Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Kimenő

Hetekig nem sikerült összehozni. Hol engem zártak ki az eltáv-listáról (véletlenül ráöntöttem a cikóriakávét a pattanásos, dagadt szakácsra, aki rúdszám lopkodta a szalámit), hol Rikli honvédet, aki az őrség-eligazításon nem tudta megfejteni a találós kérdést, hogy mi a teendő, ha egy vak, néma és siket, gyanús kinézetű alak közeledik a fontos objektum kerítéséhez az erdei avaron át. Bánatunkban tartalmas részletekben megettünk a kantinban egy mázsa friss citromos nápolyit, és megittunk rá két hordó sört. (Ha nem köti Önöket valamiféle hiábavaló fogadalom, akkor próbálják ki; az összetétel csak elsőre tűnik furcsának: arcuk pirospozsgás lesz tőle, hasuk kis poci-kerek és a kedvük rózsás, mint egy kesztölci tapéta.)

A helyzet kínosságát nagymértékben fokozta a laktanyában elterjedt legenda, miszerint az er­dőben a közeli szanatóriumból és egyéb zárt intézetekből szökött, bolond lánykák kóborolnak, akik nagy tavaszi jótékonysági akcióba kezdtek az őrségek daliásabb tagjaival a rozsdás drótkerítésen keresztül. Rikli szerint a tisztek kapták ki napiparancsba’, hogy ezt a marhaságot terjesszék el a laktanyaőrség népszerűsítése végett, ugyanakkor pontos értesülése volt arról is, hogy a konyhán duplára emelték a csipketeába szórt nyugi-bróm mennyiségét.

Ez számomra túl bonyolult magyarázatnak tűnt, s inkább Riklit jellemezte, mint a parancs­nokságot, ahol az őrség összeállításánál nagyvonalúan mellőzték a piackutatást és a reklámot: egyszerűen elrendelték és kész.

Miközben a fakabát előtt toporogtam és figyeltem a szanaszét heverő, lilára fagyott földi­gilisztákat az ösvényen (becsapta őket a hirtelen felmelegedés és a langyos eső), mégse kerülhettem el, hogy legalább a dolog technikai kivitelezhetőségén el ne gondolkozzam. Min­den tompa vágyon túl igencsak csökkentette az esélyeket, hogy a kerítés belső oldalán mély árok húzódott, előtte meg rideg szögesdrótgombolyag, de tudtam azt is, hogy a bajtársak módfelett találékonyak. Talán csak az én fantáziám túlságosan röghöz kötött: itt bizony szárnyalni kell, nem szarakodni. (Na de a sodronyról csak úgy peregne a rozsda, a fenébe is.)

Mindenesetre a bolond lányok (vagy karitatív, reménybeli nimfomániás cemendék) egyszer sem tűntek fel hasztalan töprengéseim alatt, mindössze a sünök szuszogtak kielégülten a bokrok alatt; jámbor őzek tördelték a zsenge gallyakat, és riadtan szökkentek arrébb, amikor rájuk rivalltam (nem kevésbé ijedten), hogy: Állj, ki vagy!!

Végül csak eljött a nap, amikor felszállhattunk az erdőből kihajtó buszra. A fiúk körülálltak, én meg felhúztam rejtegetett farmerem meg a twistpulóvert, a zöld zsávolyt pedig bele­gyűrtem a sportszatyorba. Már csak a kopasz fejem árulkodott róla, hogy milyen testülethez tartozom, de amikor kiléptünk a pályaudvarról, már az se számított. Rikli ugyan az egész utat végigaggódta mellettem, és duruzsolta a fülembe, hogy úgyis lebukunk a VÁP-nál: véletlenül civilben is tisztelgek, és kész a balhé. Holott éppen ő volt az, aki majdnem elcseszte a dolgot, mert az ügyeletes tiszt kibökte, hogy egy gombot bakacérnával (vékony rézdrót) varrt fel a kimenődzsekijére.

Minden a legnagyobb rendben ment. A Gomba téren vettünk egy szatyor piát, és a tele­fon­fülkéből újra felhívtam Katit. Azt mondta, hogy a barátnője már ott van náluk, nemsokára indulnak, s hogy a bátyjától sikerült lejmolnia egy üveg eredeti csehszlovák gint.

Rikli a hírre kifejtette, hogy a gint utálja, de különben is eléggé idegesnek látszott. Bár biztosított róla, hogy nagyanyja nem lesz otthon, szerintem ő se vett volna mérget rá. Ezt jól is tette volna, mert az őszes öreg matróna és remegő fejű barátnője nyitottak nekünk ajtót. (Ez volt ugyan a rendes kártyanapjuk, de nem mehettek Lojzikához, mert ott a részeg szak­munkások festették a konyhát.)

Rikli szobájában óvatosan leengedtem az üvegekkel teli szatyrot, és körülnéztem. Az abált klasszikusok összes vászonba kötött művei sorakoztak a falakon, hevenyészett dexionon, szemmel láthatóan érintetlenül. Az élet egyetlen jele egy kancsó algásodó víz volt a sarokban álló kisasztalon.

– Mi a szar lesz? – kérdeztem Riklit türelmetlenül, amikor végre bejött.

– Ne majrézz – próbált meg fölényes lenni –, amit mondtam, az áll. Hamarosan befejezik és lekopnak.

Nem sok meggyőződés volt a hangjában, ráadásul suttogott.

– Pénzbe’ zsugáznak? – kérdeztem. (Tudtam, hogy akkor sose lesz vége.)

– Fenét. Kanasztáznak. Megisszák a habos kávét, körbemegy a zsuga, pletyiznek egy kicsit, aztán passz. Miénk lesz a nagyszoba. Ott van a lemezjátszó is.

Az órámra néztem. Ideje volt Katiék elé mennem, de előtte azért benyomtunk egy nagy­fröccsöt Riklivel.

– Dobd ki őket, mire visszajövök a szüzekkel, különben én is beülök hozzájuk ultizni – búcsúztam tőle.

A lányok persze késtek, úgyhogy muszáj volt bemennem a Népkertbe, ahol kellemes meg­lepetésemre barna sört csapoltak. Iszonyú sűrű füst gomolygott ugyan, s a vécéajtó alatt kifolyó gyanús színű patakocska lassan kibomló csikkeket terelgetett a faforgáccsal felszórt padlón, át a terem közepéig, de az otthonosság hosszan nélkülözött érzése mégis úgy elkapott, hogy majdnem elszalasztottam a villamosról lekecmergő lányokat.

Mindkettőjüket megcsókoltam, bár Kati barátnőjét most láttam először. Kati abban a méreg­zöld ruhában jött, amelyen csak egyetlen cipzár volt (elöl), s ami nagyon jól ment szőke hajához. Mona, a barátnője volt vagy száz kiló: apródfrizurát viselt, s bő anorákja alatt durva kordbársony nadrágot. Nagyon hasonlított a fegyverraktár melletti őrbódéra. Rikli le fog esni a székről.

– Mondtam, hogy a barátom negyven kiló – suttogtam Katinak. – Nyugi – simogatta meg az arcom. – Ez egy belevaló csaj. Mindig együtt bábozunk.

Az öreg hölgyek valóban elmentek, de Rikli nagymamája maradt, s ő is nyitott ajtót. Pedáns nénike volt, az rögtön látszott: ha belépett a szobába, az összes elkornyadt muskátli vigyázzba merevedett, s a por nem mert leszállni a bútorokra, csak ott rezgett a levegőben tanácstalanul. Szigorú pillantást vetett a hölgyekre, akiket mint osztálytársnőimet mutattam be, Katiról azt állítva, hogy osztályelső volt matekból, Monáról pedig, hogy az iskola büszkesége volt női atlétikában.

– Csak később kurvultam el, az első abortusz után – egészítette ki Mona a rövid életrajzot, és ledobta khakizöld szatyrát az előszobatükör alá. (Ilyenben hordtuk mi a gázálarcot.) – Bár az is igaz, hogy nem annyira, mint a barátnőm – szólt még vissza a fürdőszoba ajtajából.

– Mindig viccel – vigyorogtam én kényszeredetten a lebénult nagymamára, és Katit betusz­koltam a Rikli szobájába. Nem volt ott senki, a fontos szatyor se. Visszaléptünk; Mona kihát­rált a fürdőszobából, és egyesülten, rohammal nyitottunk be a nagyszobába. A nagymama még mindig a bejárati ajtóban állt, és valószínűleg nem hitt a szemének.

Indiai szitárzene szólt, és egy kanapén ott hevert Rikli honvéd kínai betűs fekete kimonóban, külföldi cigarettát szívott, a haját hátranyalta valami csillogó olajjal, és az egész szobában különös szag terjengett. Rajtam volt a megdöbbenés sora.

– Szevasz, mandarin – vihogott Mona, és véletlenül felrúgott egy cserepes virágot. Gyorsan becsuktam az ajtót. Rikli kiugrott az állóképből, két kézzel markolta fel a kis földlabdát meg a fikuszt, és visszatömte a cserépbe. – Letört egy levél – mondta elszontyolodva, és köhögni kezdett a cigarettától.

– Csinálunk belőle salátát – nyugtatta meg Mona, és lekapta a tűt a lemezről. Végigfutott a hátamon a hideg, ahogyan a tű keresztülkaristolta a Rikli kedvenc lemezét. – Új barázdát szánt az eke! – nevetett a lány lefegyverzően, és lehasalt a padlóra lemezeket válogatni. Rikli felkapta a kanapéra hajított indiai lemezt, megfújta mind a két oldalát, mint a forró lángost, az ablakhoz lépett vele, és a gyér fényben megvizsgálta. – Máriám! – sóhajtott fel mély keserű­séggel. Szenvedő arccal visszadugta a tokjába, és még időben kikapta az új lemezt Mona kezéből, hogy ő tegye rá a korongra. (Az éjszaka hátralévő részében mint az árnyék követte a lányt, és mindent helyrerakott utána.) Megszólalt a Bee Gees, töltöttem mindenkinek egy vizespohárnyit, és leültünk a szőnyegre sírni.

Később Rikli rájött, hogy a zene zavarhatja nagymamáját, hiszen csak egy nagy fehér ajtó választja el a két szobát, s úgy döntött, hogy a lemezjátszót át kell vinni az ő kétszer kettes lakosztályába. Mona segített neki, én pedig megkaparintottam egy üveg konyakot, és beje­lentettem, hogy Kati meg én maradunk. Rikli segélykérő pillantást vetett rám a szobaajtóból, de már mással voltam elfoglalva. Kati az ölembe hajtotta fejét, és én a könyökét simogattam, a vállait, megcsókoltam a fülcimpáját, és a konyak gőzét befújtam göndör, szőke hajcsigái közé. Az előszobában valami puffant, és a fehérajtó mögül is mocorgás hallatszott, de nem érdekelt. Hosszan és szenvedélyesen (kétségbeesetten?) csókolóztunk, amíg a támaszkodó kezem el nem zsibbadt. Lehúztam a cipzárt a ruháján, de kiderült, hogy nagyon szűk a dekoltázs, sehogy se fértem a melleihez. Arrébb húzódott, majd feltérdelt, és a fején át félig lehúzta a ruhát. Akkor egy pillanatra megállt, leengedte kezeit – olyan volt, mint egy nyaktól fölfelé befejezetlen, karcsú, szép szobor –, aztán halkan káromkodva visszahúzta combjaira a ruhát. Közben lassan beesteledett, de láthatta csalódott arcomat, mert megsimogatta hosszú ujjaival.

– Ne haragudj – mondta. – Hagyjuk a fenébe.

Leült mellém a padlóra, hátát az ágynak támasztotta, és fölvette a poharát. Tudtam, hogy mi következik, és mondhatom, előre utáltam. Ilyen csak neorealista filmekben van, életunt milliomosok között.

– Ne ismételjük meg a múltkorit. Lásd be, hogy úgyse egymásra vagyunk mi kíváncsiak – suttogta, és a vállamra hajtotta fejét. Tudtam, hogy mindjárt sírni kezd.

Szomorúan benyeltem egy korty konyakot. Ellenkeztem volna én, de tudtam, hogy igaza van, s most, hogy eszembe juttatta, már nekem is elment a kedvem az egésztől. A “múltkori” az egy éve volt, s én igyekeztem nem gondolni rá. Fruzsinával mentem fel hozzájuk, ő meg titkos szerelmével, a nagy Jeneyvel várt bennünket, s az este úgy fordult meg tengelye körül, hogy mi maradtunk egymásnak, Fruska meg szépen rátalált Jeneyben a nagy szerelemre, és hajnalig nyikorgatták az ágyat a szomszéd szobában, míg mi tessék-lássék végeztünk egymással, s aztán néztük a sötétséget cigarettázva, s mindkettőnket a guta ütögetett, ha néha áthallatszott a Fruzsina apró sikongatása.

– Hallottál valamit róla? – kérdeztem rekedten.

Nyilvánvaló volt, hogy a kérdés kire vonatkozik, mert Jeneyről mindenki tudta, hogy komoly fotós lett. Fruzsináról is készített egy sorozatot valami alföldi tanyán. Az egyiket ki is vágtam a “Fotó”-ból: Fruzsina egy kecskelábú asztalnál ül, és fejét az ölébe hajtja, mögötte a meszelt falnál válogatott mezőgazdasági ütő- és szúrószerszámok sorakoznak művészi rendetlen­ségben.

Jeneyvel nem akkor gyűlt meg először a bajom. Fél évvel előtte betiltották az iskolaújságot egy “pacifista” verse miatt, s nekem kellett magyarázkodni. Hiába érveltem vele, hogy nem tehettük be a másik versét, mert az meg úgy kezdődött, hogy: “Kenem az ondóm a síneken...”; azt mondták, hogy ki kellett volna hagyni mindkettőt. Tessék. Most meg ő az iskola büszke­sége. Valójában kicsit irigyeltem is, hiszen egész életében “nagy” volt az előneve: először csak azért, mert volt egy öccse, később meg azért, mert elérte szakmája csúcsait.

– Irina azt mondta, hogy Fruska férjhez ment egy tűzoltóhoz, és hízott vagy tíz kilót. Látta leszállni a HÉV-ről egy cekker krumplival.

Csendben cigiztünk még kicsit, aztán felszedelődzködtünk, s a konyakot meg a poharakat összekoccintgatva átlopóztunk az előszobán. A Riklinél csönd volt, így hát óvatosan nyitottam be, nehogy megzavarjam a szexelést.

Mona a kereveten ült borzalmasan ki- és összetekeredve (később elárulta, hogy ezt valamilyen aszanának híjják), Rikli pedig fejét a radiátornak vetve részegen horkolt, s a harminckettedik csikk éppen akkor égett a körmére. Ez furcsának tűnt, hiszen sose láttam dohányozni. (Társaságban elszívok egyet-egyet, magyarázta meg aztán.) Felkeltettük, beleerőltettünk egy konyakot, közben Mona is kibogozta magát, s elhatároztuk, hogy járunk egyet a levegőn.

Szép környék volt, de kivilágítatlan, és Rikli egyszer meg is csúszott, térdre omlott, és össze­koszolta a szép kimonóját. Elmentünk a régi téglagyárig, amelyet már félig feltöltöttek sze­méttel, az elgörbült csillesínek közt botladozva megcsodáltuk a sötétben szürreális komor­sággal meredező elhagyott csarnokokat; Mona szavalt, a gáztáskájából gyertyát vett elő, és kántálva ment előttünk egészen a bányatóig. Az isten se mentett volna meg bennünket a fürdéstől, ha el nem ered az eső.

Futva igyekeztünk visszafelé, lábunk csúszkált az agyagos talajon, de annyira ám, hogy Mona még az előszobában is méteres siklást tudott bemutatni a szandáljával. Nagy nehezen becipel­tük a szobába, megittuk a maradékot, és nyugovóra tértünk. Igencsak közeledhetett a hajnal, mert a szomszéd szobában, Rikli nagymamájánál már égett a lámpa. Bizony, ilyen korban már nehezebben alszik el az ember, és korábban meg is ébred. Az öreg hölgy pitymallatkor biztosan leemeli a polcról Bródy Lilit vagy Réz Lolát, elolvas egy bekezdést vagy kettőt, aztán kimegy és kávét főz magának meg az unokájának.

Ajtócsapódásra ébredtünk. Kihúztam Kati feje alól az elzsibbadt karomat, mire felnézett ő is; Rikli is felült a legyezőpálma alatt, és megdörzsölte szemeit. Mona feldúltan állt az ajtóban, és a feje fölött pörgette a zöld táskát.

– Be fogtok csinálni – üvöltötte. – A vécés néni nem fogadta el a kettest!

Kintről ajtócsapódás hallatszott, majd vészjósló csönd lett. Rikli honvéd egy rózsás, hímzett díszpárnát szorított az arcára, és nagy puffanással visszahanyatlott a pálma tövébe. Kimonója alól kinyúltak pipaszár lábai a barna kincstári zoknival. Párat még rúgott velük, mintha kimúlóban lenne, aztán csak a párna remegett az arca fölött.

Megpróbáltam felhúzni, de csökönyösen tapadt a szőnyeghez, és semmi pénzért nem engedte volna el a párnát. Csak egy kézzel legyintett, amikor elengedtem, hogy menjünk a fenébe.

Kikísértem a lányokat a villamoshoz, csókkal búcsúztam tőlük; Katinak megígértem, hogy felhívom, Mona pedig már a peronról visszaszólva jegyezte meg, hogy fura egy barátom van. Integettem utánuk, aztán átmentem a Népkertbe, és ott vártam meg Riklit. Barna sör már nem volt, így féldecikkel vertem el az időt, s a csapossal megtöltettem a zsebüveget is.

Rikli meg is érkezett, mire indulnunk kellett vissza a laktanyába. Szótlanul nyelte be az eléje tolt barackot. Kicsit sápadtnak látszott, de nem tett semmiféle megjegyzést. Szótlanul utaztunk a rángatózó villamoson.

A folyosóügyeletes azzal fogadott bennünket a hálószoba előtt, hogy a hétvégén megint ott jártak a kerítésnél a bolond lányok, de az a kretén Potrien volt az ügyeletes, és kétszer is végigküldte a kutyákat a járőrvonalon, hogy elriassza őket. Ez egy ilyen gané.