urammal Velencében voltunk... – kezdeném én, de nem hagyja végigmondani.

– Hagyd már a fenébe azt a Velencét, folyton ezzel jössz, nem unod még?! – nyomja el dühösen a cigijét a hamutálban. (Szünet nélkül cigarettázik, attól rekedt a hangja.) – Süllyed az egész, édesem, mint a régi jó világ. Egy csomó giccses színpadi díszlet, amit hamarosan elönt a víz.

Válasz helyett inkább kortyolom a kávét. Az úgyse lehet, hogy Velence odavesszen, olyan nincs. Azt nem engedhetik, mondhat Nóra, amit akar. Valamilyen rejtélyes okból mindig is dühítette, ha nekem tetszett valami. – Hogy lehetsz ilyen elégedett azzal az alamizsnával? – vont kérdőre múlt héten is, amikor a nyugdíjfizetés napján azt a szép, rózsás dunnahuzatot vettem a lengyelektől. – Ez nem nyugdíj! – jelentette ki. – Tudod te, hogy a hozzánk hasonló német nyugdíjasoknak saját napilapjuk van Mallorcán? Aztán mennyivel güriztek azok többet, mint az Irén?

Most mit kezdjek én ezzel? Mindig csak bosszantani akar. (Majorka meg Alablama: azt se tudom, hol vannak.) Az Irén temetésén is nekitámadt a prédikátornak, hogy sületlenségeket beszél: az Irén egy független nő volt, semmiféle borzalmas bűntől nem kell feloldani, a vétkesek inkább azok, akik a hülyeségeikkel megrövidítették az életét. A pap csak hápogott, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben: meg se mertem mukkanni, pedig szerintem a plébános nagyon szépen beszélt.

Nóra átsétál velem a hídon, de a lakásba nem jön fel, pedig szereti a mentalikőrt, amit csinálok.

– Randim van – mondja titokzatosan. – Nagyon finom ember: állattenyésztő. Majd legköze­lebb mesélek róla.

– Valaki várja – közli a szomszédasszony a liftben. Igazán szép arcú nő ez a Piroska, de nem ad magára. Amióta itthon van a gyerekkel, fölszedett vagy tíz kilót. Minden ruhája olyan, mint valami pitypangos reverenda.

Az ajtóm előtt valóban ott ácsorog egy kövér férfi; sarkával éppen beletapossa a negyedik csikket a linóleumba. Jó jel. Illedelmesen bemutatkozik, és miközben én nyitom az ajtót és mindkét kezem foglalt, mindenáron át akarja adni az idegenforgalmi papírjait. Pesti. Meg­mutatom a szobát meg a fürdőt, hümmög, hát igen, ja, aztán leültetem a konyhában, hogy bevezessem a füzetbe az adatait. Az üres befőttesüvegek lefoglalják az asztalt, úgyhogy a kredencen másolom ki a személyijéből, amit kell: negyvenkét éves, ha jól számolok, s közben a szemüveg fölött rásandítok: ha ül, még kövérebbnek látszik, derékszíja elcsúszott oldalra – már minden lyuknál kirepedezett az olcsó műanyag, nadrágba gyűrt inge feszül rajta, s az alsó két menekülni készülő gomb között kilátszik a hasa. Haja rendezetlenül tapad magas hom­lokára. Meleg van, az biztos, de kis gonddal és önfegyelemmel egészen jóképű férfi lehetne. Kétszer köszön meg mindent, s akkor látom, hogy jobboldalt egy foga is hiányzik.

Nem sokat kérdezgetem, mert tudom, hogy minden lakó akkor nyugszik meg először, amikor magára csukhatja az ajtót és kipróbálhatja az öreg fotelt. Sturczné megmondta, hogy új búto­rokkal meg egy tévével magasabb osztályba sorolhatnák a szobát, de én nem akarom eladni a háromajtós szekrényt, mert az volt az első saját szerzeményünk. (Arról nem is beszélve, hogy újat semmiképpen sem tudnék venni.)

Ellépek a folyosón, s mert a fülem – hálistennek – jó, hallom, hogy letekeri az üvegről a kupa­kot, s nagyot slukkol. Valamilyen likőr lehet vagy rum, mert az üvegajtón keresztül látni, hogy a palack sötét. Pálinka – ilyen melegben. Nem csoda, ha izzad.

Tiszta törülközőt készítek ki a fürdőszobában, és eldugom a szájvizet meg a finom szappant, amit a menyemtől kaptam. Áttörlöm egy ronggyal a tükröt, s aztán megigazítom a hajam. Hát... a foncsor, igen.

Ülök a konyhában, hallgatom a rádiót, és húzogatom le a forrázott őszibarack héját – Piroská­tól kaptam egy kosárral –, amikor a férfi bejön és illedelmesen sörnyitót kér. – Jólesik egy flaskával ilyen melegben – mondja mentegetőzve, s ebből már tudom, hogy az a szemérmes vagy takarékos fajta, aki magával viszi az üres üvegeket is, pedig Nóra szerint ez a mi egyet­len adómentes jövedelmünk. (A boltban mindig újra elmondom, hogy a lakóimtól származik a göngyöleg, nehogy azt higgyék, hogy vénségemre rákaptam a konyakra.)

Mire elteszem a barackot, már sötétedik; a lakó is elment. Végzek a dunsztolással, a tearumot – biztos, ami biztos – hátratolom a konyhaszekrényben a lábosok mögé, aztán szellőztetek kicsit a vendégszobában. (Nem csomagolt ki semmit: vászontáskája érintetlenül lapul a szek­rényben egy üres hubertuszos üveg mellett.)

– Nem fogadhatsz minden magányos vendéget úgy, mintha ő lenne az ácskapcsos gyilkos, mert akkor megette a fene – mondta Nóra –, de azért nem árt vigyázni. Tele van a Híradó ártatlan képű gyilkosokkal, akik egy százasért is képesek eltenni láb alól az embert.

Így hát lefekvés előtt az ajtóm elé vonszolom a fotelt (támlája pontosan befér a kilincs alá), és beleállítom a zongoraszéket.

A rekamién fekve olvasom a regényújságot, de közben egyre csak a Nóra lókupecére gondolok, meg a fiamra, aki a menyemmel ellentétben mindig is ellenezte, hogy kiadjam a szobát. Sok ebben az új krimiben az idegen név, nehezen igazodom el, tízsoronként újra kell kezdenem; amikor éppen végleg elunom, hogy nem tudom, ki kicsoda, akkor megjön a lakó: nagy csattanás jelzi az előszobából. Leoltom az állólámpát és fölkelek az ágyból. A hálóing úgyis egészen a hátamhoz tapadt a melegben; és szégyen ide, szégyen oda, az ajtó előtt állva hallgatózom.

Bezárja az ajtót rendesen, de nem találja az előszoba villanykapcsolóját. Tapogatódzva közeledik szobája ajtajához (épp az enyémmel szemben), ott megtorpan, s ahogy az utcai ostorlámpa fénye bevillan mögüle, szobaajtóm üvegablakán át látom, hogy elég ingatagon áll a lábán, s kezében egy sötét tárgyat lóbál, ami lehetne szekerce is, de csak sörös palack. Ugyanabban a pillanatban az utcai lámpa – ahogy szokott – kialszik, s csak az én szoba­abla­komon át, mögülem villog be az ORWO-reklám, és én biztosan tudom, hogy a férfi felfigyel az árnyjátékra, mert egy pillanatra megdermed, látja, hogy ott állok lábujjhegyen, látja az ajtó mögé fölhalmozott bútort, tudatában van annak is, hogy én is láttam őt belopakodni az üveggel: egy percig tétován áll, aztán lassan megrázza a fejét, elfordulva benyit a szobájába, s én hirtelen elszégyellem magam – talán ő is, ahogy nyitott ajtaja mögött, a szoba közepén állva a szájához emeli az üveget, pedig erre igazából egyikünknek sincs oka.

– Így élünk, kis szívem – mondaná Nóra.