A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Vigotszkij és Lurija relativizmusa és ennek kritikája

A harmincas években indult el egy mindmáig nagy hatású vizsgálatsorozat, mely Vigotszkij (1971) sajátos „lelki jelenség”-fölfogását illesztette be a primitív gondolkozás kérdéskörébe. A Vigotszkij-koncepció szerint (részletesebben lásd 20. fejezet) az úgynevezett magasabb pszichikus funkciók – a szándékos emlékezet, a szándékos figyelem, a gondolkodás és így tovább – nem univerzálisan adott kibontakozásai valamilyen képességrendszernek, hanem sajátosan történeti képződmények. A történelem, a társadalom átalakulása alakítja az emberi gondolkodást. Ebben az értelemben beszélhetünk a gondolkodás egyéni mechanizmusainak, sőt struktúrájának történetileg meghatározott fejlődéséről.

A gyakorlati tevékenység különböző formái, amelyek a társadalmi fejlődés különböző időszakainak vagy alakulatainak felelnek meg, struktúrájukban különböző pszichikus folyamatok kialakulását határozzák meg, s hogy a különböző történeti alakulatokban élő emberek nemcsak a gyakorlati tevékenység formáit és tudatuk tartalmát tekintve különböznek egymástól, hanem a tudati tevékenység alapformáinak struktúrájában is.

Lurija 1975, 28. o.

Ezt a koncepciót meglehetősen egyszerű naturális mezőgazdasági tevékenységet folytató közép-ázsiai parasztoknál vizsgálták. Kimutatták egyrészt, hogy a képosztályozási föladatokban, ahelyett hogy absztrakciós módon a fűrész, balta és lapát képében például kiemelték volna a szerszám fogalmát, szcénákat állítottak elő: összekapcsolták egymással a fahasábot, a fűrészt és a baltát, azzal indokolva, hogy a fát fűrészelni lehet, azután föl lehet hasogatni. Vagyis hiányzott az általánosítás. Radikálisan megváltozott azonban a helyzet, s ez egy nagyon fontos mozzanata a vizsgálatnak, ha a személyek áttörtek az írni olvasni tudás barriere-jén:

Akik már részt vettek egy rövid írni- olvasni tanító tanfolyamon, [azok közül] senki sem helyettesítette a megkövetelt elvont műveletet a szemléletes-konkrét gyakorlati szituációk reprodukálásával.

Lurija 1975, 32. o.

Hasonló eredményeket kaptak a szillogizmusokkal kapcsolatban is, a személyek élet szempontjából plauzibilis és nem plauzibilis következtetéseket használva.

[...] A v. sz.-ek közvetlen gyakorlati tapasztalatával összefüggő szillogizmusok sorában nagyjából ilyen logikai alakzatokat közöltünk: „Ott, ahol meleg és nedves az éghajlat, nő a gyapot. N helyen meleg és nedves az éghajlat. Nő-e ott a gyapot vagy sem?” A közvetlen tapasztalattól elszakított szillogizmusok között ilyen típusú logikai alakzatok szerepeltek: „Északon, ahol örök hó van, minden medve fehér. X helység északon van. Fehérek-e ott a medvék, vagy sem?” Az első fajta szillogizmusok megoldása nem okozott lényeges nehézséget v. sz.-einknek. Ezeket mondották: „Nos, hát természetes, ha N helyen meleg és nedves az éghajlat, akkor ott a gyapot feltétlenül nő, persze csak akkor, ha nincs a közelben hegy.”

• 
  s hozzátették: „De így is van, magam is tudom.” A jellegzetes toldalék
  
• 
  „magam is tudom” – a levont következtetés pszichológiai természetéről árulkodik, azt mutatja, hogy ha igaz is, hogy a fő- és az altétel viszonyának van bizonyos szerepe a következtetésben, az alapvető szerepet mégis a szubjektum saját gyakorlati tapasztalata tölti be, s az adott esetben nem any- nyira a szillogizmusból levont következtetés műveletével van dolgunk, mint inkább a saját gyakorlati tapasztalatból levont következtetéssel. [...]
  

Az a tény, hogy nem voltak hajlandók elfogadni a logikai tételek rendszerét a következtetés alapjául, az a gondolat, hogy logikai következtetést levonni saját tapasztalat nélkül annyi, mint „hazudni” – mindez tipikus volt a v. sz.-ek legtöbb olyan csoportjánál, amelyben a megismerő folyamatokat összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben határozta meg a közvetlen, személyes gyakorlati tapasztalat, mint a verbális-logikai kapcsolatok rendszere. Ezzel szemben azoknál a v. sz.- eknél, akik végeztek már némi iskolát, valamennyire már megtanultak írni-olvasni, s bekapcsolódtak a kollektív gazdaság aktív tevékenységébe, ahol folyt a termelés közös tervezése és a gazdálkodás távlatairól való kollektív elmélkedés, merőben más volt a kép. Ebben a csoportban valamennyien könnyűszerrel felfogták a főtételben foglalt ítélet egyetemes jellegét, kiépítették a szillogizmus megfelelő rendszerét, és nehézség nélkül vonták le a megfelelő szillo- gisztikus következtetést.

A fenti tények azt mutatják, hogy a szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai értelemben egyáltalán nem egyetemes jellegű.

Következésképpen a verbális-logikai következtetések társadalmi-történeti eredete lényeges felismerése az ember megismerő folyamatait vizsgáló történeti pszichológiának. [...] Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

1975, 459-460. o.

A gondolkodásnak tehát van egy primitív formája, amely mintegy stimu- lus közötti, kontextuális, szemben az iskolázott ember által megszokott ingerfüggetlen és dekontextualizált gondolkodástól.

[A személyek] nem bíznak olyan kiinduló tézisekben (premisszákban), melyek nem személyes tapasztalataikon alapulnak, s ez lehetetlenné teszi, hogy ezeket alkalmazzák. A második tényező, hogy az ilyen premisszák nem univerzálisok számukra; úgy értelmezik azokat, mint partikuláris kijelentéseket, melyek egyedi eseteket tükröznek.

A harmadik tényező pedig az, hogy [...] a feladatot vélekedéseik alapján, vagy pedig személyes tapasztalataikra támaszkodva oldották meg. Az írástudatlan parasztok a logikai kapcsolatokat csak akkor tudták alkalmazni, amikor módjuk volt a személyes tapasztalatra támaszkodni, és a szillogizmust nem észlelték olyan eszközként, mely a logikai következtetést alapozza meg. [...] A képzettebb személyek mindegyik szillogizmusból levonták a helyes következtetést, függetlenül attól, hogy tényszerűen helyesek voltak-e a premisszák, s közel voltak-e a személy közvetlen élettapasztalatához.

Alexandr R. Lurija: Utam a lélekhez.

1987, 79-80. o,

Mindez a primitív gondolkodás meglétét igazolja, de a marxista meta- teóriának megfelelően azt is, hogy ez a társadalmi és történelmi kontextus révén alakul így.

A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl. a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, va-lamint az általános emberi tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]

Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

1975, 465. o.

Már Lurija és Vigotszkij vizsgálataiban is fölmerült az írásbeliség nagy szerepe (bár az élet kegyetlen korabeli té- nyeként, igencsak pozitív felhanggal ők ehhez hozzákapcsolták a kolho- zosítást is, ezt az aspektust azonban talán elfeledhetjük). Az azóta eltelt évtizedek során maga ez a kísérleti kulturális relativizmuskutatás sajátos irányba fejlődött: a relativisztikus hangsúly helyett az univerzalizmus mozzanata került előtérbe, s összekapcsolódott a beszédmódok és társalgási konvenciók problémájával.

Michael Cole (1972; Cole és Scrib- ner 1975) számos afrikai vizsgálatot végzett a kognitív erőforrások ökonómiájáról különböző népcsoportoknál. A személyek a különböző nyelveken eltérő kategóriákat alkalmaznak, és az írásbeliség nélküli kultúrákban ugyanazok a gyermekek, akik látszólag nem képesek kategorikus megoldásokra egy szólista kontextusmentes felidézésnél, igencsak kategorikusan adják vissza a listát, ha azt egy valós helyzetbe illesztjük be. Cole és mások fölfogása szerint valójában a kognitív erőforrások minden kultúrában egyetemesek, ebben az értelemben nincs kulturális relativizmus. (Hasonlít ez a fölfogás Geertz 1994 antropológiai nézeteihez.) Egy más értelemben azonban van. A különböző kultúrák eltérő hangsúlyt helyeznek arra, hogy erőforrásainkat bármilyen helyzetben használni tudjuk. Az írásbeliséggel föllépő döntő változás tulajdonképpen az lenne, hogy mi a dekontextualizá- ciót tanuljuk meg, azt, hogy kognitív erőforrásainkat bármilyen helyzetben fölhasználjuk, s ebben az értelemben a gondolkodásunk kétségkívül formálisabb. Vagyis a primitív gondolkodás közel egy évszázada velünk élő vitájában is a kulturális kódok használata bizonyul a legfontosabb szervező elvnek. Ez egyben azt is biztosítja, hogy megtaláljuk annak a dekontextualizá- ciónak a valós helyét, mely olyan sokszor képezi kritika tárgyát az európai ismeretelmélet és a pszichológia történetét vizsgálva: a dekontextualizáció miatt nem kell valamiféle torzítástól rettegnünk. Egy valós megismerési architektúrát ír ez le: az iskolázott, írástudó ember megismerési módjainak szerveződését.

Scribner (1987) továbbmegy ezen az úton. Nemcsak azt hirdeti, hogy a kognitív erőforrásokkal való gazdálkodás teremti meg vagy alkotja a kultúrák közötti mentalitásbeli eltérések lényegét (és itt döntő jelentősége lenne az írásbeliségnek), hanem arra is rámutat, hogy a Lurija által oly sokat hangoztatott szillogiszti- kus problémák is egy hasonló keretbe illesztve értelmezhetők. Valójában egy társalgási konvencióval van probléma akkor, amikor a „primitív gondolkodást” mutató írástudatlan személy látszólag képtelen a szillogizmus formájára reagálni. A döntő mozzanat az lenne, hogy dialogikus helyzetben a formális képzésben nem részesült emberek a kérdéseket mindig a tapasztalati evidencia alapján válaszolják meg. Látszólag nem döntő változás ez Lurija fölfogásához képest, aki szintén a tapasztalathoz kötöttséget hangsúlyozza. Itt azonban ez egy nyelvszokásbeli eltérés lesz, s a formai gyakorlatok, amelyek oly fontosak a mi iskoláztatásunkban, azt fogják eredményezni, hogy a nyelvszokás átalakulásán keresztül a tapasztalattól megszabadulva tudjunk ilyen helyzetekben reagálni.

5.4.2. Kulturális relativizmus, univerzalizmus és a primitív gondolkodás

A Lévy-Bruhl megfogalmazta elmélet a sok kritika révén is, nagy inspiratív szerepet játszott a modern pszichológia egészének fejlődésében. Voltaképpen az első, és egyértelműen relativisztikus álláspontot elfoglaló szintézis volt ez a kulturális összehasonlító lélektan, a kultúrközi kutatások terén. A 7. fejezetben utaltam már rá, hogy brit kutatók, W. Rivers,

1. 
   Myers és az ominózus W. McDougall már 1898- ban csatlakozott egy expedícióhoz az Ausztrália és Új-Guinea közötti Torres-szoros szigeteire, ahol az akkori kísérleti pszichológia teljes készletét (szenzoros mérések, reakcióidő, emlékezetvizsgálatok) felvonultatva nem sikerült különösebb eltéréseket kimutatniuk a bennszülöttek és a britek között. A téma azonban, vajon egyetemesek-e vagy kultúrafüggők a mentális folyamatok, folytonosan aktuális maradt, például a pszichoanalitikus felfogás révén is (14. fejezet). Az inspirációkat a relativizmust illetően a pszichológus többnyire a néprajzból és a nyelvészetből meríti. Az egyik igen sikeres, ugyanakkor vitatott elmélet Vigotszkij és Lurija történeti relativizmusa, melyet a vitatott kérdések mutat be.
   

5.4.2.1. A nyelvi relativizmus: Sapir és Whorf

A kulturális relativizmus egy sajátos változatát képviseli a nyelvi relativizmus a két világháború közötti társadalomtudományban, mely a pszichológiában is nyomot hagy. Ezt a felfogást a harmincas években az amerikai nyelvészetben Edward Sapir (1884-1939) és Benjamin Lee Whorf (1897-1941) bontakoztatják ki. Amerikai indián nyelvekkel foglalkoznak, akárcsak az amerikai nyelvészet behaviorisztikus fő árama. Nem írott nyelvek ezek, ahol maga a nyelvi leírás is meg akar szabadulni a mi kultúránk kategóriáitól, és akárcsak a viselkedéslélektan pusztán a nyelvi viselkedésből kiindulva akar előfeltevésmentes grammatikát készíteni.

Sapir és Whorf azonban előtérbe helyezik a mienkétől eltérő kultúra belső mintázatainak kérdését is. Az ő reakciójuk a kultúrák ütközésére nem annak hirdetése, hogy belső világ nincs is, hanem alternatív belső világok feltételezése (vö. Murray 1996). Eltérően Bloomfieldéktól azonban számukra a nagy kulturális és nyelvi távolság nem arra vezet, hogy a nyelvészet feladatrendszerét és módszertanát teljesen viselkedési keretekben fogják fel. Ehelyett a humboldti hagyományt felelevenítve azt hirdetik, hogy a nyelv belső, mentális, szellemi valósággal bír. A nyelvi rendszer leképeződik a fejünkben. Továbbá: az így az értelembe beépült nyelv az emberi megismerés jellegét is befolyásolja. A nyelvek különbségei világnézetek, mentalitások különbségeit alakítják ki. Az olyan indián nyelv beszélői például, melyben nincsenek igeidők, eltérően élnek a világban, számukra kevésbé fontos szervezőelv az időbeliség.

A Sapir-Whorf hipotézisként ismert nyelvi relativizmus felfogás a pszichológus szemében körben forgó. A nyelvi különbségek gondolkodásbeli különbségeket okoznak, ennek egyetlen szimptómája azonban a nyelvi különbség. Az ötvenes évektől Roger Brown és Eric Lenneberg (1954; Lenneberg 1967) megpróbálták lefordítani ezt a tételrendszert a tapasztalati kutatás nyelvére. A színek megjegyzését vizsgálták például annak függvényében, menynyire jól megnevezhető (jól kódolható) egy adott árnyalat. Konklúziójuk az volt, hogy a nyelv befolyásolja ugyan a megismerést, mégsem vagyunk nyelvünk rabjai. A befolyás ugyanis csak akkor érvényesül, amikor belső átkódolás formájában valóban felhasználjuk a nyelvet egy feladat közben (pl. a szín nevét jegyezzük meg hosszabb időre). Azóta hasonló vizsgálatok azt is tisztázták, hogy a nyelvek eltérései jóval kevésbé eredményezik a megismerés eltéréseit, mint gondoltuk (Pléh 1999).

Vitatott kérdések – A nyelvi relativizmus a magyar kultúrában: Karácsony és Brassai

A magyar nyelvészetben és pszichológiában is körvonalazódott egy nyelvi relativista felfogás Karácsony Sándor (1891-1952) gazdag pedagógiai és nyelvészeti életművében. A magyar észjárást, mely felfogása szerint demokratikus és közösségi jellegű, a magyar nyelv szerkezete alakítaná, melyben az alárendelés helyett a mellérendelés dominál. A mi szempontunkból fontos megemlíteni, hogy az érvelésmód nála ugyanúgy nem lép ki a nyelvi adatok világából, mint az amerikai nyelvi relativistáknál. Karácsony Sándor (1938; 1976; róla lásd Lányi 1991; valamint Komlósi, 1992; Lendvai 1993) igen határozottan kiállt amellett, hogy a magyar nyelvszokás, mely a mellérendelőbb szerkezeteket preferálja, egy másik típusú logikát is implikál, mint az alárendelést szerető német nyelv. Világnézeti eltérést is hirdet ezzel persze, mely a hierarchikus, illetve az egymás mellé rendelő társas építkezés modelljét is adná a beszélők számára. Az alábbi idézet jellegzetesen mutatja gondolatmenetét. A gondolatmenet sorsa is hasonlít Whorfhoz: a tézisek feltételezett pszichológiai következményeinek ellenőrzésére nincsenek adatok.

Az indogermán alárendelés abból az elvből következik, hogy a megértés végső célja az összes elemek egyesítése egy legfőbb fogalomban. Erre törnek az indogermán mondanivalók, s e cél elérése végett használják a nyelvi kifejezések összes lehetőségeit. A mellékmondat állítmányának coniunctivusa, maga a többszörösen alárendelt mellékmondat arra jó, hogy mennél szorosabbra fűzze a függő viszonyt a főmondat és tagjai között, tehát mennél gazdaságosabban és erőteljesebben emelje ki a főmondat uralkodó jellegét és amit tartalmaz, a legfontosabb gondolatot. A magyar nyelv először is képtelen ekkora mérvű alárendelésre. Másodszor, nem ezen az úton jut el az alárendeléshez, tehát alárendelései nem is olyan természetűek, mint az indogermán alárendelések. A magyar nyelvben az alárendelés egyik állomása a megértésnek, nem végállomás. Alárendelni akkor van jogom, de akkor viszont egyben kötelességem is az alárendelés, ha a két elemet és a köztük levő viszonyt megelőzőleg már mellérendelésben ismertettem (vagy ismertetettnek vehetem). Ezt mindaddig folytatom, míg egyetlen fogalomban valamennyi szükséges fogalomjegy egyformán együtt van, és magát a fogalmat a köztük levő reláció mint uralkodójegy eléggé meghatározza. Az állomásoknak ez az egymásutánja, szinte felsorolásszerű egyformasága a nyelv már említett zeneiségére, vagyis artikulációs bázisunk sajátszerűségére, a relációval való fogalomjelölés pedig nyelvünk képi erejére emlékeztet bennünket. Az egész jelenség viszont arra, hogy nyelvünk alapgyökerei nem az absztrakt gondolkozásból, hanem a konkrét szemléletből táplálkoznak. [...] Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag elsődlegesen és leggyakrabban mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében magával egyenrangúnak tartja a másik embert. Annak fejében, hogy mégis csak magát ismeri legjobban, magát érzi magához legközelebb állónak, mintegy korrekció- vagy rekom- penzációképpen a másikat bizonyos szempontból magánál feljebb értékeli és túljogosítja. Nagyon kívánatos volna most ezt a lelki magatartást nem erénynek vagy bűnnek tartani, hanem ténynek venni. Nem »fogyatékossági érzés« ez, de nem is »krisztusi szere- tetből fakadó felebaráti felelősség«. Nem balek, de nem is »nemes« érzésű, emelkedett gondolkozású, kiváló emberpéldány ezért a magyar, hanem olyan, amilyen.

Karácsony Sándor: A magyar észjárás.

1976, 272—273., 335. o.

A múlt században Brassai Sámuel (1860-65, lásd É. Kiss 1981; 1987) is felvetette már az indoeurópai nyelvek és a magyar nyelv összehasonlításában, az úgynevezett mondat-moniz- mus-mondat-dualizmus vita keretében, logikai forma és nyelv kapcsolatának kérdését. Érvelésének lényege az, hogy a magyarban nincsen alapvető aszimmetria az Alany és a Tárgy mint grammatikai kategória között (ez lenne a logikai alany-állítmánynak megfeleltetett mondat-dualista fölfogás), hanem a különböző főnévi csoportok mintegy egyenrangúan, ugyanazon a jogon kapcsolódnak az igéhez. A mondat középpontjában az ige áll (ez lenne a mondat-monizmus lényege), s a predikátumhoz egyenlő erővel kapcsolódnak a különböző argumentumok. Vegyük észre – amint É. Kiss 1981, is elemzi -, hogy amíg számos logikatörténeti elemzés szerint (Kneale és Kneale 1987) a logikai szubjektum-predikátum tagolás alapja a (görög) nyelvi szerkesztés kiterjesztése, Brassai, amikor az indoeurópai nyelvtanok magyar nyelvre alkalmazását bírálja, fordított kritikát alkalmaz: szerinte a (téves) nyelvi dualizmus alapja a logikai szerkezet kiterjesztése a nyelvre. Valójában a mondat-moniz- mussal igen hasonló fordulatot képvisel, mint valamivel később, a 19. század kilencvenes éveiben, a logikában Frege (magyarul 1980) függvényelmélete, mely a logikában akar szakítani a szubjektum-predikátum elemzéssel, s fölváltani azt egy propozicionális függvénykoncepcióval, ahol az állítmány egy függvény, melynek nemcsak egy argumentuma lehet (ez felelne meg az alany-állítmány szerkesztésnek), hanem több is.

Hogyan kapcsolódik azonban mindez a nyelvtípus kérdéséhez? Brassai szerint az igeközéppontú szerkesztés egyetemes lenne. A nyelvek azonban típusosan eltérnének egymástól abban, hogy mely vonzatokat kötelező bennük kifejezni, s hogyan alakul az elemek szórendje. Ez utóbbi a „felvezetőből” (inchoativum) és a „zömből” áll, ami a mai nyelvészetben a topic-comment tagolásnak felel meg. Az indoeurópai nyelvek keltette alany-állítmány „benyomás” oka valójában az, hogy ezekben az inchoa- tivum a nominativusi főnév.

Ez a kérdés a mai magyar grammatikában is központi szerepet játszik. Az egyik vitatéma az, mennyire elrendezés-központú (konfigurációs) a magyar nyelv. A dolognak van pszichológiai vetülete is: úgy tűnik, hogy a magyar ragozási jelek és a szórend sajátosságai, ha nem is eltérő gondolkodást, de eltérő feldolgozási stratégiákat eredményeznek, ebben a triviális értelemben fennáll a relativizmus (Pléh 1998c; Hunt és Agnoti 1991).

5.4.3. Bartlett: az asszociacionizmus meghaladása

A 20. századi brit pszichológia legnagyobb hatású alakja, Sir Frederic Bartlett is a kulturális összehasonlítással kezdte, első műve (Bartlett és Meyers 1923), az ún. primitív kultúra pszichológiájáról szólt afrikai megfigyelései alapján. A szociális magyarázat iránti érdeklődés későbbi munkásságát is jellemzi. Besorolása ebbe a fejezetbe mégis kissé önkényes. Legfőbb munkái révén az elementariz- muson túllépő megismerési felfogások (sémaelméletek) vezető képviselője, s így a kognitív pszichológia egyik előfutára is. Elementarizmusellenessége azonban kontextualista, a helyzet, így a szociális helyzet általi meghatározottságot hirdeti.

Bartlett pszichológiájának kiindulópontja az élet- teliség igénye. Bartlett még klasszikus természetbúvár a pszichológiában, aki számára a kutatás a vizsgálni kívánt jelenséget a példákkal, jegyzőkönyvekkel közvetlenül kell, hogy felmutassa. Ez indokolja témaválasztásait és sajátos módszereit is, melyekben kísérletezik, de meglehetősen impresszionisztiku- san. Az iskolák uralmának és harcának kellős közepén, 1936-ban meri ars psychologica-ként kimondani, hogy: „A pszichológiai magyarázat teljes rendszerei és sémái képezik a pszichológiában a haladás legfőbb akadályát.” Rendszernek és dogmának ez a kerülése megjelenik módszertani elveiben is, ahogy Hearnsow, a brit pszichológia történésze szellemesen jellemzi, a Bartlett képviselte „cambridge-i kísérleti pszichológia az önmegfigyelés és a szigorúan viselkedéselvű behaviorizmus közé akar beékelődni”.

Bartlett igen tág, laza funkcionalista biológiai szemléletet képvisel, mely szerint a pszichológia biológiai tudomány, mely az ember legtágabban értelmezett „válaszainak” eredetével, hierarchiájával és meghatározóival, s a lelki jelenségek életbeni funkcióival foglalkozik. Anélkül azonban, hogy a lelki jelenségeket az éppen rendelkezésre álló elemi biológiai ismeretekre redukálná, vagy szükségszerűen azokkal magyarázná. Ez a biológiai szemlélet módszertanilag éppen fordított utat sugall: a pszichológus hívja fel a biológus figyelmét a kurrens szemlélettel nem vagy nehezen magyarázható jelenségekre.

Az emlékezés mellett Bartlett más területeken is alkotott maradandót a pszichológiában. Egyik visz- szatérő témája a kultúrközi pszichológia gondolata. Bartlett első könyve, Az emlékezést megelőző A pszichológia és a primitív kultúra igen részletesen, s tanulságaiban nem csak a kor ismereteinek szükségszerűen meghaladott színvonalán foglalja össze Bartlett felfogását a törzsi társadalmak pszichológiai tanulmányozásáról. Lévy-Bruhl és másoknak a „primitív mentalitást” feltételező nézeteivel szemben azt hirdeti, hogy hétköznapi életünkben olyan mértékig, ameddig a „vadak”, mi is mágikusak vagyunk, s primitív és modern ember között nem tételezhető szakadék. Az emlékezés fényében nem meglepő, hogy a kultúráról szóló munka zömmel a népmeséről, annak alakító tényezőiről, s a kulturális kölcsönhatás folyamatairól szól. Máig szóló üzenete nagyon egyszerű és világos: a primitivitás fogalma kultúrák összehasonlításakor óvatosan kezelendő, s ennek ismételgetése helyett az igazi feladat az általános, egyetemes emberi szociálpszichológiai törvények alkalmazásával megmagyarázni azt, miért éppen úgy szerveződnek a lelki jelenségek egy adott kultúrában, ahogy teszik. Kidolgozottabb érvekkel, hasonló felfogást hirdet a mai kulturalizmus pl. Michael Cole (1996) is. Ugyanaz a racionalista attitűd jellemzi Bartlettet e munkában, mint Az emlékezésben. A „csoportlélek” s hasonló misztikus fogalmak ellen küzdő Bartlett ugyanakkor mindenféle irracionalizmustól is irtózik.

Néprajz, társadalomkutatás és pszichológia egymáshoz illesztése – aminek egyébként egy évtizedig

tartó kutatási szemináriumot is szentelt – mellett a gondolkodás kulturális relativitásának ez a felfogása évtizedes elhanyagolás után mára vált aktuálissá a pszichológiában.

Az emlékezés után Bartlett legnevesebb munkája a gondolkodás-lélektanról szól. Bár címe is tükörszerű megfelelője a nagy sikerű munkának (A gondolkodás: Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. 1958), ennek jóval kisebb visszhangja van. Bartlett igen egyszerű kísérletek (anagramma-megoldások, számsorok kiegészítése) informális bemutatásán keresztül illusztrálja az ún. zárt rendszerben folyó gondolkodást, melyben a feladat és a követelmények közötti lyukak interpolációval és extrapolációval történő betöltésére, illetve a feladat új szempontból való áttekintésére van szükség. A könyv mérsékelt visszhangjának titka talán ennyiből is kiderül; ezeket az elveket Bartletténál sokkal érdekfeszítőbb kísérleti helyzetekben a problémamegoldás klasszikus kutatásai – az alaklélektanos és más német és amerikai munkák – már világosan kifejtették. Van azonban Bartlett könyvének néhány fejezete, melyek máig maradandó s eredeti gondolatokat tartalmaznak. A „nyílt rendszerben” történő gondolkodást, elsősorban a kísérleti tudós gondolkodását (a mikroorganizmusok felfedezését, a reakcióidő-kutatás történetét s saját emlékezeti kísérleteinek formálódását) elemzi itt történeti módszerrel. Mondandója egyszerű, de provokatív: a jó kísérletező állandó alkalomleső ember, aki számos zsákutcát próbál ki, míg rátalál az igazi analógia forrására. Eredetisége abban áll, hogy olyan területek között lát meg összefüggést, melyek közt mások ezt nem vették észre. Miért aktuális mindez? A rigorózus módszerközpontú tudománycsinálás képével ma sokszor állítják szembe elsősorban tudományszociológusok és tudománytörténészek (Latour 1999; Shapin 1996) a tudomány valóságos menetének hajlékonyságát. Bartlett munkája igen érzékeny s tanulságos pszichológiai elemzést ad erről. Felmenti a kísérletezőt eklekticizmusa miatt érzett lelkifurdalásai alól, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a tapasztalati tudósok mindig hajlékonyabban gondolkoztak tudományukról, mint a tudomány teoretikusai.