A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A Piaget-Chomsky vita és Piaget konstrukcionizmusa

A konstruktivizmussal kapcsolatos közvetlen diszkussziót a Piaget és Chomsky között lezajlott vita bontakoztatta ki. Nagy esemény volt, hogy az agg mester és az új kognitív tudomány innátista koncepciójának képviselői találkoztak a franciaországi Royamountban (Piatelli-Palmarini 1979, szerk.). Két, karizmatikus vezetővel felvonult tábor találkozott itt, s vitájuk szimbolikus hidat teremt a harmincas évektől kibontakozott gondolkodásmód s a mai kognitivizmus kérdései között. Nem nekünk kell aktualizálnunk Piaget mondandóját, megtette ezt ő maga. A nyelven túlmutató mozzanat itt, hogy Chomsky s követői azt vetették Piaget szemére, hogy túl kis szerepet szán a veleszületett elemeknek a gondolkodás egyedfejlődésében. Piaget és Inhelder erre azt válaszolták, hogy hisznek ők ebben, de nem specifikus dolgok, pl. nyelvi alapelvek létében, hanem általános megismerési elvek veleszületettségé- ben. Ha a pszichológiatörténet hagyományos fogalmaival tekintünk a vitára, konstrukcionizmus és preformizmus vitájának egy újabb fordulója volt ez.

Érdemes elidőzni azon, hogy a nyelv funkcióit is tekintve Piaget mégsem áll olyan távol Chomskytól, mint azt saját vitájuk (Piatelli-Palmarini 1979) és a chomskyánusok értelmezése mutatta. Chomsky újabb nyelvelméleti írásaiban ugyanis, legalábbis 1975-től kezdve (Chomsky 1980; 1986; 1988), igen határozottan kiáll a mellett a fölfogás mellett, hogy a nyelv elsődleges funkciója nem a kommunikáció, hanem a reprezentáció, a világ leképezése, s a szokásos (pragmatikus) kommunikációs funkciók ehhez viszonyítva másodlagosak. Hasonló ez ahhoz, hogy Piaget számára a nyelvből ugyancsak pusztán a reprezentációs funkció érdekes. Ebben egyetértett velük a Chomsky-Piaget vitán Putnam és Toulmin is: vannak veleszületett elvek, de nem annyira specifikusak, mint Chomsky hiszi. A neurobioló- gus Changeux pedig azt hangsúlyozta, hogy van az innátizmus és Piaget konstruktivizmusa között kompromisszum, mégpedig a lépcsőzetes idegrendszeri hálózat kibontakozása.

Mindennek a biológiai oldalát megpróbálta Piaget részletesebben is felvázolni. Nem mindenben sikerrel. Piaget biológiai gondolatmenetéből hiányzik az egész szelekciós tanulásfelfogás; az a gondolat, hogy a környezeti hatás eredményezheti a kibontakozó repertoárok egyszerűsödését is (Changeux és Dehaene 1989; Changeux és Ricoeur 2000). Piaget alapvetően adaptacionista szerző: minden változásnak kell legyen funkcionális értéke. Ezért azután hiányzik nála az adaptációs melléktermékek fogalma, az exaptáció, ahogyan James Gould nevezi, vagyis a lehetőség olyan sajátosságok megjelenésére, melyekre nem irányult szelekció, később azonban jelentőssé váltak.

A fejlődés mechanizmusának gyorsítására bevezetett fenokópia fogalmát – ami Piaget számára a Baldwin-hatás (8. fejezet) radikális értelmezése – nehéz úgy olvasni, hogy ne érezzünk némi lamarcki ízt. A fenokópia definíciója: „Egy új jellemvonás megjelenik fenotipikus formában, majd . ugyanez a jellemvonás – vagy legalábbis ennek »másolata« – egy stabil genotípus sajátosságává válik.” (Piaget 1988, 87. o.) A kulcskérdés természetesen az, hogyan történhet ez a megismétlődés lamarckizmus nélkül.

A Chomsky-vitában a szembenállás karikaturisztikusan is megfogalmazódott. Vagy nincsen konstruktivizmus, s akkor az egész evolúciós történet mintegy előre meg van írva már az egysejtűek genomjában, vagy a tapasztalat alakítja az öröklési anyagot. Piaget maga megpróbált kiutat találni. A másik olyan kérdés a kései Piaget-nél ugyanis, ahol láthatóan előrevetített mai megoldásokat, a mai fogalomrendszerek nélkül (könyvsorozatának s episztemológiai központjának egy ideig munkatársa, a „fraktálos” Benoit Mandelbrot azonban tulajdonképpen átvezet ebbe az új szakaszba), az önszervező rendszerek, az autopoézis, a káosz és az egyensúlyozás kapcsolatának kérdése. Piaget sok mindennel próbálkozott, hogy erőfeszítéseinek formális és genetikai támaszt keressen. Olvasmányai között Bertalanffy, Ashby, McCulloch és Pitts, akárcsak a genetikus Dobzhansky és Wadding- ton mind ott szerepelnek. Ekkor azonban igazából, az önfejlődő rendszerek elméletének hiányában, még nem tudott szerves kapcsolatot teremteni kibernetikai mintakeresései és saját empirikus munkái között. A fejlődéssel való magyarázat, a rendezetlenségből való rend kibontakozásának elemzése a mai autopoetikus fejlődéselméletek segítségével vált csak lehetővé.

Annett Karmiloff-Smith (1992; 1996) sokat vitatott könyve újabb jelentős vállalkozás arra, hogy értelmezést adjon Piaget és a mai kogni- tivizmus kapcsolatáról. A munka persze nem csak erről szól. Ha egy mondatban szeretnénk megfogalmazni – a könyv koncepciója a fejlődés és a modularitás egyaránt komolyan vétele, s ennek megfelelően Piaget és Jerry Fodor kombinációja.

Karmiloff-Smith egyik alapgondolata a modularizáció fogalmának bevezetése. Megismerési rendszerünk tele van veleszületett perdiszpozíciókkal, „hajlandóságokkal”. Ezek azonban nem kifejlett és végletesen zárt feldolgozási vagy gondolkodásmód-beli modulok, ahogy azt Fodor (1983; 1996) elképzeli, hanem az elvárt környezet hatásával kapcsolatban az interakciók vezetnek véglegesen területspecifikus, önmagukba zárt feldolgozási rendszerekhez. Ezért beszél modularizációról, és nem modulokról. Ugyanakkor a pre- diszpozíciókat területspecifikusnak tartja, ez szemben áll Piaget általános megismerési elveivel. Piaget-tól átveszi azonban azt a gondolatot, hogy a fejlődéstannak konstruktivistának kell lennie: valami létrejön a fejlődés során, nem egyszerűen egy meglévő rendszer bontakozik ki, ez a létrejö- vetel azonban sokkal egyenetlenebb, mint azt Piaget elképzelné az általános kognitív modellek vezető szerepével. A fejlődésnek fontos meghatározó mozzanata a reprezentációs újraírás. Az ember specifikuma, hogy a korai életkorban kibontakozott reprezentációk maguk a gondolkodás tárgyává válnak és ezáltal új formátumba írjuk át őket. Ezt a fejlődés négy-hat éves kor között kibontakozó egyik legfontosabb vezérelvének tartja. Ha az életkorokat tekintjük, valami olyasmiről van itt szó, hogy a Piaget-féle műveleti intelligencia (Piaget 1993) megjelenésével pár- huzamosított korban Karmiloff-Smith szerint valójában egy metafordulat lép fel a fejlődésben. A reprezentációs újraírás fogalmával az eredetileg hosz- szabb időn keresztül Piaget-vel együtt is dolgozó Karmiloff-Smith a mai kognitív kutatás nyelvi-reprezentációs mozzanatait próbálja meg a fejlődéskutatás alapelvévé generalizálni. Maguk a reprezentációk lesznek a döntő fejlődési folyamat tárgyai. Ebben a tekintetben az ember különleges lény, ahogy Karmiloff-Smith világosan rá is mutat: „Az embergyermek – s szeretném hangsúlyozni, hogy csak az embergyermek – rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy saját reprezentációit kognitív figyelme tárgyává tegye.” (31. o.)

Karmiloff-Smith bár sokban bírálja Piaget gondolkodásmódját, hozzáállása a fejlődési mechanizmusokhoz valójában beteljesíti Piaget hatvan évvel ezelőtt kifejtett koncepcióját. A gyermek mindenben úgy jelenik meg nála, mint egy teoretikus. Ennek megfelelően a gyermek mint nyelvész, a gyermek mint fizikus, a gyermek mint matematikus, mint pszichológus és végül mint jegyző (a kulturális rögzítő rendszereket kialakító gyermek) jelenik meg ebben a felfogásban.

A reprezentációs újraírás fogalmában Karmiloff-Smith sok mindent próbál egyesíteni. Tagadja, mintha itt arról lenne szó, hogy az újraírás során bizonyos tudásainkat átírnánk nyelvi formába. Az újraírás mindig területspecifikus és az adott terület reprezentációs rendszerén belül történő reflexió lenne. Az azonos szekvencia és az átírás fogalma mégis azt a benyomást kelti, mintha közös mechanizmusok lennének a függetlennek tartott megismerési rendszerek között. Az innátizmust és az elmeműködés általános szerkezetét tekintve Piaget-vel szemben Fodorral szimpatizál, a rendszer mégis olyan lesz, ami hasonlít a Piaget számára olyan kedves általános értelem fogalmához.

Piaget értékelését és értékét tekintve Karmiloff-Smith könyve valójában kétarcú. Szeretné megmutatni, hogy a genfi mester érdeklődése a forma epigenezise iránt igenis maradandó mondanivalóval rendelkezik a modern kognitív kutatás számára, hasonló módon a konstrukcionis- ta gondolatmenet sem elkerülendő, csak megfelelő helyre kell tenni, a fejlődés későbbi szakaszainak jellemzéséhez. Ugyanakkor Piaget általános elvei, például az általános szemioti- kai funkció előtérbe állítása, azután a kognitív mozzanatok vezető szerepe a nyelv fejlődésében, és egyáltalán az egységes központi vezérelvek előtérbe állítása Karmiloff-Smith szerint meghaladandó mozzanatok, amelyek egy területspecifikus fejlődéselméletben már nehezen kezelhetőek.

A[z alapvető] különbség a biológiai és a kognitív organizáció között az, hogy a gondolkodás általánosabb formái elválnak a tartalmuktól. Éppen e révén a kognitív csere vagy egyénközi szabályozás formaivá válnak, ugyanakkor, mikor a minden élő szerveződésre közös működésből származnak.

Jean Piaget: Biológia és megismerés.

1967a, 413. o.

A Piaget munkáiból rekonstruálható genfi megismeréstudomány több kérdésben is jellegzetesen eltér a kognitív vizsgálódások uralkodó paradigmájától. Piaget kiindulásában kezelni akarja észlelés és gondolkodás viszonyát, nem mossa el eltérésüket, illetve nem hagyja homályban a percepciót, mint sok, a klasszikus paradigmába tartozó modell. A kettő szembeállítása nem teljesen triviális nála: Piaget (1959) számára az észlelés megbízhatatlan, valószínűségi jellegű folyamat, míg a gondolkodás (a tudás) a bizonyosság világa, decentrált s a lényegi

összefüggéseket tükrözi. A reprezentáció, a kognitív diszciplínák oly központi fogalma, Piaget számára sajátos jelentéssel bír. Nem akármiféle leképezés, hanem olyan, amely belső műveletek tárgyává válhat. A reprezentáció az ingerkötöttségtől való megszabadulás világa, mint különösen világosan mutatja a szimbólumokról szóló Piaget-könyv (1978).

Piaget koncepciója nem a szimbólumfeldolgozó számítógépes paradigmából merít, eltérően Jerry Fodortól (1968; 1975) vagy Herbert Simontól (1982), bár maga az idegrendszer megvalósította logikai gépezet gondolata igen kedves és fontos számára. McCulloch és Pitts felismeréseinek korszakos jelentőségére először Piaget (1967c) hívta fel a pszichológusok figyelmét. Ugyanakkor Piaget számára fel sem merült, hogy a megismerés mindig propo- zicionális szerveződésű lenne, s hogy mindenben csak szimbólumok átalakítása lenne. A propozíció Piaget rendszerében kései dolog, a műveleti gondolkodásra jellemző. Az átalakítás pedig az egész rendszer központi fogalma, de nem a szimbólumátalakítás értelmében, hanem a kiindulópontja a valóságos átalakítás. Ez az interiorizációkoncepció lényege Piaget-nél: ami mozgásos dolog volt, lépcsőzetesen belsővé válik. Mindez természetesen igazi vitapont Vigotszkij követőivel. Az ő számukra az interiorizáció lényegi mozzanata a személyközi személyen belülivé válása, a kommunikáció belső szabályozó szerepe, míg Piaget számára a saját cselekvés belsővé válása a lényegi mozzanat. Ezért aztán az egész szimbólumlehorgonyzási kérdéskör, mely mint Hernád István (1996) rámutat, a klasszikus kognitivizmus alapkérdése (hogyan töltődnek fel tartalommal a formális műveletek hatálya alatt álló szimbólumok) Piaget számára nem kérdés. A szimbólumok a kiinduláskor már fel vannak töltődve tartalommal, hiszen csak a perceptuo-moto- ros fejlődés számos szakasza után jelennek meg, éppen a helyzetről való leválás keretében.

A Piaget-követő Guy Cellérier (1987) adott is egy értelmezést a kognitív tudomány és Piaget kapcsolatára. Piaget konstrukcionizmusából kiindulva egy kettős szelekciós elmélethez jutott el. A megismerés mikroszelekciói a beváló konkrét problémamegoldási módok kiválasztását jelentik. Ezeknek a sémáknak a beillesztése a „nagy egészbe” egy második szelekciós ciklus eredménye. Ez utóbbinak a tétje az, hogy a teljes rendszer újat alkotó erejét növelő megoldások kerülnek be a globális szelekcióba.

Piaget koncepciója se nem racionalista, se nem empirista, miközben igen nyíltan elhelyezi magát e hagyományhoz viszonyítva (pl. a spekulatív intuicio- nista filozófiai pszichológiával polemizáló könyvében, vagy az említett UNESCO-összefoglalóban). Saját kognitív felfogását e két filozófiai hagyomány szintéziseként állítja be. Emiatt azután nemcsak a behavioristák nem szerették, hanem mikor találkoztak vele, a Chomsky-Piaget vita során, a modern racionalisták sem. Piaget számára az ismeret a személy (alany) aktivitása során bontakozik ki. Ebben az értelemben konstrukcionista ő: tudásunk mindig megkonstruálódik. Kantra hasonlító szintézis ez, de a königsbergi mesterrel szemben a genfi azt hangsúlyozza, hogy minden tudás az egyed életében bontakozik ki, a priori mozzanat nincsen. Szemben áll ez a Vigotszkij-iskola társas konstruktivizmusával is, valójában ez a szembenállás kétféle interiorizációfelfogás megfelelője.

4.1.5. Piaget Magyarországon

Magyarországon is megvolt Piaget korai hatása is, már a harmincas években. Kenyeres Elemér (18911933), a magyar gyermektanulmányi mozgalom egyik vezéralakja, valamint az Új Nevelés mozgalom már a húszas években (Kenyeres 1929) felfedezi műveit. Várkonyi Dezső Hildebrand (1888-1972) a szegedi egyetemen tartott óráiba és tankönyveibe (1938-40) beiktatja ismertetését. A negyvenes évekre a debreceni Kiss Tihamér (1947), a budapesti bölcsészkaron pedig Harkai Schiller Pál tanítványai, Nagy Mária (1936) és Katona Klára (1939) a világképről szóló irodalmat gazdagítják, a gyermeki halál és álomfelfogás elemzésével.

A magyar pszichológiának a háborút követő néhány virágzó évében Mérei Ferenc és köre (Gleimann Anna, Baranyai Erzsébet és mások a Kiss Árpád szerkesztette 1947-es kötetben) hozták közel a magyar pszichológiához Piaget gondolkodásmódját. Binét Ágnes és Kiss Tihamér közvetlen Piaget- tanítványok voltak, ami egész munkásságukban megjelenik. Mérei Ferenc sokat tett Piaget meghonosításáért és megismertetéséért. Mérei Gyermektanulmánya 1948-ban (lásd lentebb), majd a hetvenes években Binét Ágnessel együtt írt Gyermeklélektan c. könyve a pedagógusok szélesebb közössége számára is biztosította Piaget részletes megismerését. Ez az út nem volt zökkenők nélküli, még a hatvanas évektől sem. Piaget szemléletének alapvető vízválasztó erejét mutatja, hogy a pszichológia egészét elnyomó dogmatikus gondolkodás számára nálunk is különösen rémisztő az az eszme, hogy a gyermeki élet külön gondolati világot teremt, mely nem egyszerűen a nevelési ráhatások tükre. Vincze László és Vincze Flóra könyve a gyermeki világképről szinte karikaturisztikusan mutatja ezt az averziót. Piaget elmélete annak a Rousseau-ig visszavezethető elvnek a modern polgári kiadása ugyanis az ő értelmezésükben, mely szerint a gyermek nem kicsinyített felnőtt. Ez az ártatlannak s feltétlenül pozitívnak tűnő elv Vinczéék számára negatív, mert mögötte az önfejlődés gondolata rejlik. Márpedig a „helyes felfogás” szerint a valódi kérdés nem az, hová jut el a gyermek, hanem hogy hová juttatja el őt a felnőtt. Ebben az értelemben nincsen gyermeki gondolkodás. A gyermek előtérbe állítása a mai polgári világban reakciós eszme, mert azt képviseli, hogy „a gyermek problémái a felnőttek életkörülményeitől függetlenül megoldhatók” (Vincze és Vincze 1961, 6-o.). A korban a Vincze szerzőpár nem áll egyedül Piaget indoktrinációs elvű, a polgári robinzonádot bíráló s szélsőségesen a szervezett nevelést előtérbe helyező bírálatával. Ok csak nyíltabbak voltak, mint a többi hivatalos gyermekpszichológus.

Érdekes módon a magyar szociálpszichológia egyik vezető gondolkodójától, Buda Bélától sem volt idegen az a gondolat, hogy Piaget lényegében a múlthoz tartozó, valamiféle elavult pszichológiát képvisel, mert nem kiindulópontja az interakciós paradigma. Még a nyolcvanas években is ezt írja nevelők számára: „ma aligha lehet elfogadni, hogy néhány svájci gyerek kognitív fejlődésének megfigyeléséből a gyerekek kognitív fejlődésének szabályszerűségeit meg lehet állapítani. Piaget egyszerűen zárójelbe tette, figyelmen kívül hagyta a környezeti tényezőket” (Buda 1986, 138. o.).

4.2. A Piaget-hagyomány és a magyar pedológia: Mérei Ferenc

A magyar Piaget-recepciónak a negyvenes évektől visszatérő irányadó figurája Mérei Ferenc volt. Mé- rei gazdag életműve nehezen sorolható egyetlen rovatba. Nemcsak fontos politikai szerepe miatt, hanem azért sem, mert őt mint reneszánsz embert a pszichológia számtalan ága foglalkoztatja professzionálisan is. Az ÉLETRAJzban említett érzelmi kapcsolatrendszer mellett kitüntetett szerepét az is motiválta, hogy ő képviselte a magyar pszichológiában is elkerülhetetlennek tűnő amerikanizáció közepette a franciás ihletés folytonosságát. S ő képviselte azt a felfogást is, hogy a pszichológia nem csak a pszichológusok ügye. A pszichológus olyan ember, akitől semminek nem szabad távol állnia, ami emberi. Ezért gyakorolt nagy hatást a 20.század második felének egész magyar értelmiségére, s ez indokolta, hogy miért foglalkozott irodalommal s művészettel is. A 18. fejezetben látni fogjuk, milyen nagy szerepe volt a szociálpszichológiai gondolkodás meghonosításában hazánkban. Mint gyűjteményes kötete (Mérei 1986) is mutatja, érzékeny művészetpszichológus volt, erőteljes avantgárd elkötelezettségekkel. Értelmiségi beágyazottsága is indokolja talán, hogy a magyar pszichológusok között ritka módon jól írt. Szövegei mindig önmagukban, háttér nélkül is érthetőek, s valahonnan valahová elviszik az olvasót.

A pszichodiagnosztikában ő alakította ki azt a kánont, amelyben kitüntetett szerepe van a mai magyar klinikai lélektani gyakorlatban is a projektív személyiségteszteknek. A Rorschach-és a Szondi- vizsgálatok külön sokelemű értelmezési rendszerét is az ő nevéhez kapcsolhatjuk (rövid összefoglalásra vö. Mérei és Szakács 1976).

Mérei igazi eleme azonban a gyermeklélektan, a legtágabban vett pedológiai szemlélet. A Mé- rei képviselte felfogás a gyermeklélektanban máig tanulságos. A Gyermektanulmány, a magyar gyermeklélektani gondolkodás klasszikusa már érett formában mutatta ezt a felfogást. Az egész fejlődéslélektan, mely kiterjed a gyermeki logikától a világképen át a társas kapcsolatokig, csoportmunka eredménye. Mérei munkatársaival együtt végzett vizsgálatok eredményeit mutatja be, nem egyszerűen szakirodalmi összefoglalót ad. Egyrészt, több elméletet kapcsol össze. Piaget és Wallon mellett az ő rendszerében kitüntetett szerepe van egy meglágyított, enyhített pszichoanalízisnek, amit majd a hatvanas évek eufemizmusa dinamikus szemléletként emleget. De helyt kap benne Kurt Lewin ihletése is. Mérei már korai munkáiban is Lewin útját követte. O dolgozta ki (Mérei 1947a) Lewinre hivatkozva a felszólító jelleg elvét a Rorschach-táblákra nézve. Az elméleti nyitottság mellett két további fontos elv a szocialitás elve és az önfejlődés gondolata. Mérei mint Wallon-tanítvány, s egészében, mint francia gondolkodó a gyermeket minden vonatkozásában a társas világába beilleszkedve értelmezi. Természetesen ez jellemzi a szociálpszichológus Méreit is, de ez érvényes az „ideológusra” is. Mérei azonban nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: ösz- szekapcsolja ezt a csoportok, s csoportokon belül az egyének önfejlődésének elvével. Ez az önfejlődési, liberális pedológiai elkötelezettség lesz az, amiről hamarosan kiderül, hogy nem egyeztethető össze a kommunista gyakorlattal. Igaz, hogy a közösségi nevelésnek szocializációs szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez valódi közösségek kellenek Mérei szerint.

A társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt jelenségeket két magyarázó elv alapján rendszereztük:

Az együttes élmény fokozott öröme, a társaskapcsolatnak egyéni átélése, s egyben az a pont, amelyen túl, s amelynél mélyebbre a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.

A társadalmi modell, amely a külső viszonylatok alakító hatását magyarázza, s amelyen túl az egyén már, mint társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak ebben az irányban való folytatása már a szociológia területére esnék.

Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.

1948, 157. o.

Az együttműködésre az együttes munka, a törvényességre a játékszabály, a közösségi feladatok megoldására a gyermekcsoportok előtt lebegő feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz való hűség előállapota annak a hűségnek, amely a felnőttet hazájához, társadalmi osztályához fűzi.

Így a társadalmi nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet éljenek: a csoportokban felelősségteljes funkciójuk legyen.

Uo. 159. o.

Mérei számára a pedológia a tudományos gyermekismeret és a nevelésügy közti közvetítő kapocs, vagyis nem egyszerűen valamiféle előírt nevelési direktívák levezénylése.

A gyermektanulmány közvetítő szerepet tölt be a kutató gyermeklélektan és a nevelés gyakorlata között.

Válaszol a nevelés problémáira, a gyermeklélektan kimunkált ismeretei alapján. S összegyűjti a nevelői gyakorlat gazdag tapasztalatait a művileg felállított kísérletek torzító veszélyének kitett pszichológus számára.

A gyermektanulmány a pedagógus számára – nevelési problémák rendjébe sorolja a járulékos feltételektől megtisztított vizsgálódások eredményeit. A pszichológus számára – a valósághelyzeteket rögzíti aprólékos gonddal, s a részletekbe menő leírás hitelességével.

Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.

1948, 1. o.

Mérei értelmezésében a pszichoanalitikus gondolatok közvetlenül összefüggésbe hozhatók a gyermek valóságos kötődéseinek alakulásával. olyan gondolat ez, amely a hatvanas évektől a magyar gyermekklinikai gyakorlat egyik vezérelve lesz.

Hermann Imre mutatta ki, a pszichoanalízisből kiindulva, s annak módszerét alkalmazva, az ösztönös cselekvéseknek egy sajátos jelenségkörét. Ezeket a megkapaszkodás jelenségeinek, tételezett erőforrásaikat pedig a megkapaszkodás ösztönének nevezte el. [...]

A megkapaszkodással összefüggő jelenségek felismerése a nevelés szempontjából igen jelentős. Minden nevelés egyik döntő kérdése: milyen mértékben nyújtson alkalmat arra, hogy neveltje megkapaszkodjék benne. Nehéz megtalálni a helyes utat két szélsőséges magatartás közt. A nevelők egy része ugyanis hajlik arra, hogy neveltjét teljes függőségben tartsa, válasszon, döntsön, s így gondoskodjék is helyette. Közismert, hogy önállótlan, határozni nem tudó, bizonytalan, gépiesen dolgozó és engedelmeskedő emberek nőnek fel ezzel a neveléssel. Ezzel szemben a nevelőknek egy nem jelentéktelen része abba a hibába esik, hogy az önállóság jelentőségét hangsúlyozva, teljesen passzív magatartást foglal el. Hermann Alice nagyon helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy ez a nevelői túlzás is bizonytalansághoz vezet.

Mérei Ferenc, uo. 108-109. o.

Ez a komplex szemléletű gyermeklélektan a regresszió fogalmát is több oldalról tekinti: mint pszichodinamikus (pszichoanalitikus), de mint a szociális mezővel összefüggő, Lewin körvonalazta keretekben értelmezhető folyamatot is.

A fennakadás, a visszaesés és a visszatolódás jelenségei arról tanúskodnak, hogy az ontogenetikus fejlődésben egyetlen jelenség sem tűnik el nyomtalanul, hanem a túlhaladott rétegszerűen megmarad és bizonyos feltételek közt újra felbukkanhat.

Mérei Ferenc, uo. 13. o.

Életrajz – Az önelvű tudomány és a politika között: Mérei Ferenc

Az 1909. november 25-én, Budapesten született s 1985. február 23-án ugyanitt elhunyt Mérei Ferenc a II. világháború utáni magyar pszichológia arculatának alakulásában mint szellemi vonatkoztatási pont, mint tényleges tanár, s mint formális, majd informális vezető egyaránt döntő szerepet játszott. A háború utáni korszakban felnőtt magyar pszichológusok önéletrajzi beszámolóiban ő Kardos Lajos után a legtöbbet hivatkozott referenciapont (Pléh, Bodor és Lányi 1998). A baloldali értelmiségi Franciaországban tanult, s Henri Wal- lon tanítványaként szerzett 1934-ben tanári diplomát a Sorbonne-on, s ekkortájt vált a kommunista mozgalom részesévé is. Ekkorról származik nemcsak pszichológiai, hanem szociológiai és művészeti érdeklődése is. Hazatérve Szondi Lipót tanítványa lett, s első publikációiban mint fiatal marxista, a pályaválasztás és a munkalélektan kérdéseivel foglalkozik. 1942- ben munkaszolgálatosként került az orosz frontra, ahonnan megszökve sokat tanul a túlélés stratégiáiról s az elaborációról (Bagdy 1997).

1945 után az új magyar nevelésügy egyik irányítója s elvi koncepcióinak kialakítója. Egyszerre vagy szinte egyszerre volt a Fővárosi Pedagógiai Intézet s az Országos Neveléstudományi Intézet vezetője, a budapesti pedagógiai főiskola tanára, s tanár az Eötvös Kollégiumban és a NÉKOSZ-ban, e két igen eltérő indítással különleges képzést nyújtani óhajtó intézményben. A fiatal Mérei meggyőződéssel képviselte a kommunista párt szempontjait. Úgy gondolta, hogy az értelmiségnek a marxizmus ismeretével kell az egyetemen, például a pszichológiában is megújulnia.

Erejéből azonban futotta a pszichológiára is: mind fejlődéslélektani, mind szociálpszichológiai munkássága ekkor bontakozott ki, 1949-ben Kos- suth-díjat kap, hogy nem sokkal utána teljesen kegyvesztett legyen, mint aki becsempészte a magyar nevelésügybe a polgári pedológiát. Örök tanulság ez Mérei számára: korábban az a naiv hit jellemezte, hogy a kommunista gyakorlat, a marxista gondolkodás és a korszerű liberális pszichológia és a gyermeknevelés eszméi összeegyeztethetők. Mérei a történelemtől tanulta meg, hogy ez nem így van.

1956-tól újra nyilvánosan részt vett a szellemi megújulás folyamataiban, nagy szerepe volt a Petőfi-kör szervezte nevelésügyi vitában, hogy azután a forradalomban is az egyik értelmiségi orientációs pont legyen. 1958-ban, a totális ellenőrzésre törekvő rendszer szemszögéből nem is alaptanul, letartóztatják, mint egy értelmiségi szervezkedés vezetőjét. Börtönéveit is a termékeny elaboráció jellemzi: ekkor születnek meg neves álomnaplói és Lélektani naplója, mely mind politikai tartalmában, mind intellektuálisan a szociális ihletésű pszichológia egyszemélyes dokumentuma.

Mérei Ferenc 1964-től 1976-os nyugdíjazásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet, a „Lipót” pszicho- diagnosztikai laboratóriumának vezetője. Ebben a korszakban s nyugdíjas éveiben vált a magyar pszichológiának és értelmiségi közéletnek nemcsak legendás vezéralakjává, hanem tényleges tanítómesterévé is. A modern pszichodiagnosztika és a csoportgyakorlatok (beleértve a pszichodrámát is) kialakítása tanítványok százait kapcsolja hozzá: évtizedekig mint egy magánegyetemi intézmény működött, aki ismerőst és ismeretlent, belvárosi fiút s falusi leányt egyaránt sínre tett: magatartási és gondolkodási minta, valamint emberi támasz mellett, egy életre szóló témát is adott kezükbe.

Mérei életét és későbbi munkáját úgy is lehet tekinteni, mint példát néhány korai meglátásának implikációira. Élete példázza, hogy hogyan hatol be a politika a tudós életébe, illetve fordítva. Amint Erős (1995) újabban rámutatott, a negyvenes évek oktatási reformjainak aktív politikus vezetője, mikor kegyvesztetté vált s börtönbe is került, saját példájából két fontos dolgot tanult meg a középeurópai tudós helyzetéről. Először is, az élet és a hatalom ingatag jellegét, a külső és a belső körök közti állandó váltásokat, ami azután a hatalom és a valódi emberi csoportok közti kapcsolatok mérlegeléséhez vezetett nála. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett ebből, mely központi szerepet tulajdonít a spontaneitásnak, valamint a tudományos elemzés szintjén a spontán csoportformálódásnak.

Innen fakad az, hogy Mérei szakmai irányító szerepében mindig jelen volt a mozgalmi elem, ami az elkötelezettség mellett magas érzelmi hőfokot is teremtett tanítványai körében.

Forrás: Bagdy Emőke: Mérei Ferenc. Pedagógiai Lexikon II. 457. o. Bagdy Emőke, Forgács Péter és Pál Mária (1989, szerk.), Litván György (1998).

4.3. Henri Wallon: a marxizmus a fejlődéslélektanban

Henri Wallon (1879-1962) a Sorbonne, a College de France tanára ugyanakkor a francia pályaválasztási tanácsadórendszer humanisztikus vezetője is, Piaget örök riválisa a frankofon pszichológiában. Munkássága úgy is jellemezhető, mint a francia orvosi lélektani és szociológiai irányzat összekapcsolása a gyermeklélektan területén. A gyermeklélektanra kiterjeszti azt a komplex felfogást, mely egyik oldalról a neurológiai fejlődést és a személyiség kibontakozását tekinti együtt. Másrészt gyermeklélektani lehorgonyzást ad annak a gondolatnak, hogy a lelki jelenségek történelmileg és társadalmilag determináltak. Wallon ugyanakkor gyakorlati és politizáló társadalomtudós is. A húszas évektől gyermeklélektani tanácsadó állomást működtet, az alkalmazott lélektant a társadalmi progresszió szolgálatába akarja állítani. A Francia Kommunista Párt tagja, az ellenállás harcosa volt, aki a háború utáni években a demokratikus nevelésügy propagandistája. Az ellenállási mozgalomban részt vevő Wallon a második világháború során akkor lépett be a kommunista pártba, amikor megtudta, hogy az ellenállási részvétel miatt Politzert és más társait kivégezték.

A baloldalisággal elméleti munkásságában is erőteljes ideológiai érzékenység járt együtt. Ez az ötvenes évek klímájában azt is jelentette, hogy Wallontól nem volt idegen a pszichológiai irányzatok ideológiai tartalmának leleplezése. Különösebb önreflexió nélkül írt a polgári gondolkodás ellen, vagy nem túl meggyőződéses alapon dicsőítette a tőle igencsak messze álló Pavlovot. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert a pszichológiában ő a példa az elkötelezett francia értelmiségi sokszor túlzó ideologikusságára s mozgalmi fegyelmezettségére, s mindez nem használt külföldi hatásának.

Mindezzel együtt a polemikus Wallon nem érdektelen szerző. Érdekes kritikát adott mind Bergsonról, mind Blondelről az eredetileg 1938-ban megjelent francia Enciklopédiában publikált dolgozatában. Wallon (1974) egy új kiadás, mely Emile Yalle tollából jó áttekintést ad Wallon életéről is (Wallon 1982).

Wallon fő gondja a bergsonizmussal az, hogy miközben Bergson az introspekciót mint pszichológiai módszert bírálja, túl könnyedén veszi fel az általa javasolt „intuíciót”, mint a lélek vagy a szellem világához való közvetlen hozzájutás módszerét. Wallon elismeri, hogy Bergsonnak igaza volt, ami-

kor bírálta az introspekciót a befelé vetítés miatt, vagyis azért, hogy a szociális eredetű verbális sémákat túl könnyen azonosította a valóságos mentális tartalommal. E tekintetben Wallon értelmezésében Bergson úgy jelenik meg, mint az introspek- ció elmélet torzította jellegének jogos kritikusa. „Az introspekció egyszerűen olyan ideológiai és verbális formák működése, melyeknek eredete és használata személyközi jellegű. Az introspekciók valójában csak aprópénzek. Csak azt tudják jelenteni, ami közös mindannyiunk kapcsolataiban az összes többiekkel, s mindannyiunknak a valósággal.” (Wallon 1982, 138. o.)

Bergson fő hibája Wallon bírálata szerint az volt, hogy hitt abban, hogy a belső életre tudunk valamiféle nem fogalmi áttekintést nyerni, s ez lett volna az intuíció.

Blondellel, a francia szociológiai iskola képviselőjével (lásd 18. fejezet) Wallon gondja viszont az, hogy Blondel a biológiai és a társadalmi élet mellett még megenged egy társas életet is. Általában igaz az, hogy Wallon egész munkája azt a pszichológiát képviseli, amely a valós emberek valós tevékenységéből kellene kiinduljon. Hasonlóak voltak a magyar származású francia marxista pszichológus és pszichoanalíziskritikus, George Politzer (1932) hangsúlyai is a harmincas években. Wallon hatása azonban, éppen az orvosi és a fejlődés-lélektani szemlélet összekapcsolása révén, jóval tartósabb.