Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Egy szexőrült emlékezései

Na, például, elterjedt az is, hogy szexőrült vagyok, méghozzá veszedelmes. Mondhatom, ez aztán nélkülözött minden alapot. Csak ezt nem tudtam, hogy ki terjeszti. Talán Lombik Böske kémiatanárnő hintette el a tanáriban, mert tudomására jutott, hogy én kereszteltem el “két­balkonos”-nak rengeteg nagy, szépséges emlői miatt, melyek jóval messzebbre terelték kép­zeletemet a szén és az oxigén szabad, boldogságos egyesülésénél vagy a lüke Szappanyos, aki mindent komolyan vett, amit hódításaimról füllentettem, mindenféle, éjjeli lámpák sejtelmes fényében vonagló, olajos testű démonokról, akik nem ismernek könyörületet, ha a kéj kicsika­rásáról van szó: sóvárak, mint a tikkadt sivatag és elnyelnek, mint a gőzölgő láp. Szappanyos vidéki srác volt, hatottak rá a természeti hasonlatok. Szerettem hülyíteni, de azért mindig is megmaradtam az illendőség határain belül, mert a nevelésem az kifogástalan.

Nagyon is jól tudom én, hogy mi a komilfó. A családi bibliotékában nem is egy régi illem­tankönyvünk van, antikvár darabok, még fölvágatlan is, és soha eszembe se volt megbot­ránkoztatni senkit, se ruházatommal, se hangos beszéddel, se hirtelen mozdulattal, sőt. Pirulva tartózkodtam minden ilyesmitől. Az az eset se úgy volt a Lombik tanárnővel, hanem hogy azt a bő, divatos orkánkabátot vettem föl (akkoriban boldog-boldogtalan azt csem­pész­te), mert sárkányeregető szél fújt, cidris. Be se gomboltam, csak libegtem benne előre, mint egy reptéri légzsák, s akkor, pontosan akkor, amikor a Lombik tanárnő két hatalmas cekkerével befordult elém a Libelula utca sarkán, nos akkor a bősz folyami fuvallat megkapta a ballon jobb szárnyát, amelyben a tízdarabos kulcscsomóm lebegett, s beverte a lábam közé, de olyan pontos célzással ám, hogy golyóimat menten tiki-takivá változtatta, s engem a förtelmes kín legott összerándított. Kivédeni nem tudtam, ha a rajztáblát leejtettem is, késő volt; kezeimet önkéntelenül lábaim közé kaptam, s közben kétbalkonos tanárnőmre egy haldokló óriáslepke mámoros és fájdalommal teli pillantását vetettem, mire ő rémülten szlalomba kezdett a krumplival – meg a jó ég tudja, mi húzta le annyira a szatyrait (tán a vodkásüvegek). Csörömpölve menekült álmai szatírja elől.

Hát ez az, amit a nők nem tudhatnak: hogy ez milyen egy élmény, ez a tiki-taki. Ebbe’ nincs női nap, mint a gőzbe’.

Az egész “őrültség”-nek éppen az ellenkezője volt igaz, mert én szelíd voltam, szerény és jó-modorú, illendően gyáva, pedig egyszerre, kis megszakításokkal ugyan, de folyamatosan és párhuzamosan három, ha életkorukat nem tekintjük, mindenben teljességgel különböző lánykába voltam szerelmes, s ugye, ilyen helyzetben nem hátrány valamiféle kismértékű hatá­rozottság. Ehelyett az énekóra előtti ramazuri közben én csak előkelő idegenként üldö­géltem padomban, s gyalázatom elkendőzendő, olvasást imitáltam, mialatt elvadult osztálytársaim az én imádott Fruzsinkámat bezárták a szerszekrénybe, ahol málladozó síbakancsok, petyhüdt kézilabdák és kényelmetlen súlyzók közt töltötte az egész órát, míg mi a “Les Préludes”-öt hallgattuk hanglemezről. A tanár úr hátrakulcsolt kézzel állt az ablak előtt, és nézte a tavaszt, barackpálinkától kilyukadt, de befoltozott gyomrára gondolt, nekem pedig Minka meg­engedte, hogy a hálókitöltő-játékban betűnként írjam be: SZERETLEK, míg ő tessék-lássék írogatott rövid és értelmetlen szavakat a négyzetháló távolabbi részeibe. Amikor ezzel készen lettünk, akkor mélyen egymás szemébe néztünk, mint a komisszárnő meg a fehér tiszt a “Negyvenegyedik”-ben, azután én a selyem iskolaköpeny alatt keblei elragadó halmaira, és a Liszt-lemez kattant egy utolsót, kicsöngettek; a tanár úr magához tért az ablakban, össze­pakolt, a következő órára beígérte az “Új világ”-ot, hurrá!, kiáltottuk, és mindenki kirohant a teremből. Én is, hogy Minkának sósborszeszes cukorkát vagy Korfu csokit vegyek a sarki trafikban, de visszafelé jövet a hűvös földszinti folyosón szembetaláltam magam Fruzsinával, aki közben kiszabadult a szerszekrényből, így aztán habozás nélkül nekiadtam mindent a zsebemből (a lelkifurdalás mindennél költségesebb passzió), ő pedig azt mondta, hogy gon­dol­kozott a levelemen, és délután sétálhatnánk a Sódernál, a Duna-parton, és egymás szemébe néztünk, és én tudtam, hogy az nem megy, mert edzés előtt Katival találkozom a Múzeum­kertben, azt már akkor elfelejtettem, hogy melyik költő szobra előtti padon.

Becsöngettek, s az osztályfőnöki órán Lapaj tanár úr az erkölcseinkkel foglalkozott, s hosszas bevezető után körülményeskedve rátért arra, hogy egyet kell értsen Hargitay tanár úrral abban, hogy legalábbis nem túl illedelmes dolog, ha az ember zsebre dugott kézzel beszélget osztálytársnőjével a hűvös földszinti folyosón az előző évi IV/B és C tablója alatt, a IV/A-val szemben, s közben feltehetően saját magát mogyorózza.

Lapaj tanár úr pontosan a mi padunk előtt állt, s a pad sarkának dőlt, mint ahogy azt Pelus tanár úr szokta az “Üllői úti fák” élveboncolása és Veronka tanárnő a dermesztő egyenletek megnyugtató feloldása alatt; nagy szexcenter volt az én padom sarka, akárki meglássa, ha valahol megvan még, ott jelzi rajta a firka a körberajzolt kezemet, amelyet valójában sose mertem odahelyezni (pedig egyszer a padtársammal még fogadtunk is egy Utas üdítőbe), ha Veronka tanárnő oldalazva, farhullámon, mint egy dunai vízibusz – mondjuk a Kuka vagy a Hapci – lassan ráközelített a sokat próbált padcsücsökre.

Talpra ugrottam, és fölháborodottan utasítottam el a feltételezést, Hargitay tanár úr beteges fantáziálását és az egész inszinuációt. (Előző nap hallottam ezt a szót egy színdarabban, most nagyon jól jött, valószínűleg senki se tudta az osztályban, hogy mit jelent.) Lapaj tanár úr bólogatva meg is nyugodott ennyiben, hiszen ugyanezért rühellte Hargitay tanár urat, mint mi mindannyian: a lovaglónadrágja meg a fűzős birgerlije, de főleg uradalmi intézői modora miatt. Én viszont a villamoson zötykölődve a Múzeum felé mindvégig azon törtem a fejemet, hogy jól látta-e H. tanár úr, amit látott? Ó, egek.

Korán volt még, ezért a Múzeum körúton átbújtam a Közművek csíkos deszkakorlátja alatt, hogy az árok túloldalán megszemléljem az antikvárium kirakatát, és akkor történt a baj. A szép, román szafárim keki nadrágja megfeszült, s a laza fércelés combtőtől bokáig egyetlen reccsenéssel feslett föl, és én ott álltam a lövészárok szélén felsliccelve, mint az “Úttörő II.” kétszemélyes sátor bejárata.

Ezzel még nem volt vége a napnak. Illetlen és rendbe hozhatatlan öltözetemben belopakodtam a Múzeumkertbe, ahol Kati várt (vele előző nyáron ismerkedtem meg egy táborban, amikor őzlábgombát gyűjtöttünk Noszvaj környékén, a Kaptár-köveknél), és rögtön heves smacizás­ba kezdtünk. Mondanom se kell: két percen belül letartóztattak bennünket. Felháborodott nyugdíjasok és kutyasétáltatók állták körül a közbotrányokozási ügyben szabályosan intéz­kedő rendőrt, aki még friss személyi igazolványainkat lapozgatta, s fejcsóválva jegyezte meg Katinak: egy pesterzsébeti lány?! Hát hogy tehet ilyet?! Mindenki úgy tudja, hogy a XX. kerületben csupa tisztességes, rendes leány lakik, és most tessék. Nem szégyelli magát? Ráadásul egy ilyen feltűnően öltözött huligánnal... Kati azt mondta, hogy nem szégyelli magát, ne tegezze, és hogy reméli, ha vőlegényéből (mármint belőlem) nyomozó lesz, s erre minden remény megvan, mert a papája rendőr őrnagy a BRFK-n (mármint az enyém, aki a BRG-nél volt rádióműszerész), sose fog ilyen pitiáner ügyekkel foglalkozni, mint hogy ki smárol a Múzeum mögött, meg ki nem. – Na – gondoltam én nyúlszívűen, férfiatlanul és gyáván –, jobb, ha én itt meg se szólalok – sőt titokban még szemrehányásokat tettem szegény Katinak, hogy fölöslegesen hepciáskodik. A rendőr ettől kezdve komótosabb lett, és kevésbé atyai – felírta az adatokat, aztán megkérdezte, hogy ugye a kisasszony azt azért nem szeretné, ha az esetről szüleinket hivatalosan értesítenék?! Na, ezzel mindkettőnket sikerült egy kissé lelomboznia, úgyhogy még a Duna-parton is csak egy félős, ámbár szenvedélyes búcsúcsókot váltottunk, de azt is alapos körültekintés előzte meg.

Úgy emlékszem, hogy visszaúton originális gondolataim támadtak az emberi hülyeségről, de sajnálatos módon nem jegyeztem le őket, amivel feltehetően jelentős, bár nem túlságosan feltűnő károsodás érte a modern filozófiát. Ráadásul a zuhanyozó fáradt gőzét, enyhén rohadó tornacipők barátságos bűzét és a Gerosan kenőcs semmihez sem hasonlítható illatát gyakor­lottan elegyítő öltözőben a Nagy Frank rögtön megtalált a nadrágom miatt, azt állította, hogy új divatot akarok kreálni a trapézfarmer helyett: popsiszellő-pantallót, ezen aztán jót röhögtek mind. – Nem tehetek róla: letépte rólam a gatyát a nő. Egész egyszerűen nem bírt magával – közöltem én elmélyített hangon, és a Nagy Frank orra alá dugtam a kezemet: – szagold meg, pubi.

A Nagy Frank halálosan idegesített, mert amióta magára húzta egy magányos özvegy, be nem állt a szája. Mesélt az edzésen sótörés közben, a meccsen a partdobás alatt vagy amikor visszafelé futottunk a támadásból, mesélt az alapozás közben, amíg a hegyről leskeráltunk a szigetre. Amikor a gyér fényekkel pislákoló, folyó vizén tükröződő Budapest éppen leült a vacsorához, mi nejlonba burkolva rohangásztunk a parton, mint az eszementek, hallgattuk a Nagy Frankot, aki lihegve mesélte, hogy mi történt aznap a konyhaasztalon, a kádban, a szőnyegen, az ablakban a tűzijátékot nézve, a csilláron lógva meg a brikett tetején. Egészen a medicinlabdázásig bírta, akkor végre elhallgatott, s visszafelé már némán szuszogva futottunk el a parton csendesen ringó Trabantok mellett. Gazdáiknak több eszük volt, mint nekünk, tudták, hogy a szigetre szerelmeskedni kell jönni, nem súlyokat emelgetni, a Nagy Frankot hallgatni és futkosni, mint pók a falon.

Tarhonya szerint a Nagy Frank nője egy trampli és a Nagy Frank meg egy birka. Mindazon­által irigyeltük.

Katival többé nem találkoztam: vagy a rendőri önkény választott el bennünket, vagy eltil­tot­ták tőlem a gaz Capuletek; Minka nem sokkal a suli vége után férjhez ment, hogy elke­rüljön otthonról; a Fruzsinától örökölt lottószámokkal pedig egy negyedszázad alatt mind­össze két hármasom volt a lottón, igaz, az egyik egész jól fizetett.