A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
táblázat - 22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer néhány eltérése
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 9.4. Új mentális architektúrák
- 5.30. táblázat - 22.4. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs tudáshordozókban
- 9.5. Új alkalmazott pszichológiák: a hivatás változásai
- 9.5.1. A pszichológia, ezen belül a magyar pszichológia professzionalizációja
5.29. táblázat - 22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer néhány eltérése
9.4. Új mentális architektúrák? Az egyéni szocializáció során éppen a kultúra adná meg az architekúra – magam ehhez hozzátenném: a másodlagos architektúra – kereteit. Ilyen keret az elbeszélések és a kategóriába sorolás mint alapvető értelmezési elvek megléte, a tudásnak a könyvek és az iskola képviselte autoritáson alapuló formája, amely feltételezi, hogy mindig van biztos tudás, s annak vannak elfogadott letéteményesei. Ebből a szempontból a hálózati információhordozókra nézve az alapvető lélektani kérdés az, hogy – a puszta metaforákon túl – létrejöttük elindít-e egy újabb reprezentációs és architektúraszervezési forradalmat. Mint sok elemzés rámutat, ennek egyik vezető kérdése, hogy a hipertext-szervező- déssel és a képek elárasztó jellegével megváltozik-e a gondolkodás szekvenciális, egy központú, lineáris szerveződése, amely úgymond az íráshoz kapcsolódott volna. Nem mindenki hiszi így. Vannak felfogások, amelyek szerint a lineáris és kijelentésszerű (pro- pozicionális) szerveződés valójában a legalapvetőbb, biológiai, nem hajlékony architektúrák közé tartozik (Fodor 2000). Ezek a viták – „mennyire változtat meg az információs technológia? – tulajdonképpen egy tradicionális kérdést is érintenek: a gondolati rend forrásainak kérdését. Hagyományosan él az emberi gondolkodás szervezettségéről egy belülről indított felfogás, amely a racionalitást kiindulópontnak tekinti, a döntő mozzanatnak a képzeteket (a reprezentáció világát) tartja, szemben a másik felfogással, amely a belső rendet kívülről építi fel. Ennek kiindulópontja az interakció és a kommunikáció, ez lesz mind a személyiség, mind a logika forrása (lásd erről Pléh 2001). A „gépi determinista felfogások” ennek a kívülről befelé építkező elképzelésnek egyik változatát adják. Olyan változat ez, amely szerint nemcsak a Popper értelmében vett szellemi objektivációk, hanem a magunk alkotta eszközök is alakítják gondolkodásunkat. Ez az a determináció, amit a brit percepciókutató tiszteletére a Gregory-féle lények kérdésének nevez Dennett (1996a; 1998a). A mentális világot, a készségek világát a tárgyakban megtestesült tudások alakítják, mint már Vigotszkij (1971) is hirdette, s a döntő kérdés ma az, hogy vajon az új információs technológiák is új módon szervezik-e meg belső világunkat. Amikor ezzel kapcsolatban kételkedők vagyunk, igazából a kívülről determinált emberkép általános sémájával is küzdünk. Sokat vitatkozunk eközben a kulturális változatokról. A mai evolúciós pszichológia mind radikális, mind lágyabb változataiban izgalmas kérdéseket fogalmaz újra. Vajon a modern ember is az emberré válás során kialakult adaptációk segítségével oldja meg a feladatait? Ma gyorsan változó kultúrában élünk. A kulturális változatokban vajon felismer- hetők-e egyetemes minták? Robin Dunbar (1996;
Az új információtechnológia teremtette értelmezési és kutatástechnikai váltásnak különleges oldala az, amikor a természettudósok felfedezik, hogy az emberi kapcsolati hálózatokat úgy is tanulmányozni lehet, hogy nem nyúlunk a hagyományos társadalomtudományok módszereihez. Nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy ki miért beszél valakivel, ki mennyire szeret valakit vallomása szerint, pusztán annak révén állítunk fel hálózatikapcsolat-elmélete- ket, hogy megnézzük, milyen módon oszlanak meg a kapcsolatteremtő költségek az elemző felhasználása szerint. Barabási Albert László (2003), Kertész János és Vicsek Tamás (2006) vagy a filozófus Nyíri Kristóf (1995) munkáiban ez Magyarországon is jelentősen előtérbe került. Az információmegosztó és kapcsolatteremtő optimális hálózatoknak ebben a tekintetben az emberi hálózat csupán egy esete, mint Csermely (2005) sejthálózatokkal foglalkozó munkái is mutatják. Az, amit a hagyományos szociálpszichológia ötven évvel ezelőtt véleményirányító elméletnek nevezett, feltételezte, hogy a valóságos társas csoportokban, mondjuk egy faluközösségben, a nézetek terjedésének vannak kitüntetett személyei, és ezáltal egy kétlépcsős kommunikációs terjedési modellt dolgozott ki. Ma mindez pusztán az internetes vagy telefonálási hálózatok költségszokásainak elemzéséből elvezet az átkapcsolóállomások (hub) kitüntetett jelentőségének elemzéséhez. Ebben a tekintetben a véleményirányító személy csak egy különleges esete lesz a sajátosan optimalizált hálózatszerveződés általános problémájának. A kihívás itt valójában az, hogy ezek az új modellek és új kutatások azt mutatják meg, hogy a társadalomtudománynak költséges adatképzési módszereit újra kell értékelnie. Vajon mi többet tudunk meg szociometriai kérdőívekből például az emberi hálózatok általános szabályszerűségeiről, mint a Barabási-féle puszta hálózatelemzésből? A kultúraelmélet szempontjából a kihívó mozzanat pedig az, hogy mindezek a kutatások felvetik annak a lehetőségét is, hogy az emberi kultúra, mint sajátos szerveződési mód, nem is annyira sajátos, csak az egyik optimalizációs megoldása bármilyen összehangolandó nagy rendszernek, ahol persze a számunkra dédelgetett különbség az, hogy nálunk az összehangolás a vélemények összehangolásán keresztül megy végbe. A kételyekkel együtt érdemes végignézni, milyen új mozzanatokat eredményezhet logikájában az új tudáshordozók világa. A 22.4. táblázat erről mutat egy elemzést. Maga a hálózati típusú információ használata is felveti, hogy új készségek születnek az új rendszerekkel. Új típusú kereséseket, bizonyossági elveket, időgazdálkodást is el kell sajátítanunk az új közegek világában. Az emberi gondolkodásban bizonyosan létrejött egy gyökeres új állványzat az írás, majd a könyvnyomtatás megjelenésével. Nincs még elég távlatunk, hogy megítéljük, vajon a mai világban hasonló változások indulnak-e el. Az egyik lehetséges jelölt a hálózati információtárolás. A tudásról való új reflexió, a linearitást felváltó egyidejűségről folyó meditációk mellett a készségek új típusú kul- tivációját is eredményezheti ez, és új célkijelölést az explicit és a készségszerű tudások viszonyában. A radikálisan mobilis közlés és információ-hozzáférés két izgalmas további kérdést vet fel. Nem fognak-e ezek az idő- és helyszétbontó technikák zavarokhoz vezetni helyhez kötődő tudásmozgósításunkban, s vajon milyen új közösségek és új szabályok alakulásához vezetnek? Lesz-e a mobiletikettből új időszemléletű mentalitás? 5.30. táblázat - 22.4. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs tudáshordozókban
A gondolkodásmódok és a közlésmódok alakulásában az evolúciós, az egyedfejlődési és a kulturális működések között sajátos analógiák figyelhetők meg. Különböző alrendszerek közötti analógiák közepette jellegzetes oksági kölcsönhatások is vannak. Ezek lényege, hogy az emlékezeti rendszerek egyre szélesebb körű válogatást és tágabb leképezést valósítanak meg. 9.5. Új alkalmazott pszichológiák: a hivatás változásai A mai pszichológia életbeágyazottsága új módon szervezi az alkalmazott lélektanokat is. Nemcsak elméleti téren lazulnak a hagyományos diszciplináris határok, hanem a gyakorlatban is. Egyrészt kiszélesednek a klasszikus területek. A modern pszichiátria, valamint a mentális zavarok társadalmi szaporodásának hatására sokkal kifinomultabbá válik a klinikai lélektan, de az orvoslás új területei és szemléletei, a viselkedéses orvoslás gondolatrendszere is megjelenik például az egészségpszichológiában (Buda, Kopp és Nagy 2001 kézikönyve jól mutatja ezt az új illeszkedést medicina és pszichológia között). A klasszikus területek átalakulása mellett egészen új alkalmazott területek is körvonalazódnak. Két, hazánkban is virágzó példát említenék. A modern gazdaságpszichológia (Hunyady és Székely 2003) például egyszerre használja a lokális gazdasági kölcsönhatások szociálpszichológiáját és a nagy folyamatok belső közvetítőit. Nehéz megmondani, mikor figyel pszichológus-, s mikor közgazdászszemmel. E tekintetben messze túllép a hagyományos pszichológiai kereteken. A klinikai nyelvészet pedig a gyermeki és felnőtt nyelvi zavarok elemzésében egyszerre akar nyelvész, pszichológus, neurológus és logopédus lenni. A mai újdonág itt nem csupán az egymásra találás, hanem az, hogy ugyanarról a betegről ma már nem három történetet akarnak elmondani, hanem egy közöset. (Jól bemutatja ezt a Pszichológia folyóirat 2002/3. tematikus száma Csépe Valéria szerkesztésében.) Ezekben az új alkalmazásokban jogosan merül fel, hogy a különböző kompetenciák találkozásában mi marad a lélektan szerepe? Nem kell féltenünk magunkat, hogy feloldódunk. A viselkedés és érzés modelljei, a pszichológiai kérdések adják meg a redukciós modellek számára a megmagyarázan- dót. A neurológus és a nyelvész között például a pszichológus ad „működő” modelleket a mentális szókincs szerveződéséről. A magasabb társadalmi szerveződéseket vizsgálók számára viszont éppen a cselekvők, a gazdaságot, jogot mozgató emberekre vonatkozó pszichológiai modellek lesznek mintegy „alsó megszorítások”. Röviden, a nagy interdisz- ciplinaritás közben újra felfedezzük a szerveződési szintek kérdését, s a pszichológiát már nem szégyenkezve, hanem büszkén képviseljük közbülső tudományként. Az önállóság alapvetően fontos figyelmeztetést hordoz a magyar pszichológiára nézve is. A mai egyetemi szervezeti átalakulások közben, amikor a népszerűség révén a pszichológia eltartottból eltartóvá válik, nagyon meg kell fontolnia, hogy milyen bölcs taktikával védje önállóságát. Ez nem csupán az egyetemek gondja, és semmiképpen sem képzelt veszély. A tudományfinanszírozásban, a szakrendben, az akkreditációs rendszerben is újra összekapcsolódik a pszichológia a neveléstudománnyal. Ez három tekintetben is aggályos. Nem elhanyagolható a jelképes mozzanat. Ez az összekapcsolás a pszichológia megszüntetve alárendelésének korszakát, az ötvenes éveket idézi. Aggályos azért is, mert komplex beágyazottsága révén a pszichológiának, miként Piaget (1967b) már közel fél évszázada kiemelte, az ideális „helye” a fizikai, a biológiai, a formális és a társadalomtudományok között, azok érintkezései világában van, egyszerűen tárgyának beágyazottsága révén. Végül aggályos ez az (ön)elhelyezés, mert a mai világban, legalább egy évtizede virágzik az a jelszórendszer, amely a bölcsésztudások művelésének és oktatásának korlátozását tűzi ki célul. A pszichológia fontos taktikai érdeke is ebben a helyzetben, hogy közelebbinek mutassa magát a természettudományokhoz. Ráadásul ez a valóság is. Olyan embertudományt szeretnénk csinálni, amely az emberi megismerés és érzés világát egyszerre tekinti proximális és disztális biológiai beágyazottságában, kibontakozásának kulturális interakciós meghatározottságában, s egyben mint formaalkotó rendszert is látja és láttatja (22.6. ábra). A bölcs taktika itt egy harmadik, egzisztenciális mozzanatra is vonatkozik. A száz évvel ezelőtti viták s a mai, virágzónak indult német pszichológia sokáig nehezen heverte ki a két rivalizáció közötti vergődést; a filozófia és a pedagógia versengtek vele ugyanazért a szellemi territóriumért s kenyérért. Ez volt az elsődleges belső oka annak, hogy az 1940-es évekre az amerikai pszichológia vált egyértelműen vezetővé, ahol már az első nemzedék is önálló oktatási egységeket teremtett. Tanulságos ennek idői dinamikája a tudományos viták tartalmáról, mint azt a 9. fejezet elemezte. 9.5.1. A pszichológia, ezen belül a magyar pszichológia professzionalizációja A nemzetközi pszichológiai életben már meglehetős hagyománya van a kvantitatív „önreflexiónak”. A sort Kenneth Clark (1957) átfogó munkája nyitotta meg, amely az Amerikai Pszichológiai Társaság megbízásából idézési statisztikákat, folyóiratok olvasottságát, kiemelkedő pszichológusok életrajzi hátterének elemzését, egyetemi hallgatók nyomon követő vizsgálatát s egyéb módszereket használva elemezte a második világháború utáni Amerikában robbanásszerűen elterjedtté vált pszichológusi foglalkozást, a hivatásbeli sikert meghatározó tényezőket, a tudományos kiválóság lehetséges mércéit, a szakma egyes ágazatainak orientációit stb. Azóta a pszichológia mint tudomány s mint szakma önvizsgálatában egyaránt visszatérően nagy szerepet játszanak a hasonló kvantitatív módszerek, ami módot ad néhány tanulságos összehasonlításra a magyar és a külföldi pszichológia között. Az 1920-as években az európai, s ezen belül a német pszichológia is az alkalmazott szakma felé mozdult el, azonban számos nehézséggel kellett megküzdenie. W. Stern és K. Bühler 1929-ben petíciót kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy korábban pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá kerüljenek (Ash 1980b). Általában jellemző a korra, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a német akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül. Hasonló változás ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az ötvenes évek Magyarországán. 22.6. ábra. A pszichológia a tudományok rendszerében (Pléh 2008a) A húszas-harmincas évek világa az amerikai típusú intézményesülés győzelmét hozza. Amerikában a pszichológusok már az 1890-es évektől saját tanszékek kialakítására törekszenek a Clark Egyetemen, a Stanfordon, a Columbián. Ez érik be a két háború között. Ennek köszönhető a stabil intézményesedés és az amerikai szakirodalom növekvő fölénye, mint azt nap mint nap tapasztaljuk. Az európai országok jó része a német mintát követte. A pszichológiai részlegek az egyetemi világban többnyire a filozófia valamilyen tagozatai voltak, s csak a második világháború után jelent meg az akadémikus önállósulás. Európa keleti részén, így Magyarországon is ezt a folyamatot sok ideológiai és társadalmi alapú megtorpanás kísérte. Az embert önmagában tekintő, s viszonylag stabil paraméterekkel tudományosan vizsgálhatónak tartó pszichológia sokféle rendteremtő és gyors változást hirdető mozgalom számára gyanús. A Szegedi Egyetemen 1929-től működött Pszichológiai Intézet (Szokolszky 2009), elsősorban a tanárképzést befolyásolva. A Budapesti Egyetemen – a későbbi ELTE világában – a harmincas években Harkai Schiller Pál vezetésével a bölcsészeten belül működik egy Lélektani Szeminárium. Csak 1947- ben jött létre egy fennmaradó Lélektani Tanszék Kardos Lajos vezetésével, de a valódi szakképzés csak 1963-ban indulhatott be. Az önállósuló akadémiai szakma életében mindenütt évtizedekig tartott, amíg a gyakorlati pszichológia fölénybe került az elméleti pszichológiával szemben. Az Egyesült Államokban csak a második világháború után ment végbe ez a folyamat (Clark 1957), Magyarországon pedig csak az 1970-es évek végére. Hosszú folyamatról van tehát szó. Ma azonban a legtöbb országban nagyon jellegzetes profilt mutat a hivatások aránya. A 22.7. ábra mutatja a legnagyobb múltú társaság, az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association – APA) esetében a nagy foglalkozási csoportokat. Az akadémikus specializáció 1948 és 2005 között 41 százalékról 12 százalékra csökken a teljes tagságban, összhangban a hivatásszerű pszichológia kibontakozásával. Ugyanakkor a klinikai jellegű foglalkozások aránya 18 százalékról 33 százalékra nőtt. 22.7.ábra. Az Amerikai Pszichológiai Társaság szekciótagságának alakulása fél évszázad során (abszolút számok, alapján összevonásokkal; Pléh 2008b nyomán) Hasonló, bár kisebb történeti részletességű adatok Európából is rendelkezésünkre állnak. Az Európai Pszichológiai Társaság adatai (22.8. ábra) szerint 2003-ban a lakossági telítettségi arány 1 pszichológus 1850 lakosra, míg az EFPA (Euro- pean Federation of Psychologists’ Associations) elvárásai szerint 2010-re az arány 1:1500 lesz. A deklarált foglalkozási arányok hasonlítanak az amerikai helyzethez, azzal a finomítással, hogy a klinikai hivatások még dominálóbbak. Látható, hogy a társadalom bajai és az egészségügy jelentik a pszichológia legfontosabb alkalmazási területeit. A pszichológusok kétharmada, háromnegyede a világon mindenütt az egészségügyben, klinikai területen dolgozik. A klinikai pszichológia évszázados hagyományok során, fokozatosan pro- fesszionalizálódott. Ez a professzionalizálódás a legtöbb országban rendkívül finom lépéseket igényelt. Az egyik ilyen finom lépés volt az eltávolodás a kifejezetten orvosi gyakorlattól, s a különbségt tel a klinikai pszichológus és a pszichiáter munkája között. Sok esetben gyakorlatilag ez azt jelenti a terápiás munka során, hogy míg a pszichológus nem írhat fel gyógyszert, addig az orvos felírhat, de természetesen mindenhol léteznek sajátos jogi és különböző egészségügyi megoldások is. 22.8. ábra. A pszichológusi hivatás különböző ágai százalékos arányban az ezredforduló táján (az európai pszichológiai társaságok adatszolgáltatása alapján; az összegek 100% feletti értéket adnak, mert többszörös hovatartozást is lehetett deklarálni; Pléh 2008b nyomán) A professzionalizáció sajátos oldala a klinikai szakmákban a továbbképzések rendszerének kialakulása. Ez az a terület, ahol – hasonlóan az orvostovábbképzés világához – többnyire többszintű ráképzésben alakul ki a klinikai pszichológusi kompetenciák rendszere. Magyarországon például még az 1960-as években az ötéves egyetemi képzés második szakaszában kaptak a pszichológusok klinikai képzést. Az 1970-es évek közepétől csak utólagos, az egyetem utáni hároméves képzést követően jogosultak a klinikai szakpszichológusi cím használatára. A pszichoanalízis terjedése révén a gyakorlati pszichológia egyik ágában igen határozott követelmény az igazi beavatási mozzanat, ez a beavatás a pszichológia egészében mindenütt évtizedig tart. A professzionalizáció általában további differenciációt is jelent. Nemcsak a klinikai szakpszichológusi cím meglehetősen erősen szabályozott, de különböző alágak jönnek létre, mint például felnőtt- és gyermekklinikus stb., szinte minden országban, és külön technikai tanfolyami igények keletkeznek bizonyos eljárások használatára. A pszichoterápia különösen erőteljesen szabályozott, végzéséhez további eljárások és további ellenőrzési lépcsők vannak beiktatva. Az iskola és a gyermeki fejlődés témája a modern pszichológia hivatástudatának másik fő táplálója már a századforduló óta. Európában Binet és Cla- parede, majd Jean Piaget és Henri Wallon, Amerikában John Dewey, Thorndike és mások, Magyarországon Nagy László, Dienes Valéria, Mérei Ferenc, Várkonyi Hildebrand, Karácsony Sándor nagyon sokat tettek azért, hogy a fejlődés gondolata szinte mozgalmi erejű téma legyen a pszichológiában. A fejlődés azért kulcstéma, és ugyanilyen súlyú az iskola és a gyermek kapcsolata is, mert az optimista pszichológusok ebben látják a jövő zálogát. Gyógyítani, támaszt nyújtani kétségtelenül fontos a valamilyen zavarral jellemzett nemzedéknek, de még fontosabb kinyitni az új nemzedék szemét. A hagyományosan munkalélektannak nevezett terület a 20. század során két nagy differenciáción ment keresztül. Ezek a differenciációk mind a munka világának átalakulásával kapcsolatosak. Az egyik differenciáció a hatvanas évektől jelenik meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy a pszichológia egészét áthatja a számítógép inspirációjára is körvonalazódó kognitív szemlélet, megjelenik a mérnöki lélektan. A mérnöki lélektan egyik fő témája, hogy hogyan lehet tanulmányozni azokat az ember-gép rendszereket, ahol – és egy kicsit visszatérünk a 19. századi avítt csillagvizsgálók világához, csak modernebben – az ember is egy sajátos lépés a műszerek világában. Egy vadászrepülő, vagy egyáltalán egy repülőgép, egy atomerőmű vezérlőcsarnoka, egy villamos teherelosztó mind olyan helyek, ahol a sajátos műszerek és a műszerekre való emberi reagálás óriási kockázatokkal bírnak. Ezeket a rendszereket, az itt megvalósuló optimalizációkat – hogy milyen legyen a legjobb műszerfal-, milyen legyen a legjobb nyomógomb-elrendezés stb. – kezdi el vizsgálni a mérnöki pszichológia, aminek azután sokaknál kognitív ergonómia lesz az új neve. A munkapszichológia másik megújulási és kitörési pontja a munkaszervezettel kapcsolatos. A modern vállalatszervezet és munkairányítás hamarosan észrevette, hogy sajátos összefüggések vannak a pszichológia, az emberek lehetséges paraméterei, a csoportirányítás és a vezetés problémái, valamint a vállalatok adminisztratív és termelékenységi hatékonysága között. Létrejön egy sajátos kölcsönhatás, amelyben a szervezetben működő ember jobb megértése lesz az egyik legfontosabb a pszichológia jövőbeni alkalmazása szempontjából. Ez azért is kulcskérdés, mert mindannyian számtalan szervezetnek vagyunk részesei, számtalan módon reagálunk a szervezeti lehetőségekre, és ennek kapcsán az optimalizáció is több helyzetben vethető fel. Lehet beszélni optimalizációról úgy, hogy a szervezet elégedetlen a többiekkel, de lehet úgy, hogy a résztvevők elégedetlenek a szervezettel. A harmincas évektől, Kurt Lewin híres autoriter-demokratikus vezetési stílusra vonatkozó kísérletei óta velünk van ez a dilemma, hiszen azok a kísérleti eredmények arra mutattak rá, hogy egy csoport sokkal jobb hangulatú és optimistább, ha demokratikus stílusú a vezetés, de monoton feladatoknál sokkal hatékonyabb autoriter vezetéssel. Az állandóan kísértő dilemma és kérdés: vajon a vállalat vagy az egyén érdekei-e az elsődlegesek a pszichológus munkájának meghatározásában? Ezek után tekintsük át, hol áll mindebben a magyar pszichológia? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy nincsen különösebben elmaradva a világtól. Tudományos produkciója számos területen elsőrendű. Az idegtudományi, evolúciós, eto- lógiai gondolkodásba való beágyazottságunk igen erős, s erősödik a más társadalomtudományokkal, az irodalommal, joggal, közgazdasággal, nyelvészettel, történettudománnyal meglévő szerves kapcsolatok világa, ami ma a tudományos siker kulcsa. Van persze viszonylagos elmaradásunk, de annak, hogy mi a tegnapi újságot olvassuk, vannak előnyei is: reflektívebbek s szélesebb látókörűek maradunk, összehasonlítva számos naprakészebb országgal. Ugyanakkor, miközben a tudomány virul, az egyetemi oktatást, a jövő tudományának zálogát sok gond jellemzi. Két okra vezethetőek vissza ezek a gondok, s egyik sem csak magyar sajátosság. Az egyik a szűkösség. A pszichológia mára a negyedik legnépszerűbb szakká vált nálunk is – csak a közgazdaság, a jog és az angol előzi meg –, s az egyetemek nem tudtak még ennek a tömegképzési átalakulásnak megfelelően lépést váltani. Az európai képzési tervekkel összehasonítva, a legnagyobb gond a szakmai készségek fejlesztésének és a szakmai gyakorlatoknak a hiánya. Ez a nyitottabb világban fenyegető gondokat okozhat, elsősorban az elhelyezkedési esélyek beszűkülésével. A másik ok a magába zárkózás, csak a hagyományos kapcsolatok aktiválása. Jobban nyitnia kellene a magyar pszichológiának a tudomány teljesebb rendszere felé az egyetemeken is, akár szervezeti formáiban is – úgy, ahogy azt a kutatásban már megteszi. Az alkalmazott pszichológia erősödése a magyar pszichológiában is végbement. Harminc évvel ezelőtt néhány tucat gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek az ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi 1998). Nagyjából követjük a nemzetközi trendet. A 22.9. ábra a Magyar Pszichológiai Társaság tagságában mutatja meg az utóbbi tíz év finomodását, az új szekciókkal. Ugyanakkor, mint a 22.10. ábrán látható, az arányok a mennyiségi változás közepette is megmaradtak. Nálunk is a klinikai-támogató hivatás dominál. Milyen feszültségei vannak a hivatásnak? Itt már csupán a hazai helyzetet kommentálom. A pszichológia hagyományos hivatásrendi helyzetében, mint főleg a tudomány vonatkozásában bemutattam, a foglalkozások között is jellegzetes szövetséges-rivális viszonyok élnek. A pszicho- lógia-pszichiátria-pedagógia-szociológia négyes például a fejlődési problémák megoldásában a versengések helyett együttműködésre van elhivatva. A pszichológia szerepe e téren a félelemmentes kezdeményezés kell legyen, levetkőzve a klasszikus kisebbségi érzéseit. Bonyolultabb a helyzet azzal, hogy mit kezdjen a 22.9. ábra. Az MPT-tagság megoszlása 1998-ban és 2008-ban szekciók szerint (Köszönöm Bíró Editnek és Oláh Attilának az adatok rendelkezésre bocsátását) pszichológia a terjedő „pszichológia menti” gyakorlatokkal, például a tréningiparral. A mai világban az ezzel szembeni fellépésünket sokszor leszólja a társadalom, bennfentes céhszerűséggel vádolva a pszichológiát. Három olyan mozzanat van, amelyeket a mai világban a magyar pszichológiának is szigorún képviselnie kell, hogy eleget tegyen társadalmi hivatásának.
22.10. ábra. Az MPT-tagság csoportokba rendezve tíz év változásai során 3. Szigorú kompetenciarend. Mindegyik képzési szinten, beleértve a posztgraduális szakképzési formákat, végig kell gondolni, hogy hogyan tudja biztosítani a képzés, hogy valóban készségalakító is legyen. Milyen valós emberekkel való találkozást tudunk biztosítani például egy 150 fős alapszakévfolyamnak? Ha azt akarjuk, hogy a hivatássá vált pszichológia betöltse küldetését, ezeket a kérdéseket nem megoldhatatlan gondnak, hanem igazi kreatív feszültségnek kell tartanunk. Hogyan tudunk egy szélesedő szerepű és terepű világban magasabb minőséget nyújtani úgy, hogy közben megőrizzük kompetenciáink méltóságát, anélkül hogy elzárkóznánk. Igazi szociális kreativitást igénylő feladatai ezek a sikeres hivatásnak.
Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
