Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

A bronzkatona, a pléhkrisztus és a hősök tere

Meleg, bogárfekete éjszaka volt; egy csillag se fénylett, s az utolsó busz által felvert por rég elült a falu vasútállomása előtti, fűzfáktól övezett kanyarban. A hősi emlékmű talapzatán rohamlépést utánzó bronzkatona ekkor lépett szolgálatba; mint rendesen, amikor a hold fénye egy pillanatra kibukkant a felhők mögül és végignyalta izmos idomait, s szemben, a templom óráján az égnek irányulva elfedte egymást a két mutató. Külső szemlélőnek nem jelentett ez semmilyen változást, hiszen ki sejtette, hogy a bronzkatona ettől kezdve szorosabban mar­kolja a kibiztosított gránátot, amelyet a vegyesbolt és a sertéstápszer-lerakat irányába készült elhajítani, valamiféle képzeletbeli ellenséget megsemmisítendő.

– Vigyázz, haver, ki ne csússzon a kezedből! – szólt fel hozzá a kocsikísérő, aki lisztes munkaruhájában az emlékmű talapzatán ült, időnként kibogozott egy-egy megkeményedett csirizcsomót tarkójára hulló hajából, és egy sörösüveg kinyitásával fáradozott a márványlap sarkán. A sofőr, akivel hosszú évek óta együtt gürcöltek, körülötte járkált szitkozódva; köl­dökéig nyitott ingének hiányzott az egyik ujja. – Hogy lehettünk ilyen istenverte gyöke­rek?! – csapkodta a térdét. – Levertük a parasztokat, mint a cölöpöt, és más lépett meg a ki­rály­néval. Ez aztán nagy sakk volt, mondhatom! Ki se néztem volna ebből a piszok Rozogából...

A bronzkatona nem látta a verekedést, mert a kocsma a háta mögé esett. Hallotta ugyan a lakodalmas zenét, s a többi megszokott zajt: a nyitott ablakon kiröppenő tányércsörgést és gajdolást, aztán meg a veszekedés fojtott hangjait és az elfajuló szitkozódást, de nyilván nem fordulhatott meg, hogy az elcsattanó pofonokat is megbámulja. Dacára annak, hogy amióta lábához helyezték át a falu központi buszmegállóját, minden ügyben ő lett a közösség leg­tájékozottabb, mégis titoktartó embere, most sejtelme sem volt róla, hogy mögötte vérnyomok vezetnek a kocsma betört ablaka alá, egészen a falig; a virágágyásban még látszik a mentő új gumijának keréknyoma, s az üvegcserepek között a járdán egy széttaposott, mészfoltos szandál meg egy fekete kalap hevernek.

– Nyugodj meg – mondta társának a kocsikísérő, miután húzott egyet az üvegből, – lehet, hogy trikót kap tőle a szemétláda. Ne, igyál!

A sofőr, akinek a neve négyszer is szerepelt a bronzkatona lábához simuló, aranybetűs, fehér márványlapon, átvette az üveget, gurgulázva ivott, aztán sóhajtva felnézett a bronzkatonára. – Isten az atyám, Józsi –, ha láttad volna azt a homlokos puncit a feszes farmerjában, még te is leugrottál volna az emelvényről!

A bronzkatona kötve hitte, hogy bármi láttán így elragadhatná az indulat, hiszen belül üres volt: lélek helyett csak a huzat járkált benne orrcimpáitól a bakancsán lévő szellőzőlyukig, és egyébként is tapasztalt már eleget ahhoz, hogy egykönnyen el ne kaphassa az izgalom. Tíz év kivételével, amit a tanácselnök disznóólja és kukoricagóréja közt töltött a trágyalé áztatta földön fekve, arccal az ég felé fordulva, s egy tejesköcsögöt egyensúlyozva a kinyújtott gránáton, s amíg csak a felhők játékát és a vadmadarak vonulását figyelhette hónapszám, felállításától és leleplezésétől fogva tanúja lehetett, hogyan változik meg az élet; hogyan váltják fel a szekereket az autók és nehéz gépek; hogyan lesznek a kis lánykákból viselős asszonyok, majd görbe hátú vénségek; a rövidnadrágos fiúcskákból hogyan válnak sörhasas és pirospozsgás, fehérhomlokú férfiak, akik esténként a kocsmalépcső korlátjához kötik ki a kerékpárt, zárás után pedig éppen előtte próbálnak meg imbolyogva nyeregbe szállni. Látta mar a falu minden lakóját a templomból fehérben vagy feketében kijönni; látta, amikor lebontották az uradalmi istállót, s a helyébe művelődési házat emeltek, meg egy emlékművet azoknak, akik a szeme láttára bombázták le a fél falut. A kézigránát mégis csak egyetlen­egyszer esett ki a kezéből, nem is olyan régen, amikor az a sportkocsi belerohant a szekérbe (Rezső bácsi egy perccel előbb kötötte ki a gyeplőt, paskolta meg a lova nyakát, és ugrott be egy kevertre a kocsmába), s a kilógó petrencerúd a rajta libegő pöttyös kendővel együtt bele­hatolt a sportkocsiban ülő asszonyka mellébe. Ez a jelenet még a bronzkatonát is megdöbben­tette, pedig ő (vagyis Kertész Józsi, a modellje) bizony látott egy-két förtelmes dolgot az Isonzónál. Másnap az iskolaigazgató dugta vissza a kezébe a gránátot, miután egy tubusból ragasztót nyomott a nyelére, és fennhangon szidta a hippiket. A bronzkatona nem tudta, kikről van szó, mert a hajnali buszra várók csak fázósan cigiztek, nem nagyon társalogtak; délelőtt, amikor a piac zajlott, mindenki idegen nyelven beszélt vagy csupán mutogatott; ami meg este, a kocsmából távozók között elhangzott, annak nem szívesen adott volna hitelt. A világ dolgairól nyilvánvalóan éppoly keveset tudhatott, mint akik körülötte taposták a sarat.

A sofőr és a kísérő csendben üldögélt a talapzaton; cigarettáztak és hallgatták az éjszaka meg­nyugtató surrogásait. A kis dombon álló templom mögött néha felvonyítottak a kutyák, hogy a falu másik végével is közöljék örömüket, bánatukat, elérhetetlen vágyaikat, vagy csak azt, hogy jó éjszakát kívánnak. Már csupán a kultúrház bejárata fölött égett az odaszerelt fürdő­szo­balámpa, a nappal ismeretlen helyen tanyázó kanszúnyogok és muslicák tébolyult örömére.

Kis idő múltán a kocsikísérő ledobta a kiürült üveget az emlékmű körüli magas fűbe, feltá­pászkodott, és megpróbálta eloldani a dinnyepiac drótkerítéséhez láncolt kerékpárját. Nem ment. – A franc ebbe a rohadt bringába – nyögte dühösen, és belerúgott az első kerékbe. Azon piros gumi volt, a hátsón fekete. – Ki tehet róla, hogy a vonat sem áll meg abban a sötét falu­tokban? – kérdezte pimaszul a sofőr, és a csikket széles, csillanó ívben pöckölte el a kocsma előtt húzódó, zúzottköves, fáradt olaj itatta parkoló felé. – Gumimatracra ugráltok le, amikor lassít.

– Te csak ne pofázz sötét faluról, jó? Ti meg ölben viszitek ki a kutyát az udvarra, hogy ugasson egy kicsit, mert magától nem mer kimenni.

A sofőr csak vigyorgott a százszor elsütött viccen, aztán – miközben jólesően vakargatta mellén a sercegő disznósörtéket – ő is belerúgott a kerékpárba. – Adok érte két kilót, így kikötve. Hullik a szőre és hibádzik a foga.

– Ez az ember tiszta hülye, ugye Józsi? – fordult igazságért a bronzkatonához a másik, és zse­beiben kotorászott a lakatkulcs után. – Otthon hagytam – mondta végül, de mert erre a sofőr röhögni kezdett, tovább gondolkozott a dolgon, és így fejezte be: – vagy kiesett a lyukon. – Mutatóujjával tágított egyet a munkásnadrág lyukas zsebén, és a nyíláson keresztül meg­vakarta a combját. – Nagy lyuk.

– Az lenne szép – bólogatott a sofőr elgondolkozva. – Holnap átmegyek a gépállomásra, és úgy megtekerem a Rozoga orrát, hogy egy hétig beleesik az eső. Az alattomos disznó. Addig sündörgött körülötte, hogy csak elcsaklizta.

– Fél éve nem is esett – mondta tárgyilagosan, de kissé akadozó nyelvvel a lisztes ruhájú kocsikísérő, és végignézett a sötét utcán. – Talán a pincés még nyitva van. De ha nincs, akkor vendégem vagy egy kromofágra minálunk. Az apóssal főztük a közös cefréből. Olyan dögös, hogy kieszi linóleumot, ha lecsöppen a padlóra. Nagy só volt: reggel meszeltük a konyhát, este meg fölrobbant a második főzet, mert kicsit benyaltunk az öreggel az elsőből, addig kóstolgattuk, amíg meghunytunk. Gyorsan leoltottuk a villanyt, s egy órán át ott kussoltunk a sötétben meg a bűzben, mert a fél község kiszaladt az utcára, hogy mi a bánat van. Reggel úgy nézett ki a fal, mintha körbefosták volna.

A sofőr elkötötte a saját kerékpárját, és odatolta az enyhén imbolygó sofőr mellé. – Fogd meg – szólt rá, aztán nekiállt kirángatni a karót, amelyhez a barátja biciklijét láncolták. Néhány rúgással kilazította, és lihegve cibálta fölfelé. Az acélsodrony idegesen rengett a karón, s mint barna harmat, úgy perget le róla a festék és a rozsda.

Végül is sikerült kiszabadítani a kerékpárt; nagy nehezen nyeregbe vergődtek, és elindultak a kövesút felé. (A faluban ugyan már mindenhol aszfalt fedte az utcákat, de ezt az egyet még mindig így hívták.)

A bronzkatona gondolattalan nézett utánuk; egészen a főutca végéig követni is tudta őket szemmel, s hallotta azt is, hogy az éber álmukból felriadt kutyák dühödt csaholással vetik magukat a sötétben fehérlő házak cifra vaskapujára, mert a kocsikísérő csörömpölve húzza maga után a láncot, a láncon a lakatot, a lakatban a parányi kulcsot.

A toronyórán ugrott egyet a mutató.

A két kerékpáros elhagyta a falu végi békalencsés tavacskát és a gépállomást, s az uradalmi kastély mellett kiértek az országútra, amelyet egyik oldalán hosszan elnyúló, fiatal erdő sze­gé­lyezett, a másikon a szövetkezet rejtelmesen susogó, hatalmas kukoricatáblája. Egy sze­mély­kocsi porzott el mellettük, s a letekert ablakon dühösen kiordított a vezető mellett pöffesz­kedő utas: – Nincs pénzetek lámpára, fingeszűek?! Érdes hangját elkapta a hátulról kavarodó friss légáram és szétszórta az országút fölött, úgyhogy nem is lehetett érteni, mit akar.

A csordakútnál megálltak vizelni, s meggyújtani egy új cigit. Kórust vartyogtak az árokban a békák, s a levegőben a bodzavirág édes illata terjengett. Valahol már eshetett az eső, mert a szél hűs párát terelt, kellemes, nyugtató légáramot, amelyre hetek óta vártak a porral lepett levelű, út menti bokrok.

Üggyel-bajjal szálltak újra kerékpárra, aztán le-lecsukódó szemmel egymás mellett karikázva elhagyták a sötétben gubbasztó tanyákat is. Már látszottak a kocsikísérő falujába bevezető jegenyék, amikor – közvetlenül a pléhkrisztus előtt – az óriási, pótkocsis kamion lesöpörte őket az útról. Jóval túlhaladt rajtuk, mire idegtépő fékcsikorgással, átható égett gumibűzt keltve, keresztbefarolva meg tudott állni. Fekete hajú, tömzsi sofőr ugrott le a magas fülkéből, aztán lemászott egy másik is, hosszú, fekete alsógatyában, és rohantak visszafelé.

A pléhkrisztus mindent jól látott, mert csak nyaktól lefelé rozsdapöttyözték ki a felpattanó kavicsok, szakállas, szép bizánci orcája sértetlen volt, csak a vonásait tette komorabbá az or­szágút korma. Eddig elég jól megúszta, hogy az út forgalma évről évre nőtt; egyetlenegyszer tolatott neki egy teherautó pótkocsija, amelynek három emeletre osztott rekeszeiben rémült birkák szorongtak, igaz, hogy ez az egyetlen ütközés is elég nagy kárt okozott: a talapzat pár fokot hátrahajlott a szántóföld felé, s a gótkereszt jobb oldali rózsája letört. Azóta a meg­feszített megváltó markába vert szög a levegőben fityegett, és közelebbről az is látszott, hogy valójában nem szög, hanem csavar.

A pléhkrisztus szomorú arccal, leeresztett pillái alól nézte a lábainál burjánzó kökénybokrok közt élettelenül heverő áldozatokat. Értelmetlen haláluk elszomorította nagyon, de még annál is jobban az, amit a két elröppenő lélek társalgásából kivett, amikor azok egy tiszteletkört írtak le a kerékpárok szanaszét szóródott roncsai fölött, aztán előtte húztak el, mint az emel­kedő repülőgép, hogy végleg eltűnjenek egy sötét felhő irányában.

A kamionosok lihegve értek oda a feszület elé – egyikük még a strandpapucsát is elhagyta futás közben –, aztán döbbenten álltak a kifacsarodott idomokkal, mozdulatlanul fekvő két alak fölött. Ijedt és fájdalmas arcukat egy pillanatra megvilágította az egyik felhőből másikba átsikló hideg fényű hold. Úgy toporogtak ott egymás mellett, mint két megszeppent gyermek, s hol egymásra néztek zavarodottan, hol a két élettelen rongyhalomra.

– Két ilyen marha – mondta végül a gatyás, és igazolásért aggodalmasan a pléhkrisztusra függesztette tekintetét, az azonban újra elrejtette markáns arcát a tücsökhangú, bársonyfekete éjszakában.

Nagy cseppekben esni kezdett az eső.