Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Mit építünk, Apuka?

Addig csak gyülekeztek a felhők, de mikorra befejeztük az ásást, akkora eső esett, hogy az Isten is pénzért nézte. A kubikásók elpályáztak a kocsmába.

Apuka ideges volt. Üvöltött. (“Az nem létezik, hogy csak egy isten legyen ebben a kurva égben; az egyedül nem tudna így kibaszni az emberrel!”)

Cipeltem a búvárszivattyút. Azonnal bedöglött. Beültem a markoló fülkéjébe; bámultam a villámok cikázó nyilait, na meg az öreget, ahogy a szivattyúval márászkodik. A felvillanó fények megvilágítottak egy-egy közeli tanyát és az út menti göcsörtös gömbakácokat. Volt köztük egy akasztófa alakú. Egy akasztófa alakú.

– Gyere már, te lüke fasz – kopogott rám. Elaludtam a kormányra dőlve. Nehéz nap volt. Kutya nehéz.

Odaégette a rántottát. (“Az a kereszt, amit Krisztus cipelt a hátán, egyszerű sétabot ahhoz a holmihoz képest, amit én vonszolok!”) Elém lökte; ő csak ivott. A tánti zavaros borát. Szidta anyámat. Anyámat szokta szidni. Anyámat.

Reggel csúszott minden. Agyagos volt még az ég is. Sárga. Apuka telefonált, erre jött egy szippantós kocsi.

– Mi a szar ez? Lövészárok? – kérdezte a sofőr. Katonai zsávolyt hordott, s az orra olyan volt, mint a karfiol.

– Nem pofázol, igaz? – mondta neki Apuka. – Láss hozzá!

Kiszívták a vizet a szomszéd földjére. Akkor ismét esni kezdett. Hideg eső. Hogyaza. Fe­küd­tem a bodegában, s hallgattam az eső kopogását a hullámlemezen. Szanatórium az ilyen idő. Gyógyeső. Minek nekünk ekkora ház? Apuka valamit titkol. Titkol.

– Apuka, mit építünk? – kérdeztem. Éppen mosdott a lavórban. Csillogott a víz háta izmain.

– Házat, te lüke – csapott meg az összefont, nedves törülközővel. Ezt nagyon érti. Pontosan ott csíp, ahol ő akarja. Bárcsak megtanulhatnám én is.

Volt egy vasalt inge, azt vette föl. Valaki jön – gondoltam. Valaki jön.

Jött egy Prüfer nevű. Mérnök, nagy múltú cégtől. Mogyorós csokit hozott meg kenőcstejet. Később is jött. – Bűbájos ember – mondaná a tánti. A tánti.

Apuka örül; borért szalaszt, pedig tudja: este félek.

* * *

Apuka hét határban a legjobb kőműves. Köztudott. Kicsit goromba, de hát a tégla is érdes. Könnyen ítél, könnyen üt. Anyuka nincs már; gödörbe esett. Ha Apuka nincs ott, akkor csúfolnak, ha ott van, akkor kussolnak, pedig irigylik tőle ezt a jó munkát. Mert ez jó munka, ha nehéz is. Eddig ilyent ő se kapott, mert mind elhappolták a gecik. Jó, egyszer bedőlt a frissen rakott fallal együtt a Milotáéknál, de az csak azért volt, mert valamiféle katyvasszal itatták. Azért azt mindenki tudta, hogy hét határban ő a legjobb szakember. A legjobb.

– Mit építetek, lüke Jankó? – kérdi a kocsmáros.

– Házunkat – felelem én.

Röhögnek. Apuka belüket kitaposná. Ki, a belüket.

– Uszoda lesz az, te – vigyorog a nagy bajszú kancigány. Hatalmas őszszürke, dohánysárga bajsza van: ökörszarv alakú. Rajta sörhab.

– Benne lakunk majd. A tetőn lesz csillagvizsgáló.

Túl sokat árultam el. Röhögnek. Apuka haragudni fog. Megyek, viszem a bort. Viszem a bort.

A kutyák szándékosan ijesztgetnek, rávetődnek a kapukra. Csendben várnak, aztán hirtelen: vakk! Lopakszom a sötét utcán. Rohadt dögök, mentek ti is a levesbe.

– Csillagvizsgáló? – kérdez vissza Apuka. – Mi a szarnak?

– Hogy én onnan a...

– Jó. Lesz az is.

Túlságosan könnyen ment bele, el fogja felejteni. Azt hittem, majd ordít kicsit, de mostan elégedettnek látszott. Rossz jel. – Majd gondoskodom én róla, hogy a kancigány ne sokat pofázzon – mondta komoran. Itta a bort, aztán horkolt. Horkolt.

* * *

Télen se álltunk le. Építeni jó. Olyan nagy gépek taposták szét a fehér havat az úton, hogy a gumikerekük magasabb volt, mint én. Január végére széles és hosszú épület emelkedett ki a kukoricatarlóból; mögötte torony. Torony is.

Jött egy Schultze nevű tervező, elismert szakértő a Szellőző Művektől. Kedves ember. Annyi marcipánt hozott, hogy először azt hittem, azzal kereskedik. Rajnai bort Apukának.

Ronda hideg volt azon a télen. Még mindig a bodegában laktunk, de most tüzelő volt elég; izzott a sparherd, de reggelre mégis jéghidegre hűlt az ágyam fölött a hullámpala. A pala.

– A ti házatok?! Ó, te lükejankó – rázta a fejét hitetlenkedve a tánti. – Mosd meg a lábad!

Nagy hülyeség lábat mosni a vasárnapi templomozás előtt. Még nyáron is mindenki cipőben van, hát még télen. Megfigyeltem. És mégis. Nem lehet ellenkezni, mert ha a tánti szól neki, Apuka azonnal dühbe gurul. (Stenazanyádba.)

Csak az imaházban külön kell ülni a tántitól, és a fiúk meg nem hagynak békén. (“Jankó, gyötör még a kankó?”) Csípnek. Csikkel a zsebem kiégetik. Meg a Hugó még le is köp. Folyton leköp. Leköp.

– Leköp? – vonta össze a szemöldökét Apuka. Megmondtam.

– Aztán mért köp le téged az a sutyerák zabigyerek?

– Csak. Irigyli a házunkat. Azt mondta rá: betonsiló.

– És mi a neve annak a szarosszájú Hugónak?

– Zokics – mondtam én. Mondtam én.

* * *

Tavasszal beköltöztünk a házba. Bizony. És nekem saját szobám lett; kiraktam a falra a “Dohányozni tilos!”-t, amit még a kórházból hoztam el. Szobám. Apukának is saját szobája. Meg egy iroda a bejáratnál. “Humánpolitikai előadó” – ez áll rajta, szép fehér zománcon. – Az olyan, mint a házmester – mondta Apuka.

Mint a házmester. De milyen a házmester?

Csillagvizsgáló később lesz.

* * *

A kancigánynak még mindig gipszben volt a keze, de a Hugó még nem jött ki a kórházból, amikor megépült a szárnyvonal. A vonat odakanyarodott hozzánk. Az a régi az mindig továbbment Pusztafolt, Istenakarattya, Vadlegelő felé, de most már volt, amelyik be tudott kanyarodni. Igaz, először csak tehervonat – próbaképpen –, de a próba jól sikerült. Állomás lettünk.

Apuka kertészeket vett föl, s azok egy hét alatt körbeültették virággal a kerítést, mert vasárnapra volt kitűzve a házavatás. Muskátli, nefelejcs, muskátli. Muskátli.

– Tízkor jönnek az első lakók – közölte Apuka. – Mosd meg a lábad, és vedd föl a kék inged!

Már nem idegesített a lábmosás, mert egy csomó zuhanyozó volt a házban, és én mindig másik alatt fürödtem. A meleg víz csodálatos. Tíz fűtő kezelte a bojlereket, már ott laktak ők is a házban, csak a hátsó traktusban.

Én is ott álltam Apuka mellett, amikor megjött az első csapat lakó. Nagyon büszke voltam rá; meg magamra is. Vidám induló szólt a hangszórókból, szikrázott a nap. Négy vagonnal jöttek – azokkal, amelyekre az előző nap azt mondták, próbavagonok –, egyforma ruhában voltak mind, férfiak, nők, gyerekek, s egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy örülnének az új háznak meg a virágoknak. Fáradtan és némán álltak egy csoportban a bejárat előtt, és nézték a tornyot a ház végén, amelyből lassan zöld füst kezdett bodrozni. Zöld füst.

– Mit építettünk Apuka? – fordultam apámhoz rémülten.

– Hát nem látod, te lüke fasz – kérdezett vissza Apuka. Kérdezett vissza Apuka.