Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Sziget

A “K” híd egy gyártelepet köt össze a szigettel a kis Duna-ág fölött; nyitott hajógyári va­gonokat és roskadásig rakott teherautókat enged be a sziget zöld mélyébe, a fáktól, bokroktól jótékonyan eltakart, pöfögő, sziszegő, füstfelhőket égnek bodorító, elavult üzem felé. Szerke­zete nagy és magas, acélból ácsolt K betűkből áll; erről kapta a nevét. Alatta olajos zölden, egykedvű biztonsággal hömpölyög a zavaros folyó: határtalan önbizalmát táplálják a több­napos langyos esők, megduzzadt hegyi patakok és domború felszínét simogató friss szellők. Ha az ember a hídon sétafikálva kihajol a szürke traverzek közül, és lenéz a mélybe, még azt a pár méter magasságot is szédítőnek érzi, ami pedig csak kisebb hajók, motor­csónakok meg eltévedt vízibuszok áteresztésére alkalmas, de ha nem hőköl azonnal ijedten vissza, akkor láthatja azt is, hogy a folyó milyen feltartóztathatatlan, konok erővel hordja-cipeli-sodorja izmos hátán az áradás martalékait: a víz alól fel-felbukkanó tölgyfarönköket és még elszakí­tottan is zöldellő ágakat, csónakházak elől elemelt deszkapalánkot és a parti szeméttelepek színes hulladékát. A régi szép időkben az ilyen meleg nyár eleji napokon, mint a mai, rendszeresen ott hancúroztak a közeli iskolák diákjai a híd város felőli lábánál a kavicsos parton. A bátrabbak meg-megmerítkeztek a hideg vízben; a még bátrabbak fello­pakodtak a hídra is, hogy társaik biztató örömrivalgása közepette látványos fejessel vessék magukat a habokba. Ez már ahhoz hasonlóan merész tettnek számított, mint a túloldalon tanyázó és az ugrálókat szívós kitartással üldöző hídőr “bunkó”-nak titulálása vagy a folyó átúszása oda-vissza. Az iskolaruhás lánykák rajongásáért versengő izmos, barna fiúkat nem tarthatta vissza sem a hídőr, sem a helyet övező, vízbe fúlt ugróbajnokokról és hirtelen támadó, alattomos örvényekről terjengő színes legendák, ők csillogó testtel újra és újra kimásztak a traverzek szélére, és a tágra nyílt szemmel bámészkodó fruskák sikongásától felajzva szaltóval vetették magukat a sötét vízbe. Mire aztán kiúsztak, a lányok már a töltés tetején rozsdásodó iparvá­gá­nyok közt futottak vissza az iskolába, hogy zihálva-nevetve tóduljanak be az osztálytermekbe a szünet végét jelző csengő szavára.

A híd lábánál már nem fürdik senki; a vizet megmérgezték a gyárak. Legfeljebb egy-egy boldogtalan horgász ücsörög ott tábori székén, és vár horgára valami rossz ízű, öngyilkos halat. Az építkezések miatt kivágták a fákat, és az autójavító kerítése apró, de határozott lépésekkel előrejött a partszegélyig, s a megmaradt keskeny fűsáv már legfeljebb a környék kutyáinak nyújthat némi boldogságot.

A túlsó partot egyelőre megvédte a folyó és a vízben guggoló, öreg, dús lombú fák mögött burjánzó erdő, s ha a sziget felét el is foglalta rozsdaszín épületeivel, égbe nyúló, ormótlan daruival és lyukas drótkerítéseivel a gyár, északi csúcsán érintetlenül tenyészett a bozótos, sűrű erdő, természetes búvóhelyet kínálva csalitjában közönséges, egy dalt se tudó, szürke madaraknak, asztmásan szuszogó sünöknek és andalgó szerelmeseknek.

A katona és a lány kéz a kézben sétálnak be a híd közepéig, ahol a vaskorlátnak dőlve megállnak csókolózni. Szemmel látható, hogy komoly gyakorlatuk lehet benne, hiszen ez a csók, amellett, hogy hosszú és szenvedélyes, megmozgatja az izmaikat, pírt varázsol az arcuk­ra, és minden gombot veszélybe sodor a ruházatukon. Lábuk mellé lehuppan a katona otrom­ba barna válltáskája, és a fiú kopasz fején félrebillen a tányérsapka. Egyik kezével utánakap, és felvillan előtte a barna tökfedőt beszippantó örvény képe, meg azé a csodálkozó, rebbenő szemű pontyé, aki meglepetésében csak tátogni tud, amikor a címeres sityak sötét árnyként ellebeg előtte a folyó lomha, kavicsokat görgető mélye felé. (Potrien szolgálatvezető idegesen vakarná meg ragyás-vörös arcát, és biztosan hitetlenkedve hallgatná az épkézláb – talán mindenki másnak meggyőzően ható – magyarázatot, miszerint a nagy kavarodásban, ami a “Kocsubej” című szélesvásznú szovjet film átütő sikere nyomán támadt, a mozilátogatás befejezésekor egy széken felejtődött az az istenverte sapka, s azóta feltehetően az egyik jegyszedőnő fia hordja sittlapátoláskor.)

– Menjünk tovább – suttogta a lány fülébe, aki egyensúlyát vesztve nekidől, nevet, s amikor megpróbálnak a vaskorlátba kapaszkodni, teljes súlyával a fiú lábára lép. A tűsarok nyoma jól látszik a poros kincstári lábbelin. A fiú színészkedve körbeugrál a keskeny híd túloldaláig; sziszeg, jajgat, a Megváltóhoz fohászkodik, aztán gyorsan visszatáncol, és kacagva össze­borulnak újra.

– Gyilkos – lihegi a lány fülébe; a nyakába csókol, és keze kitapogatja a melltartó csatját a lány hátán a könnyű blúz alatt. A lány szeretné visszagombolni a mellei fölött kinyílt két gom­bot, de a katona nem engedi; borostás arcával végigsimogatja a lány melle közét, s a tenyerén érzi a megkeményedő mellbimbót, amíg a lány finoman, de határozottan le nem fejti magáról a kezét, s tovább nem indul a sziget felé. A katona fölveszi a földről randa válltás­káját és pár lépés után utoléri a lányt, aki belekarol; szégyenlős, gyors puszit nyom a fiú arcára, s aztán összesimulva ballagnak tovább.

A hídőr ott ül csíkos bódéja előtt egy sámlin, és fagottját birizgálja. Puha kendővel törölgeti, aztán szájába illesztve kancsalító szemekkel néz végig rajta, mintha egy léc egyenességét vizsgálná. Amikor meglátja a közeledő párt, úgy vigyorog rájuk, mint a pék kutyája a kiflire. Istenem, de szépek vagytok – gondolja magában, de nincs ideje elérzékenyülni, mert a lábainál incselkedő kis kuvasz cibálni kezdi a kezéből a finom törlőrongyot. – Nem mész, te, az anyád ne sirasson! – korholja, és arrébb rugdalja szelíden.

– Tiszteletem, karnagy úr – pöccinti meg a fején a sapkát a katona. – Egy Vivaldit legyen szíves a négyes asztalnak. Vivácse.

– Szervusz, bolond tizedes – köszön a hídőr, és érdeklődve nézi a lányt. – Látom, gyűjtöd a krumplivirágokat. Legközelebb már csíkos nadrágban jössz ide.

Gyerekkora óta ismeri a fiút, ismerte az apját is, aki világgá ment. Meg is látszott aztán, hogy nincs férfi a háznál, a kölyök szemtelen volt, mint a piaci légy, és eleven, mint a tűz. Pár százszor biztosan lezavarta a hídról, amikor a többi csirkefogóval együtt készült a folyóba ugrani. Utolérni ugyan csak egyszer érte utol, de akkor el is törte a hátán a forgalomirányító tárcsát.

– A mutter jól van? – kérdezi meg illendően.

– Igen, köszönöm, jól – feleli a katona, és továbbhaladásra ösztökéli a lányt, aki lehajolt megsimogatni a kutyát. A kéjsóvár kis dög menten hanyatt veti magát, hentereg, és megnyalja a lány kezét, ezen a lány kacag, a fiú pedig egyre türelmetlenebb. Lassan szürkülni kezd az ég, s a folyó tükre fölött gyanúsan alacsonyan cikáznak a fecskék. Keskeny csapás, keményre taposott gyalogösvény vezet az erdőn át a sziget belsejébe, csalánbokrok ágaskodnak a két szélén, bodza és fiatal akác övezi, fölötte összeborul a fák koronája, s csak a víz felől szökik be rá a fény. Ők ketten ezen indulnak el. Mendegélnek egymásba karolva, és meg-megtor­pan­nak csókolózni, ilyenkor összesimulva hallgatják az erdő apró neszeit és a szívük dobogását, s hamarosan utoléri őket a hídőr fagottjának nosztalgikusan szomorú, méla hangja is. Az erdő mélyének nyirkos leheletétől a lány megborzong, mire a fiú lehúzza magáról a zubbonyt, és szerelmese vállára teríti. A vízre hirtelen száll le az este, s a túlparti gyártelep gázlámpáinak fénye csak néha villan át a parton összezárulva bóbiskoló füzeken. Néha egy béka toccsan a fű közül a sekély vízbe, s úgy tűnik, mintha az elülő, lassan kisimuló fodrokat valami belső, alulról jövő sötétség komorítaná el, nem is a leereszkedő alkonyat.

A sziget csúcsán teljesen kihalt a szétágazó folyóra kitekintő kis liget, csak a távoli vasúti híd felől hallatszik időnként az elfutó tehervonatok tompa dübörgése. A fiú és a lány rövid tétovázás után leheveredik az egyik hatalmas, sötét lombját suhogtató tölgy alatt a selymes, magas fűbe. A katona összefog pár szál gyufát, meggyújtja, és a fényénél óvatosságból megvizsgálja környékükön a lenyomódott, illatos fű fedte talajt, aztán a kis lángot odatartja a lány arca elé, s amíg a körmére nem ég, komolyan, a tüzecske tükröződését keresve néznek fölötte egymás szemébe.

– Ezt a rohadt találmányt – suttogja bele rekedten a mély csöndbe a katona; kapkodó, ideges ujjai nem boldogulnak a melltartó dupla kapcsával. A lány egy ideig kajánkodó mosollyal tűri ügyetlenkedését, hagyja szenvedni, de aztán megkönyörül rajta, és segít. A fiú arcán hold­világ­ként ömlik el a boldogság; befúrja fejét a két lágy gömb közé. – Tudod, hogy mit kaptam miattad?! – kérdi egy felszakadó sóhaj után fejét hátrahajtva a lány. – Anyám megtalálta a verset, amelyet a leveledben küldtél.

A fiú összekulcsolja a kezét a lány izmos hátán, húzza maga felé; arcát a forró, tej- és szappanillatú emlőkhöz dörgöli, és egyre fokozódó izgalommal érzékeli arcbőrén az ágaskodó mellbimbókat, a lány izmainak apró rándulásait, szívének gyorsuló dobogását. – Nem tetszett neki? – kérdi halkan és rekedten, bár sejti, hogy mi lehetett a baj.

– Az a sor háborította fel, hogy: “melleid fényénél olvasom a Népszavát” – mondja komolyan a lány.

A katona elhúzza a száját, méltatlankodva csóválja a fejét, aztán kitapogatja maga alatt az éles, lapos követ, ami eddig a fenekét nyomta, és széles mozdulattal elhajítja a sötétbe. – A szótagszám miatt nem írhattam Magyar Nemzetet – mondja. A lány ezen csiklandósan nevet; hosszú, szép haját hátrasimítja magas homlokából, aztán elkomolyodva néz le a fiúra. – El­olvassák a leveleimet, úgyhogy nagyon vigyázz, miket írsz. A versre ráfogtam, hogy idézet.

– Kitől? – kérdi a fiú érdeklődve.

– Kassáktól, kitől?

A katona hátradől a fűbe, úgy nevet, a lány pedig hirtelen fázni kezd, mert a bársonyos-feketén csillogó folyó felől hűvös északi szél érkezik, szétrebbenti fölöttük az ágakat, és meg­susogtatja a leveleket. Felkapja az ölébe hullott melltartót, és már a blúzát húzza, mielőtt a fiú megakadályozhatná, hogy felöltözzön. Egyidejűleg a liget fölötti töltésen rozoga, csattogó biciklijén elkarikázik egy rendőr. Mindketten felismerik a tányérsapkáról meg az oldalán lifegő gumibotról. Kerékpárjának gyenge fénye lassan, imbolyogva tűnik el a fák közt.

– A francba – káromkodik a katona. Hangjában benne van minden csalódottsága, s egy csöpp idegesség a lebukás veszélye meg a gyorsan múló idő miatt.

Felszedelődzködnek, és elindulnak visszafelé, de az ösvényre érve pár lépés után újra meg­állnak csókolózni. Halkan, de szép magas íveléssel ismét megszólal a fagott távoli, mélabús hangja, és könnyű borzongással tölti el az ölelkező párt. A fiú egyszerre megérzi, hogy a lány is szokatlan tűzbe jött; egymáshoz tapadó testüket elönti a kellemes forróság. – Ide figyelj – sut­togja a fiú, és a lány előrehulló haját félresimítva a komoly, majdnem ijedt szemekbe néz –, ha itt hagyjuk abba, holnapra úgy megfájdulnak a golyóim, hogy lépni se tudok majd az alakin. Akárcsak a múltkor.

Egy agyagos, csúszós ösvényen kézen fogva leereszkednek a parti bokrok közé, és meg­állapodnak egy kitaposott, sűrű cserjétől övezett tisztáson, amely fölé úgy borul a langyos éjszaka, mint valami sötétkék lepel. Sietve, kapkodva vetkőznek; szuszogás, elfúló boldog lihegés, egy-két izgalomtól rekedt, elharapott szó hallatszik, aztán már csak a katona csupasz fenekén villan meg a felhők mögül kibújó kíváncsi hold fénye. Ha valamiről, hát erről könnyű felismerni a munkásszázad tagjait. Minden testrészük napégette barna, de a fenekük, az tejfehér.

A hegynek fölfelé tartó éjszakai busz megrándul, durván zökkenve lefékez, mire az első kerék fölötti ülésen szundikáló katona felriad, és ijedten les ki a koszos ablakon a lerobbant megálló mögött húzódó sötét erdőre. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy nem haladtak túl a lak­tanyán, és újra lehunyja szemét. Fülében még ott cseng a lány utolsó mondata: “Legközelebb pokrócot kell hoznunk, mert csupa fű lett a szoknyám – alighanem botrány lesz belőle.” Ez az ígéretként hangzó pár szó (mivel a benne rejlő fenyegetés nem aggasztja igazán, hiszen a lány dolga) még most is melegséggel tölti el. Megtörli viszkető homlokát a fejébe nyomódott sapka alatt, aztán a zsebébe nyúl, és ellenőrzi, hogy a laposüvegből nem csúszott-e ki a dugó.

A körlethez sárga murvával behintett erdei út vezet, s a mellette sorfalat álló, magas, karcsú fenyők fölött boldog-elégedetten nevet a hold. Valahol egy őrkutya vakkant, de aztán újra csak a kavicsok csikorgása hallatszik a katona bakancsa alól.

Az ügyeletes az asztalra borulva alszik, arra se ébred fel, amikor a katona végigcaplat a folyosón, és benyit az egyik hálóterembe. A sűrű levegőjű, zsúfolt szobában csak a bejárat fölötti vörös riadólámpa éget, de az a gyér fény is éppen elegendő a tájékozódáshoz. Huszon­két dupla vaságyon forgolódik, hortyog a szakasz. A fiú leengedi válláról a táskát, és széles ívben az egyik sarokágyra repíti a tányérsapkát. Végigbotorkál a terem hátsó faláig, hogy felrázza jóízűen horkoló barátját. – Pali! – suttogja neki. – Palika, megjött a pálinka!

Palika ösztönös mozdulattal markolja meg a kezébe nyomott üveget, de a szemét nem nyitja ki. – Mi az ábra? Mesélj... Mi van? – kérdezgeti motyogva a saját ágya felé oldalazó katonát, aki a félhomályba beleveri a lábát egy stokiba, fojtott hangon szentségel, aztán ruhástól végigdől a pokrócon, és boldogan kinyújtózik.

Palika már föltornázta magát az ágy végébe; hallatszik hangos gurgulázása és sziszegése, amikor benyeli a pálinkát. A kisüsti átható illata kezdi betölteni a szobát.

– Holnap... oké? Majd holnap... – nyögi ernyedten a katona, és aztán erdei mogyoróbokrokat ringató-dédelgető, ánizsos álomba merül.

A riadólámpa vörös fénye végigkúszik álmában is mosolygó arcán, a kicsatolt, lazán tekeredő derékszíjon és az agyagfoltos kimenőnadrágon, amelynek térdén akkora repedés éktelenkedik, mint egy zsák szája; szegény, boldogtalan Potrien megint rekedtre üvöltheti magát a reggeli szemlén.