Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Virág tanár úr Ithaka partjainál

A dombok felől bodzavirág illata szállt, s a fák között mély álomból ébredő angyalok sóhajtoztak, mint Giorgione A viharjának láthatatlan hátterében, de sokkal tapintatosabban. Langyos volt az éjszaka, mint egy beszélgetés közben elfelejtett fekete; csak az épülő átjátszó­torony tetején pattingatott csillaghullásnak is beillő szikracsóvákat az éjszakai hegesztőműszak.

Virág tanár úr a járda szélén ült egy ormótlan ecetfa alatt; utolsó, dohányhullajtó cigarettáját egyenesítgette két ujja közt, s közben bamba képpel figyelte házának sötét ablakait, majd a várakozást hirtelen elunva farkasüvöltésben tört ki: – Irén, ha nem engedsz be, felgyújtom a házat; reggel elgereblyézem a hamut és gátlástalanul levizelem a zsarátnokot!

(Istenem, de valószerűtlen és túl hosszú mondat – gondolta aztán –; ez baj, ez az asszony ezt nem érti meg. Azt kellett volna mondanom, hogy megöllek, te céda, és punktum. Nem, még a punktum se kell, de hogy a zsarátnok honnan jött elő, az rejtély. Még azt hiszi, valami hivatalnokról van szó.)

Artisztikus volt-e a mondat vagy sem, mindenképpen csak a csönd válaszolt; mindössze néhány álmatlan tücsök kerregett túlbuzgón titkos rejtekhelyén, de kisvártatva fény világította meg a ház mögötti kertben susogó, meddő cseresznyefát, egy kezdetleges kötélhintát és a benzineshordóból kialakított napelemes zuhanyozót.

– Menj vissza oda, ahonnan jöttél – szólt ki egy cigarettától rekedt, álmos női hang. – Megmondtam, hogy ha részeg vagy, látni sem akarlak. Nem fogod megint halálra ijeszteni a gyereket.

– Rosszabbat teszek én, rosszabbat – morogta a tanár úr, de aztán csak rágyújtott, s miközben a kerti fény egyszerre kihunyt, leült háza lépcsőjére. Valahol a hegy alatt fájdalmasan vonyított egy kutya, de nem a maga természetes módján, inkább, mint egy erre a célra ki­alakított automata.

– Azt hitték a kis hülyék, hogy kíváncsiskodom, mikor javasoltam, mondják el szép sorban, hogy kivel mi esett az elmúlt tíz év alatt – ingatta a fejét a tanár úr. Úgy ültem ott aperitiffel a kezemben, a százforintos öltönyömben meg a letaposott sarkú cipőmben, mint valami öreg voyeur vagy vojou – jobbik esetben –, mert az émelygéssel kísért rosszallás menten kiült az arcukra. Meg is bántam rögtön, amit tettem: kíváncsi a fene a kisstílű stiklijeitekre, hogy hogyan bundáztátok meg a telefont és mi módon vertétek át a vámost, meg legfőképpen, hogy hány gyereket csináltatok véletlenül – de már késő volt, késő, késő –, kénytelen kelletlen felállt az első fintorgó áldozat, és sorolta, sorolta kegyetlenül mélységesen unalmas, érdekte­len életének banális eseményeit. Szerencsére behozták a “göngyölt szűztekercset Gaál B. Eduárd módra”, kofasalátával. A göngyölt szüzet meg a tekerést menten felfogtam belőle, de az a vacsora után is rejtély maradt, hogy ki az az Edward. Az nálunk fakó lován léptet, más hagyománya nincsen, legfeljebb még a Vanek.

– Irén, legyen eszed, ha nem engedsz be, engem többet nem látsz, mert az első adandó alkalommal kinyomom a szemed!

– Nem ijedek meg tőled, te hólyag; és ne üvölts, mert fölvered az egész környéket. Megint szépen benyalt a tanár úr, mesélik majd holnap a vegyesboltban, én meg hallgathatom lesütött szemmel – szólt ki a felesége a sötét házból. Az egyik csipkefüggöny mögött felvillant az öngyújtó fénye; aztán csak a cigaretta remegő parazsa világlott.

– Nem vagy te olyan szemérmes, kis bogaram – sziszegte a tanár úr. – Majd táviratozol apádnak, hogy tegye a bőröndbe a miskárolókést, és jöjjön haladéktalanul, de hozza azt a két bumburnyák bátyádat is, hogy kilegyen a parti és én se igyak egyedül.

Felállt, majd miután észlelte, hogy inge hanyag mód kilóg a nadrágjából – akárcsak egy részeg­nek –, megoldotta derékszíját, s a rakoncátlan pantalló kisebb porfelhőt keltve a bokájára hullt.

– Ejnye – nyögött fel a tanár úr, majd a helyzetben rejlő lehetőséget felismerve sikeres jobbraáttal az ecetfa felé fordult, s jóleső sóhajtással könnyített magán.

Valaki közeledett az utcán.

Virág tanár úr burleszkmozdulatokkal rángatta fel nadrágját, aztán a házhoz osont, a bejárati lépcsőkről felhágott a díszcsempére, és sikertelen kísérletet tett, hogy egyetlen szökkenéssel elkapja az erkélykorlátot. Nagy puffanással érkezett vissza a földre, és ki is ment a lábából minden erő.

A szél megfordult, s most a folyó felől érkezve lengette az utcai lámpát. Az imbolygó fénykörbe éppen belépett a kései járókelő. Telemaci volt az, a hajdani tanítványa, alias Rabovics. Az osztálytalálkozón egész idő alatt nem kerültek egymás mellé, s miután Virág tanár úr ebben némi célzatosságot vélt felfedezni, maga sem erőltette a dolgot.

– Még csak te hiányoztál – nyögött fel, s újfent leroskadt a járdaszegélyre.

– Kedves atyám, Leopold! – tárta ki karjait szívélyesen a közeledő Telemaci. – Hol jár ön erre, ahol már a busz se jár? S hozzá még ez a késői óra! Hiszen a kakas rögvest negyed négyet csikorog élesen. Egészségének rossz gazdája ön.

– Ha meguntad, majd adhatsz egy cigit – mondta a tanár úr szárazon.

Telemaci megállt előtte, és kezeit széles mozdulattal csapta össze: – Dohányzik is! Ön egy potenciális... izé...

Micsoda bohóc, de furcsa, megmagyarázhatatlan módon mindig is szerettem – gondolta Virág tanár úr, miközben a szelíden ingadozó, enyhén sörpocakos férfit figyelte, aki roppant körül­ményesen kotorta elő autóstáskájából a gyűrött cigarettát, először a Starlight disco belépőjét ejtve a porba, aztán egy kulcscsomót. – Jövőnk záloga: önkéntes infarktusjelöltek és coro­naria­gyanús iszákosok, akik szégyenletesen rosszul bírják a szeszt, de azért erőltetik.

Ezen gondolatait igazolandó, Telemaci csak nagy nehézségek árán tudott lecsücsülni melléje a járdapadkára, de akkor laposüveget húzott elő zsebéből és kölcsönös udvariaskodás után meghúzták mindketten, aztán még egyszer, csöndben, betyárosan, aztán szótlan, gyakorítva. Virág tanár úr háza kerítésének vetette a hátát, s lehunyta véreres szemét, Telemaci pedig térdei közé ejtette fejét; merőn nézte gacsos lábbelijét, és “mindkettőjükben vágy ébredt s kélt zokogásra”.

– Akartál valamit mondani? – kérdezte végül a fiatalabbik.

– Nem én – ingatta fejét Virág tanár úr. – Te se számoltál be a tíz évről.

– Még szép. Menten padlót is fogott volna mindenki.

Virág tanár úr összevont szemöldökkel vizslatta a heherésző Telemacit, mert elsőre meg sem értette a szavait, de azután nem kérdezett semmit.

– Tudod – mondta a másik –, néha még mindig eszembe jut hetvenhétből az a stralsundi kemping. Szédületes nyár volt, veszélyesen nagy nyár.

– Aha – dünnyögte Virág tanár úr. – Vajon mit akar most ezzel? – kérdezte magában. Emlékezett rá, hogy a kempingben meleg víz nem volt, a lányok nyafogtak is, de ő nemigen bánta, mert a börtön óta csak hideg vizet használt a borotválkozáshoz, meg hogy egy reggel odafutottak hozzá többen is: tanár úr, a német srácok szóltak, hogy bemondta a rádió: Der Schriftsteller Tibor Déry ist gestorben. Mindenáron kérdezni akarnak valamit. Jó, mondta akkor ő, erre most nincs idő, el kell érnünk a kompot; s kis híján megvágta magát. (Naná, majd Virág tanár úr tart előadást a Stasi juniorjainak a Petőfi Kör vitáiról. Jól is néznénk ki. Rendes álhippinek látszottak ugyan mind: a farmerjük szárát elfűrészelték térd fölött, far­zsebükből meg kilógott az itthon már vidéki divatnak számító nyeles fésű...)

– Az altefahri kemping volt az – mondta hangosan és várakozó hangsúllyal.

Telemaci ábrándozni látszott, aztán hirtelen lehajtott egy slukkot a pálinkából, tenyerével megtörölte az üveg száját, és továbbadta Virág tanár úrnak.

– Életem legjobb nője volt az a Petra – mondta halkan, szinte szemérmesen. – A tengert többé ne lássam, ha nem igaz. Lehetetlen, hogy ne emlékezz rá, szőke volt, magas. Gyönyörű mellei voltak, a sátorban meg száz fok Celsius, és két perc alatt leengedett a gumimatrac...

Feljött a hold – késésben volt egy kiterjedt, mozdulatlan felhő miatt –; megvilágította a szem­közti telekhely szélén rozsdásodó, kibelezett Skodát, a két férfi képére pedig Maulbertsch-arcokat varázsolt; tűnődőt, torzat, részeget, töklámpaszerű boldogtalant.

Telemaci váratlanul énekelni kezdett, remegő hangon, hamisan, de nagy elszánással: “Lovamat kötöttem szomorú fűzfához, magamat kötöttem gyönge violához”. Virág tanár úr csak a második strófánál csatlakozott, de akkor nagy hangerővel.

– Ha nem hagyjátok abba a vonyítást, kihívom a rendőrséget – sipított a ház mögül egy női hang.

– Ne tegezz, mucus! – kiabált vissza Telemaci.

Virág tanár úr megfogta a karját. – Hagyd a fenébe; ez a feleségem.

– Az más, ha te vagy az, mutter, akkor tegezhetsz – üvöltötte Telemaci. – Ez a te házad? – kérdezte aztán suttogva. – Na szép. Mit ház! Palota. Itt fetrengünk előtte, te meg... Hát te aztán tudsz hallgatni.

A tanár úr behunyta szemét, mint aki megadja magát a sorsnak, aztán mégis felállt, de rögtön neki is támaszkodott háza sok verítékkel emelt falának. Telemaci is cihelődött, majdnem felborult, de aztán kiegyenesedett. Gallérjánál fogva magához rántotta a tanár urat, és homlo­kon csókolta.

– Nem haragszom... úgy általában... lehet, hogy a Fruzsina hexametere volt eredetibb, de az enyém volt... a hosszabb. Meg hát mit is mondhattál volna... Nem haragszom: majd kitalálunk valamit erre az egész... – motyogta Telemaci, miközben a füle mellett rázogatta a zsebüveget. – Hoppá! – kiáltotta lelkendezve. – Ezt még elfelezzük, professzorom, valami még kotyog.

– Irén! – ordította el magát Virág tanár úr. – Irén!

– Lehet, hogy már kilépett – nyújtotta át az üveget Telemaci. Tisztelgett, aztán egy remek hátraarcot dobott be, és a három gyors, három lassú lépéskombinációt alkalmazva nekivágott a hegyek felé vezető útnak. – Azért persze mondhattál volna valamit... – szólt vissza halkan.

A tanár úr értetlenül nézett utána, aztán benyelte a maradék fél kortyot az üvegből. – Ezt értitek, de nagyon – fortyant fel –: elinni az ember elől.

Felgyulladt az előszobavillany, és a bejárati ajtó résnyire kinyílt.

– Hé, várj még! – szólt a tanár úr kétségbeesetten a távolodó Telemaci után. – Várj hát, gyere be!

Telemaci azonban meg se fordult, s ha nem is ment egyenesen, de tartotta az irányt. Csak a válla fölött intett vissza. – Késő. Késő már. “Vándor apám, hív téged okosszívű Pénelopeia.” Késő van már mindenre...

Virág tanár úr leült házának sok verejtékkel emelt küszöbére, és zsebeiben cigaretta után kutatott, de nem talált.

Most pedig elmondtam volna – gondolta –, elmondtam volna, hogy azon a novemberi reggelen ott ültem a Majláth utca sarkán a bolt alacsony bádogszekrénye mögött; elmondtam volna neked, te okosberci, hogy abba a vasdobozba rakták be a szállítók reggelente a kannás tejet meg a kenyeret, s olyan alacsony volt, hogy legfeljebb egy gyerek bújhatott volna el mö­göt­te ipi-apacs közben, de én bújtam ott mögötte összekuporodva, zsibbadtan, megdermedve, és mégis izzadtan, és a László utca sarkán álló tank lövegtornya lassan körbefordult, és én belenézhettem volna a csőbe, ha átlátok a homlokomról lecsorgó izzadságon és a könnyei­men. Egy évszázadon át kuporogtam ott remegve, aztán kinyílt a lövegtorony teteje, és kidobtak egy csomagot, éppen elém, Pravdába volt csomagolva, Prav­dába, és... és amikor nagy csattanással elérte a kövezetét, akkor szétfröccsent belőle a friss szar, és beborított mindent. A tető lecsapódott, füst és bűz támadt, a hernyótalpak alól kifordult egypár macska­kő, a tank eldübörgött, és aztán már csak egy kiélvezett, gúnyos kacaj keringett a Majláth utca és a László utca sarka fölött a levegőben.

– Késő már – hallatszott valahonnan a távolodó Telemaci éneke, s hogy félre-félresikló hangon átvált a “Nessun dorma” előadására, s dalát a kerti kapuknak vetődő kutyák csaholása követi.

Virág tanár úr, ez a sokat tűrt ember feltápászkodott a lépcsőről, kirúgta elgémberedett tagjait, s közben ezt mormogta szárnyatlan szavakkal: – Menj, te jó hülye, te hálátlan fiú. Menj, de vigyázz, az utca végén gödör van – a jelzőtáblát folyton felborítja a szél –, beleeshet bárki. Menj, ugyan mit törődöm én még veletek, hát kik vagytok ti nékem, kérdem én, mi közöm van nékem még hozzátok, gyerekeim, mi közöm?!

Kiment az úttest közepére, és szemeit erőltetve végignézett az utcán, de a harmadik imbolygó lámpán túl már minden sötétségbe borult. Telemacinak nyoma se látszott. Valószínűleg beleesett a gödörbe.

Csönd támadt, félig ijedt, félig illedelmes, s mintha az angyalok is elunták volna a sugdo­ló­zást, várakozást egy feloldó pillanatra, szárnyrebbenés nélkül röppentek át a légen, szuperszó­nikusan és láthatatlanul. Csak a környéken közutálatnak örvendő sertéstenyésztő legnagyobb kocája horkant fel álmában, hogy utána boldog csámcsogásba kezdjen.

Virág tanár úr becsapta maga után a bejárati ajtót.