Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Az utolsó lánc

A kövér, ragyás arcú ember egyik kezével összefogta köldökén a vállait borító, makulátlan lepedőt, másikkal szájához emelt egy vastag falú korsót és nagyot kortyolt az aranysárga sörből, aztán a bronzfedeles ivóedényt visszahelyezte az ablakpárkányra. Szivart gyújtott, s a tér nyáresti széltől borzolt bokrai fölött a készülő híd környékén folyó sürgölődést figyelte, majd a sirályok reptét követve egy zongora alakú, sötét felhő úszását a túlparti várhegy fölött, aztán elfordult az ablaktól, és nagyot sóhajtva rádőlt a lószőrpokróccal borított dikóra, hogy kinyújtóztassa zsibbadt, szőrös lábait, melyeken még ott csillogtak a fürdő makacs víz­cseppjei. A meleg víz elbágyasztotta, a gőz kiszipolyozta, a dögönyözés összetörte minden csontját, de az utolsó, a jeges medencében végzett, csatakiáltással kísért hirtelen megmerülés mindent jóvá varázsolt, szinte megkönnyebbült tőle, s most jóleső fáradtsággal hevert a keményfa dikón. A szivar füstjét felfújta a sóvirágokkal ékes mennyezetre, s a bodrozódó, semmivé foszló karikákat figyelve le-lehunyta szemét egy álmatag pillanatra. Vannak azért még boldog percek, sőt lehetnének akár órák is, ha nem lennének ott mindenütt ezek a hebrencs kis arszlánok, a túlpofázás bajnokai, akik közül a mintapéldány most sompolyog be az ajtón. Kezében üveg pezsgőt lógat – meg kell hagyni, ízlésre valló, egész jó fajtát –; menten az ablakhoz lép, s azt a kis fényt is eltakarja, ami a homályos ablaküvegen átdereng. Remélhetőleg egyedül van – gondolja a kövér ember, s szivarjáról leveri a hamut az ágy alá –; bár a remény kevés hozzá, hiszen ezek mindig falkában grasszálnak.

Az uracska bámul kifelé; lába természetes terpeszben – a pepita nadrág nélkül mint két hordódonga –, csoda, hogy járni tud rajta –, háta akár a szabóé: íme a magyar ifjak krémje, nemzetünk büszkesége, aki az úszóiskolának még a környékét is kerülendi, viszont vad lendülettel tévelyeg a politikában: egyik percben tokajitól pirulva rámenne az olaszra brevi manu, a másikban whist közben a népek árulójának titulálja a kormányt ugyanezért, bona fide. Szabadelvű, nagy barátja a szólásszabadságnak, de csak amíg a néki tetsző ideák rivalltatnak túlsúlyban.

– Fiacskám – szól a kövér ember –, ha eluntad a bámészkodást, emeld ide a kriglimet!

Megperdülnek a dongalábak, s az ifjonc tettetett meglepetéssel veszi szemügyre a dikón el­nyú­ló óriást. – Kedves bátyám! – kiáltja. – Hát ön az?! Meg nem ismertem ebben a sápadt fél­homályban! Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat, de úgy lenyűgözött az az imponáló makacsság, amivel a gróf ott libeg azon a lélekvesztőn. Lehet, nem a dicsőség szakad nyakába, hanem a nehéz vasak. Nézze el nekem, hogy ilyen bamba vagyok. Az utolsó láncot feszítik.

– Jó, jó – morogja a kövér ember. – Mondd csak, ez valami új, marha módi: üvegből szippantani a pezsgőt? Az orrodon türekszik majd ki az összes buborék, drága öcsém!

– Nem engedik az üvegpohárt. Zárkózó és maradi az egész bagázs. Már régest a légszesznek kéne világlani itt is, mint a színházban, akkor mindenki látná, hová lép. De nem és nem, ezek oly megátalkodottak, mint a cölöp, nem mozdulnak se erre, se arra.

– Jól is néznénk ki, ha a gőzfürdőn kezdenénk a függetlenséget, s a kenyér, a szivar meg bor hogy milyen, a politikától függene. Szűk agyra vall, ha azt gondolod, hogy a barbár török nem tudta, testnek, léleknek mi jó. Aztán meg ide nem a Hahn-Hahn némbert bengészni járunk, ugyebár? Mellesleg színházban se voltam azóta, hogy a faggyúgyertyákat kihajigálták. Én annak a szagára gerjedtem, s most hiába ugrál akármilyen Fáni a színpadon, az a fajta hangu­lat odaveszett végleg; nincsen színház-szaga.

– Bácsi, ez olyan furcsa, hogy míg mindenben rögvest átlátja a bónit, némely dolgokban – hadd bátorkodjam kimondani – mégis oly visszahúzó.

– Édesem – nézegeti szivarja parazsát a kövér ember, azon gondolkodva, hogy vajon mi készteti a fiatalokat arra a színjátszásra, hogy úgy tegyenek, mint akit az öregek tapasztalata teljességgel hidegen hagy, mégis – néha – tüntetőleg felmutatják a tanulás vágyát. – Édesem – ismételte meg –, csak arra hívnám fel a figyelmed, hogy a dolgok bonyolultak; az életben semmi sem fekete-fehér, mint a Jókainál. Ha a pénzügyminiszter most új hintóban parádézik – ami annyira piszkálja a csőrötöket –, az csak külsőség, tulajdonképpen nem érdekes, a fontos az, amit a jobbágyszabadság és a megajánlás ügyében elért. Hatvanegy millió forint! Hát tudod te, mennyi az, és mit jelent nekünk?!

– Merci – mondja az uracs, és hangosan felbüfögi a pezsgőt, miközben visszafordul az ablak felé. – Végre egy kézzelfogható igazság.

– Haladnak? – kérdezi meg a kövér ember.

– Húzzák, vontatják... emelkedik is szépecskén.

– Bírnak-e vele?

– Hát... Jézus!! De hiszen szétszakad az egész! Csobban a vízben, röppen, kerekedik a lánc, a csónakok borulnak! Micsoda katasztrófa! Nesze, bolond gróf, nesze szegény magyar, nesze részvény, fidibusznak!

– Mi az? – támaszkodik fel a kövér ember.

– Kész. Ez a híd örökre rom marad. Európa eddig is rajtunk röhögött, hogy a hegynek építettük neki, de most aztán kész a skandalum; ki fog még idejönni építeni? Senki! Fürdős! Fürdős! Ruhát! Ruhát, ha mondom!

A kövér ember erre váratlanul fürgén felkél, s kitekint az ablakon: látja, hogy a vízen összetört csónakok és apró bójákként emberek évickélnek a part felé, s talán a törökfürdő táján ki is jutnak a partra, s hogy a hídról szakadt lánc himbálózik a víz felett.

– Ne rohanj – mondja tagoltan az uracsnak, akit egy gyönge pillanatában, s főleg az ifiúr papája iránti jó szándékát kimutatandó, bevett a fegyvergyári üzletbe, s azóta is aggódva figyeli, hogy az miképpen herdálja el a befektetésre való szép halom pénzt. – Ne rohanj te sehová! Ezek jól tudnak; naponta szoktak úszni. Jobbat mondok. Ez a hír még a miénk; tehát pénzt adok, kocsit fogsz ízibe, s lóhalálban nach Bécs. Megkeresed Wölzl-t a Grabenen, és megmondod neki, hogy vegye meg Passauig az összes búvárokat. Stimmt?! Mit nézel, mint a birka? Bízzál bátyádban, kisfiam... és ne igyál pezsgőt üvegből, mert egyenesen az agyadba száll a buborék...

“10 órakor mágnás-konferencia – hol én mint miniszter. – Andrássy Gyula és társai 11 körül jönnek meg álmosan. Faites de ceci une nation! Kossuthhoz. Nem rekriminál, hanem az utolsó országgyűlés óta... olajág! – Hatással vagyok reá. –

––

Délután 6. A 12-es számú lánc felfüggesztve. Én Majláth Gyurival. 8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész. Én, Majláth, két kisfiam, A. Clark csak nagy nehezen menekülünk meg. Nyitva látom: “a túlvilágot”!

Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasabb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani. – Clark hősiesen viselkedik. Tasnerért és sokan másokért reszketek! Mindnyájan megmenekültek! Mindenestül alighanem 5-6 ember esett áldozatul legfeljebb. – Roppant szerencse kísérte ezt a borzalmas szerencsétlenséget.

Estély a miniszterelnöknél. Az leinti Hunyady Pepit... ki Nyitrát elveszettnek nyilvánítja.

A szerbeké Futak, Cserovich, Vukovár etc. Hogyan fog eljutni Marton Péterváradra? Pétervárad 6 hét múlva a szerbek kezében! Eszék még előbb! ––

Tegnap óta össze vagyok zúzva – és összeszedtem magam. Is fractus illabatur orbis etc. impavidum feriant ruinae!

Szemere kiküld “valakit”, hogy megvizsgálja... ki az oka, hogy elszakadt a lánc!

Wesselényi kora reggel konferenciát tart az “Ullmannban”!

KÉPVISELETI ÜLÉS. Elébb Kossuthnál. – 1/2 11-re megyek.

Ügyet sem vetnek rám! Verifikációk. Meginterpellálják Mészárost a Ludoviceum dolgában. “TERV KÉSZ. HOVA HAMARÁBB MEGINDÍTOM!” ––

Mindnyájan azt mondják, holnap zavargás lesz etc. Súlyos helyzet... én azonban nyugodtabb vagyok, mert lojális.

A. Clarkkal Tasnerhez, ki csodálatos módon menekült meg.

––

Köröskörül sötétség! John bolhát ültetett a fülembe! Ha a gép tegnapelőtt lassabban és a láncok... középütt megtartatnak... s nem zuhannak le... talán!? – De meg kellett történnie, a fátum így akarta!

Soká és mélyen aludtam. Nyomorultul érzem magam.

Ma döntő nap van! –

Bizonyos “Neuwirth” nálam (szerkesztő). Egészen felidegesít! Folyvást politikáról beszél! Hogy az mi, nem tudja meghatározni!

KÉPVISELŐ ülés. Kossuth mint valami emberfeletti lény! Az égből szalajtották? Nem! Hanem a pokolból! – Ránk dönti Magyarországot! Nemsokára teljes káosszá hullik széjjel az egész!... B. Lajos présence d’esprit-vel sok mindent mederbe terel.

Ebéd a Főhercegnél. Miniszter én egyedül. Mellette ülök. Brechtoldtól, Hrabovszkytól etc. olvasok. Jellasich! Ó, Istenem... még lehetne segíteni; de ezzel a mániákussal nem megy. – Áthozom Rádayt etc. etc. kik mindnyájan be vannak csípve! Miniszteri ülés Kossuthnál. Sajnos megint, mint szokásos, 3 hosszú óra a legkínosabb agóniában!”

– Wie geht’s, Putzi? – kérdezte a sajkás, miközben egy fonnyadt gilisztát fűzött fel a horogra. A leláncolt csónak tatján ült, a vízhordó pedig a parti köveken egyensúlyozva követte szemével a giliszta röptét, egészen a vízbe csobbanásig. A sajkás elsőre nem találta el a helyet, ahol a vélhetően nagy hal fölbüfögte a buborékot, ezért visszatekerte a zsinórt, s behajította a csalit újra.

– Röpülni tanítod a nyomorultat, vagy mi a szösz? – kérdezte köszönés helyett a vízhordó, miközben leengedte hátáról a puttonyt egy tuskóra, és kibújt a hevederből.

– Du, du wirst fliegen, marha! In Tona-Woss fürdesz majd jót, Hampelmann – nevetett a sajkás. Pang az üzlet, was? Sokat esett az eső: helybe ment a víz. Grosses Pech.

– Nem az a baj, Franzl – sóhajtott a vízhordó – hanem hogy fostos a szamár, az asszony meg újra viselős.

– Ne; akkor most hova dugod, Putzi – egyik se maradt! Na de én ismerek jó némbert, tiszta, szép, mint a barack, de oda meg kell fürdened. Vized az van, ohnehin.

– Quatsch! Ennél sokkal nagyobb a baj, Du Miszkerl; ki akarnak szorítani a helyemről. Lehet, ők etették meg a Bechtoldot is – intett a parton ácsorgó szamár felé a vízhordó. – Tegnap, amikor abba az új házba cígöltem fölfelé a puttonyt, a harmadik emeletre – tiszta nyugat­majmolás, hogy ilyen magas házakat építenek, mintha nem az lenne normális, hogy az ember a földön jár. Ott kint kell ilyent emelni, ahol nincs elég hely, itt meg abból van bőven, ez az egyetlen, ami még van –, na épp fölérek és lenézek szédelegve, amikor hát látom, hogy az a kaptárfejű tuskó, aki folyvást ott fetreng a Szép utcai csárdában, egy csákánnyal ütlegelni kezdi a dézsám, a víz meg sugárban ki az udvarra, tócsába, patakba, folyóba, sutty. Rohantam le, majd a nyakamat törtem, de késő: két donga kaputt, a víz oda, a csibész meg elinalt. Még szerencse, hogy volt otthon ez a fater-dézsája. Ezek pedig jönnek majd megint.

– Oh, diese verteufelte Schweine – nyögött fel a sajkás együttérzően, s berántott a bottal. A zsinór végén vacak kis koszhal vergődött. Kiakasztotta a szájából a horgot, és visszalökte a vízbe. – Lezabálta a csalimat a selyma, már harmadszor. Legközelebb nem is dobom vissza; mehet a levesbe.

Egy ideig elgondolkodva figyelte az úszót, aztán visszafordult a part felé. – És most mit akarsz csinál?

A vízhordó feltűrte lábán a nadrágot és leereszkedett a sekély vízbe; közben felmutatta bal lába belső felét a sajkásnak. Nagy visszerek kacskaringóztak rajta északról délre, mint mélykék folyók egy geográfiai mappán. – No, mondd meg őszintén, de ehrlich; hát tudok én ezekkel versenyezni?! Becsületes aljamunkában telt az életem, s most mehetek én is a levesbe: mert a Bechtold is fosik, csak vicsorog az abrakra, a szél meg kifújja alóla a lábait. Még meg is döglik nekem endlich. Azt’ most mi ketten csináljunk revolúciót?!

– Hagyhatnád a fenébe a Tona-Woss, inkább folyamodnál állást a városnál. A hídpénzt te is el tudnád szedegetni. A Phillip meg – intett a szamár felé a sajkás – elmehetne paprika-szalá­miba, dann mindenki jól jár.

– Phí, de jó ember vagy te, Franzl – köpött ki a vízhordó. – Nem is tudom, mit gondolna szegény jószág, ha tudná, hogy róla beszélsz. Amúgy meg ezeknek mindig is megvolt a jó emberük a hajóhídhoz, sógor, koma, jó barát, sose vártak az ilyen jöttmentekre, mint én. Ezen az új Machwerken meg – legalábbis azt beszélik –, ha el nem sodorja az első jég, hát ingyér járhat-kelhet majd mindenki. Bár a Franyó kucséber azt híresztelte a Vödörben, hogy tegnap leszakadt a fele.

– Ach, nein, nur eine Kette, csak egy lánc, de jó nagy. Én húztam ki két ember, ottan lejjebb. Az egyik ijedtébe’ elharapta a pipa, más bajuk nem esett, de a lánc az unta Woss, az fertig teljesen.

– Nem is lesz ebből soha semmi, hiszen mióta szenvednek vele. Ez is csak egy Trick, hogy a gróf úr meg a kompániája megszedjék magukat rajt’ – legyintett keserűen a vízhordó, és belebújt a teli puttony hevederébe.

– Na, nem véletlen beszélik, hogy minden vízhordó ütődött egy kicsit – fordult vissza botjához a sajkás.

– Úgy is van – hangzott fölülről a válasz, amikor a vízhordó leengedte puttonyát a kordéra. – Aki meg annak se jó, az beül egy lyukas csolnakba a napot lopni.

– Csak azért mondom – fordult vissza vörös arccal a sajkás –, mert te gyalázod a Graf, holott az zumindest egy Macher, az csinál valami, őt kéne neked szeretni te Pechvogel, nem aki pofáz csak...

– Na, majd meglátjuk; a vak is azt mondta – bólogatott mindentudóan a vízhordó, lapos pillantást vetve a félig kész hídvázra, aztán elköszönés helyett hangos szóval indulásra ösztökélte a szamarat. Meglátjuk – ismételte meg magában, miközben a szamár ügyesen felcsapta farkát, és szelíd ártatlansággal, mélyzölden lefosta gazdája jobb lábán a bagariát.