Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Apuka

Éjjel két óra körül járt, amikor Apuka pofára esett a lépcsőn. Bakancsa megakadt a friss beton rücskeiben, s ő arccal előre a szemközti lépcsőkre bukott. Ezt már nem tudom kivédeni – suhant át az agyán, miközben karját és fejét keményen beleverte a befejezetlen lépcső grádicsaiba.

Szerencséje volt, nem törte ki a nyakát, sőt el sem ájult, de az esés minden porcikáját megdolgozta, s mint valami gyeplőt, úgy rángatta meg a hátizmait. Ült a betonon, és érezte, hogy koponyája tetejéről lassan csurogni kezd a vér, végigfolyik a homlokán, s az orráról a földre cseppen. Pár pillanatig mozdulni sem tudott, csak kancsalító szemmel figyelte a vércseppek útját. Olyan hirtelen történt az egész, hogy megijedni sem volt ideje. Annál jobban megrémült Aranka, a portásnő. Nagyot sikoltott, amikor meglátta, hogy Apuka ügyetlen buk­fencet vet a lépcsőn, és sebesen oda is futott volna hozzá a gyárudvar közepéről, ha ebben nem akadályozza meg irdatlan testsúlya, így is elég gyorsan odaért a feltápászkodó férfihez, aki felült ugyan, de a derekát kiegyenesíteni nem tudta.

– Mentőt kell hívni, Mamicsek – nyögte ki.

Hamarosan kollégák kisebb csoportja gyűlt össze Apuka körül. – Ne mozogj, lehet, hogy a gerinced is eltörött – nyugtatta Kovalszki a gépműhelyből.

– Ne reménykedj – erőltetett ki egy vigyort Apuka. – Nincs olyan szerencsétek.

– Jaj, szegény feleséged biztosan nagyon meg fog ijedni. Hívjuk fel most, vagy csak reggel? – kérdezte Valika, a meós.

– Külön élünk – tapogatta véres feje tetejét óvatosan Apuka.

– Bocsánat, nem tudtam – restelkedett Valika, s egy csomag papír zsebkendőt dugott a férfi kezébe.

Mentőautó fordult be a kapun, és megállt a kis csoport mellett.

– Ön a sérült? – kérdezte Apukát a kiszálló mentőorvos.

Apuka meglepetten tekint fel rá, majd végignézett saját magán, ahogy a vértócsa közepén ült, s kissé ingerülten válaszolt: – Mi az, bazmeg, kevesled, vagy mi van?

Besegítették a mentőkocsiba, s rövid vizsgálat után elindultak a kórházba.

– Hol fáj? – kérdezte az orvos.

– Mindenütt, de főleg a hátamon – nyögte Apuka.

– Hányingere van?

– Majd lesz, ha a tükörbe nézek.

Az ügyeletes kórház a város másik végén volt, s érkezésükkor mindenki boldogan aludt, csak egy álmatlan nőbeteg cigizett a bejárat előtt pongyolában. A földszinten horkoló biztonsági őr is csak a második emeleti lépcsőfordulóban érte utol őket.

Kis időbe került, amíg mindenkit felébresztettek, de aztán a páciens szakszerű ellátást kapott: az ügyeletes orvos csipeszbe fogott vattával úgy-ahogy megtisztította a sebeit, egy fűtetlen helyiségben megröntgenezték, aztán kiültették a folyosóra. Kisvártatva fiatal nővérke szaladt el előtte, s futtában egy papirost nyomott a kezébe. Csönd lett, csak az egyik kórteremből hallatszott ki a horkolás.

Apuka tanácstalanul üldögélt egyik kezében levetett holmijával, másikban a papírral, s fogalma se volt, hogy ezután mi következik. Végül is megkérdezte az ablaknyílásban üldö­gélő biztonsági őrt, hogy mi az ábra.

– Télak – mondta az. – Lehet menni.

Apuka az első hajnali villamoson zötykölődött, s az álmos szemű, korán kelő melósok gyanakodva nézegették vérrel összekent képét és csatakos munkaruháját. Bár a mellette lévő hely üres volt, senki sem bátorkodott elfoglalni.

“Sebtoilette után otthonába bocsátva. Diagnosis: Abrasiones” – állt a papíron.

Nagyon szép – gondolta Apuka. Ez biztosan a “Szerelmi álmok” latin címe.

Egész úton kifelé bámult az ablakon, hogy elkerülje utastársai tekintetét, s amikor egy jól világított megállóban arcának tükörképe megjelent az üvegen, már tudta, hogy ha ebben az állapotban toppanna be a jubileumi bankettre, biztosan halálra zrikálnák.

Kopasz

Nem tudom, honnan veszi, hogy öreg – gondolta Antos. Míg alszik, az arca sima, nyugodt. Gyűröttségnek nyoma sincs rajta; szelíd félmosoly játszik ajkain, még fekete haja is olyan rendezetten keretezi arcát, mintha fényképezéshez lenne eligazítva.

Tétovázott, hogy megmozduljon-e, s ezzel véletlenül felébressze Annát, vagy várja meg, míg a sötétítő függöny résén bekúszó fénynyaláb eléri az asszony meztelen vállát és cirógatásával ébrenlétre csiklandozza.

Lassú vágy kélt benne, nem igazi, inkább a vágy utáni langymeleg kívánkozás, élveteg, kez­dő­dő kis vágy. Felhajtotta a paplan szélét, és megcsókolta az asszony feszes, de mégis lágy emlőjét. Vállára fordult, s oldalába belenyilallt a fájdalom. – Én vagyok az öreg – gondolta. Combján érezte az asszony combjának forró, rugalmas húsát.

A hátán alszik, ahogyan én nem tudok.

Kissé körülményesen, de nagyon óvatosan lecsúszott az ágy végébe, míg egyik lába leért a pad­lóra. Apró, puha csókot lehelt az asszony bokájára, majd a színes pasztellfoltokkal díszí­tett paplant félrehúzva ráhajolt a hajnali homályban felsejlő fehér combokra. Gyöngéden alányúlt és megemelte az asszony bal lábát, s leengedte a kanapé mellett a szőnyegre, ugyan­abban a pillanatban heves, gyors csókokat nyomott a combok belső oldalára.

– Ne bolondozz, édesem – suttogta félálomban az asszony. – Ne bolondozz már, hallod –, ismételte meg, de önkéntelenül is kijjebb csúszott az ágy széle felé, hogy segítsen.

Antos már a padlón térdelt, s fejét befúrta a széttáruló combok közé.

– Kimerítesz teljesen – suttogta az asszony, és háttal fordult Antosnak. A takaró rövid volt, s a reggeli nap a bokájukat melengette. – Keress magadnak egy hozzád illőt. Fiatalabbat.

Antos félrehajtott egypár csapzott hajszálat az asszony nyakáról és megcsókolta enyhén verítékes bőrét. Anna egyik kezével hátranyúlt, ujjai végigsiklottak Antos hasán, aztán meg­találta, amit keresett.

Antos előző nap kifestette a konyhát, s reggel kíváncsian sietett ki, hogy megnézze az ered­ményt. Elégedett lehetett a munkájával, mert bár a festék még nem száradt meg mindenütt, azért a fal hófehéren világított, és sima volt, mint a tükör.

– Gratulálok, mester – veregette meg a vállát Anna. – Ha beenged a konyhába, csinálok magának reggelit.

A konyha szűk volt, mint minden lakótelepi lakásé, s míg Anna a rántottát készítette, Antosnak háromszor kellett arrébb ülnie, hogy ne legyen útban.

Míg Antos evett, az asszony kávézott, elszívott egy cigarettát és mosolyogva figyelte a férfit, majd kihozta neki a szobából a megmaradt muskotályt.

A konyhaablakból a szemközti tízemeletes aljára lehetett látni, a koszos átjáróra, s egy telefonfülkére, amely mellett kis kupacban hevertek a kitört ablak üvegmorzsái. A teljesen üres, vasárnapi utca fázósan húzódott végig a rideg betonépületek között a folyóparttól a vonatsínekig.

– Szombaton jössz? – kérdezte Anna, mintegy mellékesen, s elnyomta a cigarettát. Egymással szemben ültek az alacsony konyhai székeken.

– Szombaton van a bankett – nyelte le Antos az utolsó korty bort. – Biztosan elhúzódik, ha elkezdünk pofázni. Ha akarsz, eljöhetsz velem. Legalább megismered ezt a lökött bandát.

– Na és hogy mutatnál be? – kérdezte Anna tettetett vidámsággal. – Mint az anyósodat vagy mint a házvezetőnődet?

– Mint a menyasszonyomat – mondta komolyan Antos, és letette a poharat. Az asszony szétnyíló selyem pongyolában ült előtte, mezítláb, ahogy szokott, s Antos keze már ki is nyúlt utána. Anna felvette a cigarettásdobozt, de Antos lefogta a kezét és magához húzta. Arcuk egészen közel került egymáshoz, s az asszony ráereszkedett Antos combjaira. A laza pon­gyola félrecsúszott, s a férfi egy pillanatra, egy ingerlő érintésre megérezte mellkasán Anna melleit. – Akkor pénteken jövök – suttogta. A kis háromlábú szék megreccsent alattuk.

– Nem, az nem jó – tiltakozott Anna. – Andi nálam alszik. A lányom újra találkozgat a volt férjével. Bolondabb, mint az anyja.

Antos belecsókolt az asszony nyakába; érezte rajta a friss parfüm illatát; az ablakon át pedig azt látta, hogy egy kisfiú nekihajt kerékpárjával a járdának, nagyot esik, aztán térdeit dör­zsölgetve, pityeregve ül az aszfalton.

Két kézzel húzta magához közelebb Anna tomporát, s érezte, hogy hirtelen minden segítség nélkül egymáshoz illeszkednek.

– Mit akarsz, te?! – suttogta Anna. – Ez ugye csak játék? Ez ugye nem komoly? Igaz?

– Igen, ez csak játék – dörmögte Antos. – De nagyon komoly játék.