Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Későn, máshol, korán, máskor...

– Vedd vissza – nyújtotta át a cigarettát az asszony. – Egészen megszédültem tőle. Furcsa.

A férfi háttal az erkély mellvédjének dőlt, s támogatóan magához húzta az asszonyt. Leülni nem tudtak, mert az időről időre szemerkélni kezdő eső benedvesítette a kopott, fehér padokat. A nő feje fölött a kórház folyosójára látott. A szemközti ablak mögött egy öreg hölgy tyúkhúslevest kanalazott befőttes üvegből. Nehezen boldogult a cérnatésztával, amely csökönyösen lecsúszkált a kanálról, s ezért időnként bocsánatkérő, szelíden vádló tekintetet vetett látogatójára, arra a középkorú, jellegtelen öltözetű asszonykára, aki vele szemben ült, és újra meg újra takarosan összehajtogatta, majd kibontotta a nejlonzacskót, amelyben a befőttes üveget hozta.

– Nem is adok többet – mondta a férfi. Földre dobta a kezébe adott csikket és eltaposta. Zsebre vágta a dobozt is. – Nem gondoltam, hogy ma bejössz – simult hozzá az asszony –, különben megcsináltattam volna a hajam. Van itt egy fodrász. Förtelmesen nézek ki, de hát arra az egy-két fogmosásnyi időre, ami még hátravan, megteszi.

Vöröses fürtjei valóban kissé csapzottan simultak füle mögé, s a szarkalábak mintha mélyül­tek volna szeme körül. A férfi átölelte, és a hajába csókolt. A folyosón letakart hordágyat toltak át. Az öreg hölgy és látogatója elfordultak, és éppen rájuk bámultak az ablakon át.

– Nem fázol? – kérdezte a férfi.

– Nem – rázta meg fejét az asszony. – Kicsit maradjunk még. Ezek az öregasszonyok nagyon kíváncsiak.

– Már elvitték – mondta a férfi rekedten. Az erkélyre belógó faágakról a lágy, feltámadó szellő szelíd permetben rázta le az esővizet, s a kórház kerítésén túlról behallatszott a nedves úttesten elsurranó autók zaja. Az ablakok közt, a falon szabadon csörgött végig a víz a lyukas csatornából, és sárgásfehér csíkban lehordta a vakolatot az erkély kövére.

A férfi a másik asszonyra gondolt, akire előző este hosszasan várakozott a könyvtár előtti sötét udvarban, s akivel aztán kihalt utcákon ballagtak le a folyópartig, ahol láthatatlan embe­rek kis kupacokba hordták össze, és égették el a rothadó őszi avart. Végig a fasoron csak a pislákoló parázs és a néha tétován fellobbanó lángok fénye világlott, s a mély csöndet csak egy-egy máglyára került vadgesztenye pukkanása vagy az átkelőhajó ködkürtje zavarta meg. A rakpart egy részén, friss, még meleget sugárzó aszfalton útépítő munkások hevertek egymás mellett vastag mikádóikban, és könyökükre támaszkodva időnként megemelték a sörösüveget. A férfi csodálkozott, hogy nem tettek rájuk semmiféle megjegyzést, amikor elhaladtak előttük, mert az asszony szép volt, karcsú; a múló évek ellenére kihívó könnyedséggel őrizte meg alakját.

Később beültek egy presszóba, de csak a terem közepén kaptak helyet, nagy ricsaj volt és villódzó, erőszakos diszkófény, úgyhogy beszélgetni sem tudtak, s hamarosan vissza is menekültek a sötét utcára, ahol időközben szemerkélni kezdett a langyos eső.

Álltak a villamosmegállóban, s azt remélték, hogy már nem jön több villamos. Uszályok fénye imbolygott a Duna felett. Egymáshoz simultak – az este folyamán először –, s a férfi a nő háta mögött tette át egyik kezéből a másikba a kinyúlt nejlonszatyrot, amelyben az asszony családjának vacsorája és reggelije lapult.

– Menjünk be – mondta az asszony. – Most már tényleg kezd hűvös lenni.

Szavait igazolandó, heves szélroham sodort sárguló leveleket az erkélyre a kórházudvar fáiról, s rézsút röppenő esőcseppek csapódtak az ablakokra.

A folyosón meleg volt, túlságosan is meleg. A fiatalabb nővérkék egy szál algazöld köpeny­ben, s azon átsötétlő, színes bugyikban pipiskedtek; s a fikuszok fuldokoltak a vízben. Naponta többször megkönyörült rajtuk valaki.

– Voltam fönn a lakásban – mondta a férfi. – Szokatlan volt, hogy egyik ajtó mögül se hallatszik a tévéhíradó vagy tányércsörgés, amikor felcaplatok a lépcsőn. Nem ütköztem bele senkibe, de ahogy megfordítottam a kulcsot a zárban, azon minutában kipenderült a folyosóra a szomszédasszonyod. Vissza ugyan nem köszönt, mégis remélem, nem gondolta, hogy ki­rabolni készülök a lakást, ha éppen befelé viszek valamit. Két vödör volt nálam meg a festékes holmik egy zsákban. Kifestem a konyhát, amíg benn vagy. Úgyis rég ígérem.

Az asszony elmosolyodott, és forró tenyerét rácsúsztatta a férfi csuklójára. Öklén és alkarján mintha sötétedtek volna azok a barna májfoltok, amelyeknek szaporodását a férfi néha riadtan észlelte saját bőrén is.

– Döbbenetes, milyen kövér az a nő az ajtó melletti ágyon – mondta megilletődötten, zavarát leplezendő. Mindig is némi viszolygással lépett be a kórterembe, mert eltekintve a többi asszony kíváncsi pillantásától, bizton számíthatott rá, hogy a kövér nő mindig máshol kita­kart, elfacsarodott, enormis tagokkal ott hever az első ágyon, mint egy elhagyott, rózsaszín húshegy, feladva minden kötelező szemérmességet.

– Százötven kiló, és egész nap alszik – mondta az asszony – de nem ő a szoba hőse, hanem az a fekete kendős néni, ott a folyosó végén. Az háromszor annyit eszik, és nézd meg, olyan, mint a kóró. Ma éjjel derült ki, hogy ő dézsmálja meg folyton az elemózsiánkat. Nem tudtam elaludni – már a hátam majd beszakad a sok fekvéstől –, s persze rád gondoltam, hogy amikor a Pálmaházban sétáltunk, ott a mályvák, az orchideák, a kancsókák és papagájvirágok között, abban a fantasztikusan párás és bódító levegőben, mégiscsak le kellett volna vetkőznünk anyaszült meztelenre, most úgy gondoltam, hogy tényleg meg kellett volna tenni, igen, mert... s ahogy ábrándozom, egyszer csak hallom, hogy anyóka fölkel, odasündörög az ablakhoz, kinyitja – ott tartjuk a kaját –, és szép komótosan falatozgat mindenkiéből. Egy kis sonkát az egyik csomagból, hozzá egy harapás sajtot a másikból, aztán kicsit megcsipkedi a szőlőt, becsukja az ablakot, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszabújik az ágyba. Csak Erzsikének árultam el, de neki is kár volt, mert azt mondta, hogy éjjel meglesi, és letöri a kezét. Reggelinél aztán tüntetőleg odaadtam az öregasszonynak azt a nagy paprikát, amit még te hoztál, s erre Erzsike is egy szép darab sajtot. Talán ha jóllakhat, nem kényszerül lopni.

– Remélem azért te is mindent megeszel, amit adnak – szólt a férfi. – Hogyne – bólogatott az asszony. – Csak túlságosan sok. Te se hozz semmit, légy szíves. Jó? Mignont se. És azt hiszem, el kéne menned. Nemsokára jön a lányom...

A férfi nem tiltakozott, azonnal felállt, csak karóráját egyeztette össze a mennyezetről lógó faliórával. Az asszony belekarolt, és elkísérte a folyosót záró csapóajtóig.

Az eső elállt; a bejárat előtti toldozott-foldozott betonjárda tócsáiban mozdulatlanul állt a fekete víz. A férfi hóna alá csapta ernyőjét, és cigarettát vett elő. Gyufája lobbanásával egy ütemben kigyúltak a kórház halovány kerti lámpái is.

Lassan végigballagott a kijárathoz vezető fasoron, s magában már levelet fogalmazott a másik asszonynak. Az eső által levert vörös szirmú estikék és a puskapor lilás virága belelapultak a kórházkert sarába. “Édesem! – kezdte. – Gyűlölöm, amit írnom kell...” Aztán kijavította: “Valójá­ban nem is igazán gyűlölöm, amit írnom kell, csupán elfogadom, hogy...”

A bejárat közelében a fekete kendős néni ült egy lámpa alatti padra leterített újságpapíron. A férfi közeledtére fölkelt és eléje állt. – Bocsásson meg, hogy megszólítom – kérte szomorú mosollyal –, de abba az elkeserítő helyzetbe jutottam, hogy egy fillér nélkül hoztak be, s leg­alább ezt a képeslapot föl kéne adnom a fiamnak Szegedre. Ő ottan orvos. Csak azért mertem megszólítani, mert magának olyan becsületes arca van. Mindjárt látszik, hogy jó ember.

A férfi türelmesen hallgatta, egyik lábáról a másikra állt, érezte, hogy átvizesedik a vászon­cipője, aztán kiguberált egy fémpénzt az öregasszonynak, legyintett, továbbment. A nénike biztosan nem ismerte fel, azért merte neki pár napon belül harmadszor is előadni a mondókát. Ugyanaz volt a képeslap is: nagy csokor búzavirág fogott körbe rajta pár szál kókadt pipacsot.