Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Életem párja

Mary Tuffley, te liba. Ide sálat kellett volna hozni, rumot és meleg takarót, nem mazsolás süteményt. Künn rekkenő a hőség, de idebenn nyirkos hideget lehelnek a vastag, kormos kőfalak. Érzem, hogy felhevült bőrömön lecsapódik a pára; a fűző alatt izzadságcsepp gurul végig a hátamon, s a fenekem partján billeg. Körös-körül illetlen szagok. Nem is nagyon merek nézelődni. Meg se hallom, amit az egyik majomember kiabál a rács mögül. Ilyen valójában nincs is. Lesütöm a szemem.

Az őr még számtalan kulcsával szöszmötöl, csörög, gabalyítja a csomót, de én már hallom Daniel hangját; perlekedik valakivel, hogyne, még itt sem bír magával. Kiáltanám, hogy itt vagyok, de az őr – kissé lüke forma – a padlatra ejti a kulcsokat, s nehézkesen hajol le utánuk. Mintha csak engem akarna csigázni. Két hete nem láttam az uram. Mély, határozott és kissé gunyoros hang válaszol az elhunyt királyt dicsérő szavaira.

– Nem gondolja, hogy mégiscsak van valamiféle metaforikus jelentése annak, ha egy okos ló kiveti a nyeregből minden angolok legnagyobb pojácáját? A legjámborabb barom is meg­próbálja levetni az utálatos jármot. A mi várva várt Vilmosunk és “dicsőséges forradalma” a földesúri és tőkés többletcsinálgatókat juttatta előnyös helyzetbe, és ezek a jómadarak azzal szentelték fel a mindnyájunk által annyira óhajtott új világot, hogy az állami vagyonnak eddig csak szerényen űzött ellopását immár óriási mértékben gyakorolják. Hatalmas birtokokat ajándékoztak el, potom pénzért segítettek rokonokat és barátokat igen jelentős üzleti haszon­hoz. Mindezt a törvények, a hallgatólagos illemszabályok legcsekélyebb figyelembe vétele nélkül.

– Éppen, hogy ez lendítette fel a kereskedelmet és az ipart. (Daniel hangja.)

– A tolvajlás?

– Nem – válaszol az ingerült kérdésre Daniel –, hanem az, hogy a föld is kereskedelmi cikké vált; hogy a mezőgazdasági nagyüzem kiterjed, s ez az annyira várt új réteg: a földbirtokos arisztokrácia, a bankosok, a pénzmágnások és a védővámokkal támogatott manufaktúra­tulajdonosok mind összefogtak, s közös törekvésük egy irányba hatott: az angol gazdaság javára.

– Meg a Keppelek és a Schombergek javára.

– Ez a maga vesszőparipája. Kíméljen meg tőle; azt hittem, ezen régen túl vagyunk.

Végre nyílik a rács, s én türelmetlenségemben majd fellököm az előttem tébláboló őrt, de az újabb rács előtt ismét megtorpanunk. Daniel háttal áll, de a másik férfit is azonnal felismerem. John Tutchin. Beszélni soha nem beszéltem vele, de Daniel egyszer megmutatta a Fleet Streeten. – Az az ember az én leggyilkosabb ellenségem!

Kár, gondoltam akkor én magamban, mert ez a halálos ellenség nagyon jóképű fickó volt: magas, barnább bőrű, mint az én életem párja, markáns arcú és vidám, s a mi életünkből akkor már jó ideje hiányzott az önfeledt vidámság.

Egy cellába zárták őket.

– Mindig is csodáltam azt az együgyű lelkesedést – lovalja bele magát Tutchin –, amellyel önfeledten tapsikolnak a jót és rosszat kegyetlen magabiztossággal meghatározó, de förtelmes banalitásokat ismételgető szónokaiknak, s azt az elnéző könnyedséget, amellyel neglegálnak – mellőznek, hogy értse – minden maguknak nem tetsző jelenséget és körülményt. Csak egy dologról feledkeznek el – folytatja halkabban, s én érezni vélem, hogy szeme rám villan; látni nem látom, mert a cella mennyezete alatti szűk kis lyukon betűző fénynyaláb egyenesen az arcomba süt –, csak egy dologról feledkeznek el: hogy ez már nem a maguk szélütötte Athéni Társasága a sok okoskodóval meg fontoskodóval és önjelölt filozófussal, akik arról rendeznek hetekig tartó vitát, hogy milyen színű volt a Bálám szamara! Itt már emberi életekről van szó, becsületes angol emberek sorsáról!

– Az se volt hasztalan, uram, az a “szélütött Athéni Társaság” – válaszol dühösen Daniel –; az ember ott megtanulhatta, hogyan kell megvédeni egy teljességgel valószínűtlennek tűnő, de az igazságot fedő álláspontot. Magának kifejezetten jót tett volna. Most nem lenne ilyen bajban, ha érzelemmentesen, de meggyőző logikával kellene érvelnie. S ha nem negligálta volna a vitákat, mára tisztában lenne a latin szavak helyes kiejtésével is.

Tutchin már nem figyel rá, mosolyog, meghajol felém, s a zár csörrenésére végre Daniel is megfordul, arcának zaklatott vonásai megenyhülnek. Egymás felé lódulunk. Édesem.

– Édesem!

Homlokon csókol, nem szájon, de ujjai úgy vibrálnak arcomon, mint vagy húsz évvel ezelőtt, amikor korcsolyázás közben egymásba botlottunk a Temze jegén. Kicsit megroggyan a lábam, s belé kapaszkodom. A kabátjának fura egérszaga van, de az arca pozsgás, a vitában kipirult, meleg.

– Nyugodtan – suttogja –, semmi baj. Látod mennyire szemtelenek? Ezzel a piperkőccel zárnak össze, hátha elemésztjük egymást.

– Asszonyom – hajol meg felénk John Tutchin –, sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy magukra hagyhassam önöket, ezért, ha megengedi, látogatása idejére hátat fordítok. Nem örömmel teszem, hiszen ön hódítóan csinos, de tisztelt barátom iránti tapintatból. Nem lehet könnyű dolga, amikor megpróbálja leküzdeni a féltékenységét ebben a bűzbarlangban, míg ön a kinti ragyogó napsütésben sétál.

– Megfojtanám, ha nem éppen ezt remélné tőlem az a cinikus tory csürhe – nyögi a hajamba Daniel.

– De hiszen miattad csukták le őt is meg a nyomdászt is – suttogtam, de nem eléggé halkan. – Nem tudtad? Védelmedre kelt a “Figyelő”-ben.

Daniel döbbenten perdül meg, s kimeredt szemmel nézi a Tutchin hátát.

– Ezt nem mondta! De hát mért nem mondta el?!

– Uram – feleli a falnak John Tutchin. – Isten látja lelkem, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kívánok egy csapatban vitézkedni önnel, de most történetesen igaza volt. Ennek nem örülök, még ha ritka pillanat is, de a hülyeség ellen az ördöggel is vállalom a közös fellépést. Moore tiszteletes, aki mostanában valamiféle főjámbor képében tetszeleg, készpénznek vette az ön remek pamfletjét, s a legfontosabb írásnak nevezte a Biblia után – és ettől belőlem óhatatlanul kitört a harsány röhögés. Fantasztikusan beugratta őket. Gratulálok.

A baj az volt, hogy Daniel írását kevesen értelmezték oly jól és kedélyesen, mint Tutchin, célját és következtetéseit inkább félreértette mindenki, s aztán a düh, a becsapottság kínos érzete, a csalódás és zavarodottság gerjesztette félem mind-mind az ő fejére szállt vissza baráttól, ellenségtől.

Trónra lépésekor a királynő szigorúan hitet tett az anglikán egyház mellett, de hiába ígérte meg, hogy a türelmi rendelet érvényben marad, a toryk szélsőségesei és a konformisták úgy érezték, hogy eljött az idő a disszenterekkel való leszámolásra. Az oxfordi egyetemen meg­engedték, hogy beszédet tartson egy bigott anglikán pap, bizonyos Henry Sacheverell, aki a whigek elleni keresztes hadjáratra szólította fel az egyház “minden hű fiát”. – Az ég most adott alkalmat az elpusztításukra, s ha nem élünk ezzel az isteni lehetőséggel, ha most nem tiporjuk el ezeket a gyalázatos férgeket végleg, akkor csak magunkat hibáztathatjuk – süvöl­tötte a hallgatók felé, s gyűlölködő szavai hamarosan visszhangra leltek az egész országban. Egy pap, aki erőszakra és leszámolásra bujtogatja a hívőket, aki szárnyára bocsátja a rettegést, s mindezt egyházi feljebbvalóinak jóváhagyásával vagy legalábbis elnéző mosolyuk sugará­ban teszi! Bravó. Finom anglikán tempó.

Daniel pamfletjében csupán ad abszurdum vitte Sacheverell gondolatait.

Biztos vagyok benne, hogy Őfelsége nem sejtette előre szavainak hatását... és arra sem gon­dolt, hogy akiknek javát akarja, akiknek érdekeit védi, azok ilyen rútul visszaélnek majd jósá­gával; hogy a szertelen pimaszság és kendőzetlen szemtelenkedés micsoda méreteket ölt s, hogy ez milyen megalázó helyzetbe hozza alattvalóinak egy jelentős hányadát. Elképzel­he­tet­len, hogy milyen tiszteletlenül bántak velünk minden társaságban; minősíthetetlen sértésekkel halmozták el a papjainkat, nyílt utcán hirdették, hogy le a whig “hazaárulókkal”, s messzi városrészekből is eljöttek, hogy beverjék ablakainkat. A mohockok éjszakai randalírozása kutya füle volt ahhoz képest, amit néha fényes nappal kellett átélnünk.

Ha Daniel távol van – márpedig ez gyakran megesik – én és a gyerekek csak egymásra számíthatunk. Életem párja, aki oly nagyon tiszteli a családi fészket, rendre faképnél hagyja azt, hogy sikerrel kecsegtető, s aztán mégis veszteséggel záruló üzleteket kössön Skóciában, Wales-ben vagy éppen a kontinensen. Vagy – és ez a veszélyesebb –, hogy kétes hírű város­negye­dekben, vidéki rokonoknál és ismerősöknél bujkáljon politikai ellenfelei elől, amíg valamely szegény embert el nem csábítja a vérdíj, amelyet fejére kitűznek.

Daniel sorba veszi a gyermekeket, mohón kérdez, s én dicsérem őket, még a legmegátalko­dot­tabb kis nyafkát is; legalább miattuk ne nyugtalankodjon, elég, ha az én idegeimet borzolják. Éppen elég, ha engem emészt jövőjük miatt a bánat. Hanem Baxterről már mégiscsak szót kell ejtenem, mielőtt nem késő. Daniel túlontúl is bízik benne; csak az ég tudja miért. Talán, mert hitsorsosunk, s nem akarja bevallani magának – hisz emberismeretére oly büszke –, hogy köztünk is akadnak cégéres gazemberek, – mint ez az ő téglagyári intézője, akinek – köztünk szólva – soha ki nem állhattam azt a sunyi képét, mézesmázos modorát és alattomos pillantásait. – Asszonyom – mondta az öreg Paul. aki csak azért gyalogolt be Tilburyből, hogy tolmácsolja saját és társainak mély aggodalmát –, nyissa fel végre a férje szemét: az az ember képes kilopni a gyermekeink szájából a kenyeret, s tönkretesz mindannyiunkat, akik az önök jóságából élünk.

– Kiveszek egy nagy zöld almát a kosárból. – Tutchin úr – szólok a háttal álló férfinak –, kérem fogadja el.

Kék szemei vannak, búzavirág-kékek, átható, mégis bársonyos tekintete. Mosolyog, kezet csókol. Daniel mesélte, hogy a Monmouth-féle lázadás után ezt a szép embert végigkor­bá­csolták Devon megye minden városán. Beleborzongok a gondolatba. Csak remélni tudom, hogy Daniel nem veszi észre rajtam – lopva rápillantok –; hogyne vette volna észre, – de igazán nem gondolhatja, hogy a kézcsók miatt remegtem meg, szép is lenne: frászt: csak éppen átfutott rajtam, hogy ez a két férfi mennyire különbözik egymástól: tűz és víz, de mégis van bennük valami közös, valami megfejthetetlen büszkeség és vonzó nyugtalanság, mely tulajdonságok miatt állandóan bajba kerülnek.

Úgy döntök, hogy a téglagyári üggyel most nem háborgatom Danielt, úgyse tudnék olyan halkan suttogni, hogy az a másik ember meg ne hallja, neki meg minek kötném az orrára a mi átmeneti nyomorúságunkat. Alkalmam sincs: az őr nagy csörömpöléssel betaszítja a folyosó rácsos ajtaját, s mögötte kutyaképű, görnyedt tartású férfi érkezik, Bili Colepeper, Daniel ügyvédje. Szerény, mondhatni túlságosan is jámbor férfi, aki politikai meggyőződésén kívül, feltehetően hálából vállalta Daniel védelmét, s erős jellemére vall, hogy sem az őt ért gyalázkodások, fenyegető levelek, sem az uram kifejezett kérésére nem lépett vissza.

Nem volt jó választás, de erre már Daniel is későn eszmélt rá – ezt már az utcán gondolom, miközben kontyba tűzöm a hajam, hogy a tarkóm szellőzzön kicsit. A hőség rekkenő, s a Newgate reménytelenül hosszú kőfala környékén árnyékot csak ennek a becstelen, gyáva világnak sötét lelkiismerete vet, az viszont nem véd a nap merőlegesen tűző sugarai ellen, csak a lelkem borítja el, mint fekete felhő. Bill egyike annak az öt kentinek, akiket a toryk pár év előtt botrányos körülmények között bebörtönöztek, majd közröhejre kénytelenek voltak kiengedni, úgyhogy őt majd a legudvariasabb utálattal kezeli a bíróság, s ennek Daniel is megérzi minden hátrányát biztosan.

Szerencsére itt senki se jár. Förtelmesen nézhetek ki. Bőgök, s a könnyek égetik az arcom. Lefőtt fejű, csapzott öreg nő, akinek hájas testét rázza a zokogás. Bravó Mary, gratulálok. Büszke lehetsz magadra.

Leveszem a kalapom, s a földre hullik belőle Daniel levele, amelyet a gyerekeknek írt.

Az én életem párja nem ismeri a vereséget. Kezdettől fogva ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek mindenről tudjanak. Tudják meg, hogy az apjuk nem bűnöző: nem óralopás vagy szélhámosság miatt kell időnként bujkálnia vagy a börtön keserű kenyerét ennie. Tudják meg, hogy apjukat mindig is egyazon cél vezeti: a jobbítás szándéka, a közjó szolgálata. És igenis ismerjék meg ennek legfőbb akadályát, az emberi önzést, azt az emberi érzések és indulatok leggyalázatosabbikát, amely gyarlóság ott ólálkodik, lopakodik mindenkinek a lelke mélyén, s aki nem elég erős ahhoz, hogy végezzen vele, annak emberi mivoltát előbb-utóbb felzabálja, mint a testet egy titkos kórság.

Az önzés és kivagyiság elburjánzása vezet azokhoz a rút praktikákhoz, amelyeket a legközön­ségesebb tévedésből minálunk politikának hívnak, pedig a politika az más: a politika az, amit Daniel csinál. Mi akkor se nagyon rázhattuk a rongyot, amikor a lottéria igazgatója volt.

– Nem irigyellek, húgom – mondta akkoriban egy este a bátyám. – Ha más kapja meg ezt a hivatalt, élete végéig egy szalmaszálat nem kell keresztbe tennie. Daniel nem ebben a világban él.

“Drága gyerekeim!” – kezdi a levelet. “Lélekben addig sem szeretnék elszakadni tőletek, míg a kényszerű körülmények távol tartanak. A Mindenható segítségével remélhetőleg mihamar túljutunk ezen a nyomorúságos időszakon, s újra együtt lehetünk.”

Újra együtt. Daniel december eleje óta bujkál, hol a bátyámnál, hol annak barátainál, és se a karácsonyt, se a házassági évfordulónkat nem tölthettük együtt. Amilyen nyomorúság van, nem lehet csodálni, hogy valaki végül is feladta. Anyagi helyzetünk mindeközben katasztro­fá­lissá vált, még Pollyt, a kis cselédet is el kellett küldenem, pedig zokogva kért, hogy ha fizet­ség nélkül is, de hadd maradjon; én viszont nem vehettem a lelkemre, hogy így kihasználjam szegény teremtést, még ha semmiféle fogalmam nem is volt róla, hogyan, s kivel pótolom igen becsületes munkáját, hiszen utasítás nélkül is megcsinált mindent, ami a ház körül adódott, pedig a kicsik rajta lógtak egész nap, s nem hagyták nyugodni egy percre sem. Daniel egyik nem túl fényesen sikerült üzletéből hátramaradt egy vég nem is csúnya szövet, amely­nek jó felét elhasználtuk már, hát azt adtam oda neki búcsúzóul. Na, a rend éber őrei – akiket egyébként sose látni, amikor valóban szükség lenne rájuk –, vissza is hozták az első sarokról a zokogó lánykát, hogy igazoljam, nem lopott holmi az, amit nála találtak. Bántott a dolog mélyen. Ezt a kis szerencsétlent úgy megráncigálták, hogy a karja majd kiszakadt, azt a tolvaj nőt pedig, akiről a fél város beszél, hónapok óta nem tudják lefülelni. El is határoztam, hogy felhívom Daniel figyelmét az efféle átlátszó túlbuzgóságra, de aztán rájöttem, hogy nem mesélhetném el neki az esetet saját kétségbeejtő helyzetünk feltárása nélkül, úgyhogy végül ejtettem a dolgot.

“Ezekben a napokban a Sirius, az égbolt egyik legragyogóbb tüneménye – írja Daniel –, ez a Napnál is fényesebb csillag, együtt sugároz kistestvérével, s összefogva bizony megizzaszta­nak minden földi teremtményt, akinek árnyékba húzódni alkalma nincs. Ilyenkor fokozottabb megértés, empátia szükségeltetik a jelenségtől szenvedő embertársaink és az Úr egyéb te­remtményei iránt; csak figyeljétek meg szegény kutyákat, milyen szánalmas, lihegő igye­kezettel hűsöltetik magukat nyelvükön át. De ezeket a napokat mégsem az ő látványos szenvedésük miatt hívták a boldog rómaiak “Caniculares Dies”-nek, hanem mert a Sirius a Nagy Kutya csillagképhez tartozik. Kérlek benneteket tehát: viselkedéstek ehhez igazodjon: Türelem, megértés és segítőkész empátia. Ha ezek jegyében cselekedtek, az Úr mosolyogva legelteti majd szemét rajtatok, s szíveteket a jóság melege önti el. Apátok.”

Óriási. Még annyi se, hogy fogadjatok szót anyátoknak.

A bátyámnak igaza van. Nagyon szereti Danielt, s nem egyszer kockára tette érte mindenét, de jól látja hibáit is. Az én édes uram néha butább a szamárnál. Parainézist ír, amikor csak meg kéne cibálni a lurkók fülét, s a napsütésről értekezik, miközben beborul fölöttünk az ég.

Visszahajtogatom a levelet, mellkendőmbe dugom, s aztán rendbe szedem a hajamat. A kánikula nem mentség semmire. Megtörlöm az arcom. Nem vagyok, soha nem is voltam hiú, de Daniel megtanított rá, jobban mondva megerősített abban, ami az én kereskedő szüleim házában mindig is természetes volt: legyen tartásod még abban a percben is, amikor az utolsó pennyt veszíted el.

Az utolsó penny. Melyik az utolsó? Az, amelyik a mészárosnál utoljára csusszant ki a kezed­ből vagy az, amelyet még rejtegetsz, de a lelked mélyén már kiadtad egy piros selyem­szalagra, hogy a következő látogatásnál felcsillanjon tőle a rabok szeme?

Colepeper jön. Nem is jön, inkább akarattalanul, félszegen oldalog, mintha soha nem akarna hozzám elérni. Baj van.

– Baj van – mondja –, nagy baj.

Én tudtam, hogy nincs kegyelem. Tudtam. Daniel hiába is próbált alkudozni. Ezekkel nem lehet. Nottingham nem kegyelmez. Térden állva könyörögtem annak az epebajos kinézetű úri gazembernek, de meg se rebbent az a savószínű szeme: – Az ura adja föl magát, és vesse alá személyét a kihallgatásnak. Ne üzengessen nekem. Ez komolytalan. Előbb-utóbb úgyis elkapjuk.

És most a kezükben van.

– Pellengér – mondja Colepeper, és elfordul. – Három alkalommal. És kétszáz márka bírság.

– De hát mit akarnak?! Meg akarják ölni!?

Colepeper felém fordul és a szemembe néz.

– Igen, asszonyom. Ezek meg akarják ölni Daniel Defoe-t.