Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Hőség

Az asszony kezében sután állt a sörnyitó, lecsúszott a kupakról.

– Mi az, kettőre van zárva? – mordult fel a férfi.

– Figyelj má, én se pofázok bele, hogy egy slukkra puszilod be vagy kortyonként – sziszegte az asszony, és lecsapta a kinyitott üveget a dohányzóasztalra. – Ötven forint.

A férfi mozdulatlanul nézte, hogy a palackból futni kezd a hab a csipketerítőre. Egy szál trikóban és pamutalsóban, hátradőlve ült a fotelban, begipszelt kezét a karfákon, fásliba tekert bal lábát egy halom újságon nyugtatta. A tehetetlenség érzése jobban perzselte a bőrét, mint az irgalmatlan viszketés a gipszkötések alatt. Csak az ujjait tudta mozgatni, és a balját meg­emelni majdnem vállmagasságig.

– Jó – mondta. – Húzzá kifelé!

Az asszony összeszűkült szemmel nézte a férjét, bólogatott, majd lassan kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Kis idő múlva hallani lehetett, hogy a konyhában fojtott hangú perle­kedésbe kezd valakivel. Biztosan a kutya – gondolta a férfi. Az hát. Lezabálja rólunk a ruhát is. Aztán, ha majd arra kerül a sor, megnyalogatja a betörők kezét. – Rég el kellett volna hívni hozzá a vadítót. Lehet, hogy már késő.

A szoba tömve volt kólás- és sörös rekeszekkel, zsákokkal és konzerves kartondobozokkal, a beépített bútort két hatalmas hűtőszekrény torlaszolta el; éppen csak a fotel és a tévé közé eső hely volt üres.

A férfi egy szívószálat kotort elő combjai mellől, ujjaival fölfelé állította, és előrehajolva a szájába vette. A sörösüveg kissé távolinak tűnt, de azért előredőlve megpróbált beletalálni a fogai közt tartott szívószállal.

Nyílt az ajtó. Kövér, kopaszra nyírt, golyófejű, izzadó ember állt a küszöbön, színes nyári pizsamában. Fehér, rendkívül szőrös, pipaszár lábai arról vallottak, hogy nemigen tölti az idejét szabad levegőn.

– Ez az! Bravó! Íme, korunk hőse! Ilyen emberek kellenek nekünk! – rikoltotta. – Ilyen menedzser típusú mukik, akik mindent megoldanak, és nem csüggednek soha!

A begipszelt férfi visszahanyatlott a fotelba, és kiköpte a szívószálat.

– Szevasz, nagyvállalkozó – halkította le magát a másik, és csodálkozást tettetve nézett körül a szobában. – Én a helyedben kirúgnám a lakberendeződet.

– Vicces – mondta merev arccal a begipszelt férfi.

– Valami csúnyát mesélhettél rólam az asszonynak, mert nem akart beengedni. Az az érzésem, hogy nem szeret engem.

– Néztél már tükörbe? A szüleid is csúzlival etettek a járókában, mert nem mertek a köze­ledbe menni.

A golyófejű körbeoldalazott a rekeszek mellett, meg-megemelt egy palackot, aztán vissza­ejtette. Fölvette a dohányzóasztalról a nyitott sört, és kortyolt egyet.

– Ezt a szart iszod? – kérdezte aztán.

– Ezt – felelte a másik. – Nagy készletem van belőle.

– Ki hozta el a holmit? – érdeklődött a golyófejű. – Gondolom nem te.

– A fiam meg a barátai.

– Megmondtam előre, hogy ne bízz meg abban a surmóban.

– Igen – nyögte a begipszelt ember, és combjai közül fölemelte a tévé távirányítóját. – Meg­mondtad. De a sógorom.

A golyófejű először ijedten hátralépett, majd miután látta, hogy miről van szó, megkönnyeb­bülten könyökölt a tévékészülék tetejére.

A begipszelt ember most mosolyodott el először, és egy sportadóra kapcsolt. Női tenisz­meccset közvetítettek: a nézőtér néma csendben figyelte a labdamenetet, csak az ütők csatta­nását és az egyik versenyzőnő hangos zihálását lehetett hallani.

A golyófejű hirtelen mozdulattal kirántotta a dugaszt a falból. – Inkább beszélgessünk – mondta komoran.

– Mi a szarról beszélgessek én veled? A kánikuláról?

– Például arról, hogy mikorra tudod pénzzé tenni ezt a trágyadombot.

– Lassan. Áron alul nem adom el. Kétszázezret megér.

– Az nudli.

– Nektek.

– És a pénztárgép? Hol a pénztárgép? – gerjedt be a golyófejű. – Az egyedül többet ér, mint ez az egész gané.

– Azt még ki se fizettük. Visszavitte a cég.

A golyófejű nem hitt a fülének. Fájdalmas grimaszt vágott, majd helyreigazította mogyoróit a rövid, csíkos pizsamanadrágban, aztán a fotel karfájára támaszkodva egészen közel hajolt a begipszelt emberhez.

– Figyelj má’ – suttogta –, azért küldtek engem, mert tudják, hogy haverok vagyunk. Mert haverok vagyunk, nem így van?! Úgyhogy nem kell a púder. Ha idejönnek a Csabáék, azok egyből kiverik a farkad... Bazmeg, te vagy ilyen büdös?! – fintorodott el a mondanivalója végén, és nekihátrált a sörös rekeszeknek.

– Nem is a szaga a kellemetlen igazából, hanem a viszketés – világosította fel a begipszelt ember, és mozgatható kezével egy kötőtűt kotort elő a combja mellől. Gyakorlottan dugta be a másik kezét takaró gipsz alá, és körberángatta.

– Az a baj, hogy ilyen rohadt meleg van; utána még jobban viszket. A szőrök beleragadnak a gipszbe.

– Aha – mondta a golyófejű. – Elég szar lehet. Egyfolytában azon filózom, hogy törlöd ki a segged?!

– Családi segédlettel.

– Nebazd! Az már válóok – vigyorgott a golyófejű. – Egyáltalán, hogy tudtad így taccsra tenni magad?

– Belebringáztam az útszéli betonteknőbe... – kezdte a begipszelt ember, de aztán hirtelen elhallgatott. – Csak azt nem tudom, mi a faszt játszod itt az eszedet, amikor te is nagyon jól láthattad a kocsiból, hogy mi történt – tette hozzá kisvártatva.

– Miféle kocsiból? – lendült előre fenyegetően a golyófejű, és újra a fotel karjára támasz­kodott.

– Hát amelyik leszorított az úttestről, te büdös bunkó! – szegte fel a fejét a begipszelt ember.

A golyófejű előrehajolt, mintha csak közelről szeretne a másik szemébe nézni vagy a fülébe súgni valamit, de fölakadt a bordái közé akadálytalanul behatoló kötőtűn. Teste nagyot rándult, aztán teljes súlyával a begipszelt emberre zuhant. Az dühödten próbálta magáról letolni, de keze a golyófejű kövér teste alá szorult, orra alatt pedig ott virított a másik vad­disznósörtés koponyája, s érezte, hogy trikóján végigfolyik a golyófejű nyála.

– Anna! – kiáltotta rekedten.

Az ajtó azonnal kinyílt, s kezében egy hullámos élű kenyérvágó késsel belépett az asszony.

– Mi van, föl akarod szeletelni?! – szólt rá a férfi. – Gyere már, szedd le rólam, te hülye!

A nő eldobta a kést, és nagy nehezen lecibálta férjéről a golyófejű élettelen testét a padlóra. Verejtékező homlokkal egyenesedett fel. – Ilyenkor mi van? – kérdezte elfúló hangon.

– Kibontjuk a Martinit – mondta a férfi.