Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Ulysses,
avagy egy szállítómunkás délelőttje

Virág Lipót (közönségesen: Lipi) tejipari szállítómunkás műszakja végeztével meztelenül tró­nolt az öltöző vécéjében. Nyakában savanyúan illatozott a mosásra régen érett frottírtörülkö­ző, s ő aranyeres kínjai közt századszor olvasta újra az ajtó puha fájába golyóstollal bevésett figyelmeztetést: “Ne dobd a csikket a kagylóba, én se hugyozok a hamutartóba!”

Dolga végeztével felállt; megrángatta az alumínium láncot, amelyet egy szál elzsírosodott spárgával toldottak meg, s a sarokba támasztott vékony léccel lesegítette a terméket a rosszul beállított vécékagyló lefolyójába, mert a gyéren csörgedező víz azt nem tette volna meg. Ugyanaz a melléküzemági munkacsapat csempézi fél éve a zuhanyozót, akik a rötyit is reno­válták. (Ez idő alatt az öltözőőr csinos kis adómentes jövedelemre tett szert az üres sörös­üvegek visszaváltásából.) Kézzelfogható a haladás, hiszen pár napja a termelési értekezleten még azt rótta fel a gondnok az egybegyűlteknek – a központból kiküldött, elegánsan jegyze­telő igazgatóhelyettes csendes örömére –, hogy a férfiöltözőből a zuhanyrózsák és csapok meg a klotyópapír után a szarlekotrófát (beh gyönyörű szó) is ellopták.

Virág Lipót fölvette a kulcscsomóját a padlóról, és átment a fürdőbe. Hamisan fütyörészett, miközben borostás képét nézegette a tükörben, aztán kinyitotta a csapokat. A fém zuhanytálca dübörgő hangokat hallatott, ahogy a férfi toporgott rajta, s gumitüskés strandpapucsával megpróbálta munkára bírni a lefolyót. Ez nem sikerült, s végül a bokáig érő szennyes vízben állva szappanozta le magát. (Tudta, hogy hiába próbálkozna a többi zuhannyal: az egyikből nem is lehet kicsalogatni a vizet, a másik kettőből is csak hideget vagy forrót.) Közben egy percre ráoltották kívülről a villanyt, s ebből sejtette: az ajtóhoz fejjel már odatámasztották a kopott cirokseprőt, hogy ha kinyitja, bedőljön.) A kollegák kedvenc játéka. Más kérdés, hogy miért nyílik befelé az ajtó, hiszen így állandóan a piszoárt püfölik vele.

Na, mindegy.

Letörülközött az izzadságszagú frottírral, s közben aggódva megvizsgálta bal lába nagyujjá­nak begyulladt körmét. Nyomkorászta kicsit, de csak tompa fájdalmat érzett, genny nem serkent ki a fekete holdú köröm alól. Közben kezében egy spulni vécépapírral és a gumipum­pá­val benézett a nyugdíjasöltözőbe. Köztudomású volt, hogy a lepumpált víz a TMK-műhely falán csordogál le a földszintre, de hát megérdemlik a sorsukat, mert a zuhanytálcákat ők állították be duplán fizetett túlórában. Az öltözős pumpálás közben zihálva új viccet mesélt Virágnak, aki a szappant és törülközőt kezében tartva, fél lábon állva hallgatta, mert az egyik papucsáról leszakadt a pánt. A vicc idős házaspárról szólt, akik egy velencei szállodában töltik aranylakodalmukat, s mielőtt elhagyják a szobát, az öreg hölgy beletörli orrát a lepe­dőbe. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezi a férje. Mire a hölgy: – Biztosan emlékszel rá, hogy amikor itt töltöttük a nászéjszakát, eleredt az orrod vére. Akkor te mentetted meg az én becsü­letemet, most én a tiédet. Kvittek vagyunk.

– Ha-ha – mondta Virág. – Hát ez marha jó.

Kinyitotta az ajtót. A seprő bedőlt, és koszos cirokkoronája végigszántott a férfi hasán. – Ó, hogy azt a tréfás kedvű kurva nénikéteket, aki baltával pucolta az ablakot – nyögött fel Virág, de aztán résnyire nyitva hagyta az ajtót, és felhelyezett rá egy ott heverő kartondobozt, ami majd az öltözős fejére esik, ha kijön. Bár az öreg igen ravasz, újabban úgy rúgja be a fürdőajtót, mint a kommandósok. Csak a zsebrádiójáról feledkezik meg mindig; most is kinn felejtette az asztalon. Hiba. Virág végigment a penetráns szagokat árasztó szürke bádog­szek­rények sorfala közt, s az öltözőőr asztalához érve felkapta a zsebrádiót – éppen a reggeli torna hallatszott belőle –, és fölrakta az öltözős kalapja alá, a sarki szekrény tetejére.

Nyitotta volna szekrényét, de a kulcsát a fürdő fogasán felejtette amiatt a bárgyú vicc miatt, így hát gyorsan visszaügetett. A kinyíló ajtóról fejére esett az odakészített kartondoboz. – Ne baszd meg – mondta meglepetten. – Ez a bumerángelv – közölte vigyorogva az öltözős, aki éppen a vécépapírt lakatolta fel a vasspulnira a klozeton.

Virág komótosan öltözött. Miután az inget magára vette, és meztelen seggel üldögélt a rozoga padon, elszívott egy cigarettát, s bujkáló mosollyal figyelte a zsebrádiója után kutató öltözőst. – Langyos, langyos, tűz, tűz – irányítgatta.

Még egy negyedórát politizálgatott az öreggel (az szívósan tagadta, hogy valaha is tapsolt volna Rákosinak), s közben megitta a szekrényében tárolt langyos sört, de a pénztárnyitásig még mindig maradt öt perc. Mégis odaállt a vasrácsos ablak elé, s okosan tette, mert nem­sokára összegyűltek vagy tízen a sorban. Végre kinyílt az ablak, ő bemondta a nevét a gond­noknak, akit óvodáskora óta ismert, az pedig kinyújtotta neki a borítékot. Virág fejcsóválva mutatta meg a mögötte fészkelődőknek az összeget, de aztán aláírta az elismervényt a zsinó­ron fityegő tollal. – Kész röhej ennyiért éjszaka dolgozni – mondta csak úgy, a levegőbe –, a feleségem többet keres nappal, egy irodában vakargatva. Mindenki helyeselt, csak a pénztáros morgott ki az ablakon:

– Add hozzá a gyerektartást, fingeszű! Úgy csinálsz, mintha arról is a vállalat tehetne! Különben is, rövid volt a hónap...

– Nem kell a süket duma – jelentette ki Virág határozottan, és folyamatosan duzzogva lement a lépcsőn. Az elszámolást összegyűrte, és a bejárat melletti papírkosárba dobta.

Kicsit borongós, de azért kellemes őszi idő volt, s így Virág Lipi feltámadó fizetésnapi boldogsággal ügetett át az udvaron, ki az utcára. Villamosra szállt; leült, s két megálló után el is aludt, csak a Bika előtt eszmélt fel villanásnyi időre. Ijedten a kézitáskája után kapott, de mi­után megnyugodva tapasztalta, hogy megvan, újra lehunyta szemét. – A bácsi miért alszik? – hallotta még a vele szemben ülő kislány kérdését. Ne törődj vele – suttogta a kislány ma­má­ja –, a bácsi biztosan egész éjjel lumpolt. – Mi az a lumpolás? – kérdezte most már a kislány is suttogva.

– Gyászos sorsú, építs gyors tutajt, szedd a cókmókod és eridj a búsba – mondta álmában az asszony. – Nem addig van az, önérzeteskedett álmában Virág, de éppen addig volt bizony, mert a villamosvezetőnő rázta a vállát és szúrós szemmel méregette a férfit. – Végállomás – közölte, immár harmadszor. Virág megköszönte jóságát; fürgén és kipihenten ugrott le a villamosról, és határozott léptekkel a pályaudvari büfébe ment. A vonatindulásig még volt fél órája, így hát kért három pohár vermutot és elégedetten iszogatott. – Valamit kéne enni is – jutott eszébe az első kortyok után, de a pulton, az üvegbura alatt lapuló, gyanúsan sötét fasírtok nem nyerték meg tetszését, pedig most már szinte hallotta gyomra korgását.

– Üdvözlöm az ebesi szántóvetőket! – veregette meg vállát Kapszalics, a kollégája. – Vársz valakit? – mutatott a vermutos poharakra. – Én? Dehogy, csak utálok sorba állni – felelte Virág, és egy poharat odatolt Kapszalics elé. Közben majdnem leseperte a maga elé csinos kupacokba rendezett papírpénzeket. – Mi a fenét villogtatod itt a lóvét; ki akarod raboltatni magad? – sandított oda Kapszalics, aztán bizalmatlanul körülnézett a teremben.

– Ez az enyém, ez az asszonyé, ezzel a Hudáknak tartozom, ezt pedig a hugyozásra kell félre­tennem – magyarázta Virág. Kapszalics felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. – Vallási közszemérem-sérület – fejtette ki kérés nélkül is Virág. – Pont arra jött az a féleszű rendőr, amikor lehugyoztam a templom sarkát. – Ez az Isten háza, elvtársam; tanuljunk végre jó modort; majd kiküldik a csekket. Itt is van az a buzi csekkjük a zsebemben; még jó, hogy nem került az asszony kezébe – fintorgott Virág, aztán benyelte a vermutját, összehajtogatta és különböző zsebeibe elosztotta a pénzt.

Kapszalics most már sört szeretett volna inni, de mivel a büfében nem volt, át kellett ballagniuk a toronyház melletti presszóba. Onnan bementek a közértbe – sajtot vettek a sörhöz, bejáratott szokásukhoz híven –, aztán maradt egy nagy darab sajt, ahhoz kértek egy sört a tér túloldalán koszosodó önkiszolgálóban. Itt a mosogató kozmás szaga túlságosan is betöltötte a légteret, ezért odahagyták, s átmentek a henteshez, ahol hagymás vérpörköltet reggeliztek, és arra is lenyomattak egy pilsenit. Kapszalicsnak be kellett váltania gyermeke hashajtóreceptjét a Csonka templommal szemközti patikában, és Virág szolidaritásból ide is elkísérte. A Szabadság ugyan zárva volt, de miután ilyen közel kerültek kedvenc helyükhöz, a Bika pincesörözőjéhez, kénytelenek voltak lemenni, s az idő előre haladtával már ott is ebédeltek.

Kapszalics ezután mindenáron be akart menni a videó-presszóba (a “Héliosz tehenei”-t hirdették az üvegvitrinekben, s a színes képeken valószínűleg a címszereplőket lehetett látni élveteg pózokban henteregve), de Virágnak ehhez nem volt kedve, mert már ezer ágra sütött a nap, és neki eszébe jutott, hogy ma még fel kell ásnia a kertet. A borozóban tehát elbúcsúztak egymástól, és Virág felszállt a villamosra. Kicsit aggódott, hogy Kapszalics utánaszáll, de a barátja beérte annyival, hogy dörömbölt az ablakon, amely mellé Virág leült. A vasútállo­másnál ugyanaz a kissé csodálkozó villamosvezetőnő keltette fel, aki reggel. – Lekéstem a vonatot – mosolygott rá bánatosan a férfi. – Melyiket? – kérdezte mogorván a nő, és meg sem várva a választ, otthagyta Virágot, aki tétován vállat vont, majd lekecmergett a villamosról, és egyre gyorsuló léptekkel bevette az állomást, ahol szerencséjére éppen beállt a Nyíregyháza felől érkező személyvonat. Felszállt, de a rövid távolság miatt nem mert leülni. Álldogált a peronon, és a kezében tartott reklámszatyorból csendesen folydogált valami rózsaszín lé. Belenézett: mélyhűtött keszegek olvadtak benne, s azt a lét, ami nem tudott kifolyni, mint az itatós, úgy szívta föl a Szabad Föld meg a Népszabadság. Bárhogy törte a fejét, nem emlé­kezett rá, hogy hol vette a nyomorult jószágokat és minek. Biztos a Kapszalics ötlete volt. Az is lehet, hogy ezek az ő halai.

A falujánál leszállt, s az állomás melletti és a templommal szemközti kocsmákban még leerőltetett egy-egy felest, aztán végigcaplatott a Rózsa utcán, egészen hazáig. Hirtelen idegesség fogta el, amikor a kaput nyitva találta. Az asszony ilyenkor még nem szokott itthon lenni, de ha meg nincs itthon, miért nem zárta be a kaput?! Vagy azért nem zárta be, mert itthon van? Zárni kell, de ő hiába pofázik, minden tárva-nyitva, de folyton. – Bözsi! – kiáltot­ta. Senki se válaszolt rá, csak a góré meg a disznóólak felől hallatszott egy ideges röffenés. A jószág az megvan. A férfi átsietett a verandán, s miután könyökével lesúrolt egy kis friss meszet a ház faláról, benyitott a házhoz ragasztott, vert falú istálló megbámult ajtaján. Friss tehéntrágya szaga csapta meg, s a Bori érdeklődve pillantott hátra a nagy bociszemével, aztán csalódottan visszafordult a jászol felé és folytatta a kérődzést. Virág visszafelé is átrobogott a fülledt verandán; a halas zacskót menet közben bedobta a vasállványon álló lavórba, és feltépte a kiskonyha szúnyoghálós lécajtaját. Itt csak az tűnt fel neki, hogy a konyhaszekrény minden fiókja ki van húzva, de a szobaasztalon már megtalálta az asszony levelét is. Ugyan­azt írta, amit a múltkor. “Elegem van, szevasz, mindig csak várjunk, cseléd, haverok, részeges állat, neked is, nekem is, a gyerekeknek is, fogalmad sincs, szevasz.”

Virág az ablakhoz lépett és leengedte a redőnyt, hogy ne lássanak be. A zsineg kicsúszott a kezéből, és már hiába is kapott utána, a redőny nagy csattanással zuhant le, az egyik oldalon felakadt és ferdén megállt. Virág mozdulatlanul állt az elsötétedett szobában – éppen csak imbolygott kicsit –, és nézte a felakadt redőny résein áthatoló fénysugárban csillogó por­sze­meket. Aztán ledobta magáról az inget, fölkapta az ágy végénél heverő expandert. Rajta kívül nem volt a faluban férfi, aki öt rugóval kihúzza. Mindig akkor megy el, amikor a legtöbb lenne a meló – gondolta, és belefeszítette két alsókarját az expanderbe, feszítette, feszítette a rugókat, mellére vonta őket, míg a karjai nem egyenesedtek ki teljesen, s aztán úgy állt ott, mint a feszület. Csak pillanatnyi figyelmetlenség lehetett, nem az erőnlét hiánya, hogy bal csuklója benyaklott, a fogantyú kicsúszott izzadó markából és mint a villám, úgy vágta pofacsonton, a rugó pedig a bőrt és szőrt csípte össze fájdalmasan a mellkasán. Virág Lipi egy pillanatig szédülten állt, aztán nagy zökkenéssel leült az ágy szélére. Az álla sajgott, nyelve vagy foga vérzett, és érezte, hogy ajka megdagad, mint egy fogorvosi injekció után. Sajgó mellét dörzsölve hátradőlt az ágyon, arcát a hűvös tapétához nyomta, és mélyeket lélegzett. Már egyáltalán nem volt ideges, legfeljebb kis lelkifurdalást érzett, hogy ma sem lesz felásva a kert, s lassan szivárgó keserűséget, hogy este majd nem furakszik mellé az ágyba a gyerek, ha megjelenik a képernyőn a Telemaci.