Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1914. június

Aszpazia Marghiloman, a vízaknai születésű Moldován lány, Erzsébet királyné udvarhölgye, június 15-én számolt be “öccsének”, Györgynek az előző hét eseményeiről s főként a konstancai “szép” napokról:

Automobilokban utaztunk keresztül a Baraganon, kendőkbe, sipkákba, porköpenyekbe bugyolálva. De a tikkadt utakon végig rázódva, szájunkat, orrunkat szürke lepedék szállta, szikkasztotta meg.

Erzsébet, hölgyei körében a király járműve után haladt, senki sem gondolt rá, hogy a felvert por hatalmas felhőit mi kapjuk, a gyöngébb nem.

Asszonyunk, talán emiatti keserűségében, egész úton valakit gyapált szavaival: kezdve a trónörökösön, folytatva Mária hercegnőn, a trónörökösnén, s Brătianu miniszterelnökön. Akadt egy-egy rossz szava Ducáról, a legfiatalabb miniszterről, sőt a jövendő trónörökösről is, Carolról.

- Azt mondja Mária, hogy nem törődöm mással, mint hogy unokaöcsém Albánia királya legyen? S ha Romániának ez pénzébe kerül, az az én személyes költségem, s egy biztos szövetségest támasztok a Wied hercegben a Balkánon Romániának.

- A trónörökös nem elég okos, Mária az orránál fogva vezeti. Brătianu? Rettenetesen lusta, s ráadásul nem közli döntéseit a királlyal.

- Nem irigylem azt az orosz hercegnőt, akit ez a kis kandúr Carol oltárhoz vezet. Csak nehogy valami botrányt csináljon, míg cár uramék kikötőnkben időznek.

- Ez a Duca! Ez elviselhetetlen! Hol van ez az apja jó modorától. Ez egy áleurópai. S a szakálla! Nem nyíratja!

Konstancához közeledve végleg eltikkadt a beszélgetés, és odaérve a méltó elszállásolás foglalt le bennünket aznap, s a hírek, melyek egy hozzánk húzó inas által az “ellentáborból” Mária főhercegnőről hozzánk érkeztek. Mindjárt az első napon, hogyan vélekedik vendé­geinkről s a cárról kedves trónörökösnénk.

Fő beszédtéma az ő körükben a készülő házasság Carol főherceg s Olga nagyhercegnő között, melyről a király azt szokta mondani: nem csinálunk családi politikát, de családi szövetséget igen. Mária finom célzásokkal beszélt magáról és Miklós cárról. Hogy milyen elmúlhatatlan hódolattal viseltetett ő iránta ifjúkorukban Nicky. A családban ugyanis így becézték a cárt, mely név a nagy szerelmes lobogások idejéből maradt trónörökösnénk emlékezetében. Az intim érintések az ifjú unokatestvérek között!

- Holnapután majd meglátjátok, mennyire rajtam felejti a szemét még a cárné jelenlétében is. No, azt meg kell adni, külsőleg nem olyan daliás és vonzó Nicky, mint a Romanov család többi férfitagjai, akik mind magasak és szépek. A cár nem Adonisz, holnapután látni fogjátok, egyáltalán nem olyan, mint amilyenek a legendák felőle. Hogy milyen uralkodó, azt döntsék el a politikusok s a nép, amely fölött regnál, de mint embert, megvédem, mert nem buta, és tele van egyszerű emberi jósággal, s van neki bizonyos varázsa a közvetlen érintkezésben. Majd meglátjátok!

Talán már szóltam Neked arról, Gyurikám, hogy Mária főhercegnő Viktória angol királynő második fiától Alfréd, Ernő, Albert edinburghi hercegtől született unokája. Mamája pedig II. Sándor cár egyetlen leánya, Mária Alexandra nagyhercegnő. S hogy Alfréd azért mondott le a tengernagyi tisztéről, mert unokabátyja halála után szász-koburg-gothai fejedelem lett 1893-ban, éppen abban az évben, melynek januárjában leánya trónörökösünk hitvesévé vált.

Nem sokat adok a pletykára, de királynénk visszatérő, súgva elmondott kedves történetkéje, hogy serdülőben a Málta-szigeti flottabázison nagyon szívesen cicázott Mária a tengerész­kadétokkal s az Admiralitás fiatal, nőtlen tisztjeivel.

Mária Alexandra odahaza csakis angolul beszélt gyermekeivel. S tudjuk, hogy a mi Máriánk bejáratos V. György angol király környezetébe is, és láthattuk, a cárné ellenállása mellett, kuzinja kegyeit is jelentékenyen élvezi.

Érkezésünk másnapjára Mária hercegnő hajókirándulást szervezett egy gőzösön, hogy az udvar fiatalsága megtekintse Histriában a román Pompei romjait, Románia legrégibb ókori romjait a Sinoe-tó partján, Konstancától vagy ötven kilométernyire. Még a királynőhöz is benyitott, szállásunkra a bojár palotácskába, s bár tudhatta, hogy hiába, s csak kedveskedést színlelve, vagy egyébért, hosszan előadta, hogy a Krisztus előtti hetedik században a kisázsiai görög kolóniák tagjaként már élt e város a Duna partján s csak tizenkét század múltán szűnt meg kereskedelmi és kulturális jelentősége, amikor a Duna öble eldugult, s két tekintélyes tóba rekedt a folyam, a Sinoe és a Tuzla tavakba.

A királyi pár s a trónörökösné egy-egy bojár kastélyában kapott szállást, mindkét helyen az udvartartásnak is jutott hely.

Megnyugodva távozott a trónörökösné, hogy sem a király, sem Erzsébet királyné, sem a kíséret tagjai nem kaptak az exkurzián. Végül kora délelőtt legszűkebb környezetét Duca vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, a kabinet legfiatalabb tagjával megszerezve szálltak a kis gőzhajóra. A jövendő trónörökössel, aki végigaludta a készülődést, mit sem törődve. Így aztán az ifjú Carol csatangolással töltötte ezt a napot. A király abban bízott, hogy Konstan­cában nem akadnak ösztönei horgára holmi olcsó lotyók, mint Bukarestben, amit ott roppant nehéz megakadályozni.

A kirándulóhajó csak késő este érkezett vissza s kötött ki a vidám kis társasággal - az elemózsiás és italos kosarakat, amelyekkel felmálházták magukat reggel, mind kiürítették nagy jókedvükben.

Bizalmasunk, a királyné által hópénzzel jutalmazott komornyik, a hercegnő úti marsallja, már kora reggel jelentette az elmúlt nap eseményeit:

Kétórányi hajózás után nagy nehezen horgonyt vetettek. Mária főhercegnő mindenkit (a hajósokon kívül) leparancsolt kosarastul. Gyalog vágtak neki az útnak, rövidesen elérték a külső, a Tuzla-tó partját. Ott a hercegnőnek kibicsaklott a lába, a bokája.

- Ti csak menjetek, megtekinteni a két és félezer éves görög-római várost, a román régészet büszkeségét, én addig itt lepihenek. Azt a csónakost amonnan hívjátok ide, mégis kényel­mesebb lesz, ha csónak ülésén várlak meg benneteket. Nem, senki se maradjon velem, senki se essék el a szép archeológiai élménytől.

Duca miniszter azt mondta, ő már látta Histria romjait, ő szívesen marad a főhercegnő védelmére. Ezt őfelsége kegyesen fogadta és megköszönte. Amikor a csónakos levett sipkával odaevezett, előbb a sántikálót segítették a ladikba, majd a miniszter ugrott be fiatalosan, s a legszebben rakott elemózsiás kosarat is benyújtotta a főkomornyik, aki még egyszer megkísérelte, hogy úrnője mellett maradjon, de szigorúan a Sinoe-parti romok megtekintésére parancsolta őt őfelsége.

A romnéző kíséret tagjai megállapították, hogy a főhercegnő semmiképpen nem bírta volna a hosszú gyaloglást. Ők a romokkal percek alatt végeztek, igazi látnivaló bizony nem volt Histriában. Az ókori kövek között, félretéve az udvari etikettet, a paraszti-diákos-katonás viselkedés engedelmei szerint letanyáztak, s az ókövek között hosszan-gondosan, az utolsó morzsáig, az utolsó kortyig elfogyasztották a kosarak tartalmát. Amikor a kis csapat a fárasztó gyaloglás után a Tuzla-tó ama partjára ért, ahol őfelsége pihenni ladikba szállt, ott egy üres borospalack társaságában, már-már józanodó állapotban heverészve, a vízi embert találták. Ők is melléje pihenve még vagy félórát kellett várjanak az egyre nagyobb rajokban támadó szúnyogok ellen csapkodva, védekezve, míg lassú evezéssel Duca miniszter a homokos partra kormányozta, csúsztatta a ladikot, majd karját nyújtva, a főhercegnőt is szilárd talajra segítette. Mindketten jókedvűek voltak, bár egymásra tekintve mosolygós-szótlanok. Őfelsége bokaficamának híre sem volt. Ellenben, míg a tengerpartig vezető rövid utat megtették, Mária hercegnő, amit eddig soha nem tett, diszkréten vakaródzott. Nyilván szúnyogcsípések érték, de testének olyan tájain is, amelyeket rendes felöltözött körülmények között ezek az illetlen vérszopók nem közelíthették volna meg.

Szaszanov orosz külügyminiszter egy nappal a cár s kísérete előtt érkezett Besszarábián keresztül, vonattal, a hajóút számára tengeribetegséggel sújtott pokoli megpróbáltatás lett volna. A szállodában, a Carol-hotelben, ahol a román urak laktak e napokban, ő is lakosztályt kapott, s nyomban megkezdték a tárgyalásokat Brătianuval. Természetesen a szállodából még aznap este kiszivárgott beszélgetéseik minden lényeges eleme: Brătianu elmondta Ducának, Duca sietve átalment Mária hercegnőhöz, s királyné megbízottja, a főkomornyik nekünk, udvar­hölgyeknek referált, minthogy a királyné, természetesen nem érintkezett a szolga­személyzet amonnan érkező hírhozóival.

Miről beszéltek? Háborúról? Erdélyről, a zsidókérdésről, mely Romániában égető, a föld­tulaj­don megváltásáról s megint a háborúról. A háborúról, hogy elkerülhetetlen. Erdélyt Szaszanov odaígérte, mintegy biankó csekken Brătianunak. A zsidók dolgában nagyon kell vigyázni, pogrommal sokat rontanánk a kis ország presztízsén. A földtulajdon, a nagybirtok részleges feladására majd a háború után kerüljön sor, addig kemény ígéretekkel kell biztatni a népet. De hogy micsoda őrültség a háború rémét felidézni! - kapott magára egy könnyű selyempongyolát Erzsébet, hogy átsiessen a királyhoz, a hallott őrültség megtudakolására. A királytól éppen akkor távozott Brătianu, aki mégis jelentést tett megbeszéléseiről.

- Édesem - mondta a király -, Szaszanov határozottan állítja, hogy Szerbiát ők minden körülmények között megvédik, s hogy nagyon számítanak a mi közreműködésünkre is, mert szerencsés esetben nekünk juttatják egész Erdélyt.

- Már most mi lenne a szerencsés eset - kérdezte a királyné, Erzsébet, született Wied hercegnő, s választ sem várva továbbgondolta, hogy valamiről egyik hírhozó sem beszélt - és egy szó sem esett a házasságról!

- Arról holnap lesz szó - nyugtatta meg nejét némi megfontolás után a király.

Azután már hálóingben, mélázó dünnyögéssel azt mondta saját lakosztálya felé induló feleségének.

- Ezek azt hiszik, hogy csak holmi szóbeli megállapodásom van a németekkel, osztrákokkal meg az olaszokkal...

A cár Jaltából érkezett Standard nevű jachtján. Egész családja elkísérte, a trónörökös is meg a négy nagyhercegnő és seregnyi fényes egyenruhás kíséret. A cárné első pillantásra, mint egy német nevelőnő. De minket a nagyhercegnők érdekeltek: Olga tizenkilenc éves sudár, savószínű, hóka, Tatjána tizenhét éves, húsos-kebles, barna, Mária tizenöt esztendős fürge tekintetű, jó kedélyű, végül a legkisebb Irina a maga tizenkét esztendejével, még gyermek.

A cári látogatás egy napig tartott, s mi elkövettünk mindent, hogy a fogadtatás körülményeinkhez képest fényes, sőt ragyogó legyen. Ünnepélyes Te Deumot a katedrálisban még a tárgyalások befejezése előtt az érsek celebrált nagy püspöki segédlettel.

A cár nagyon kedves volt, s kísérete nagy elképedésére a cárné is barátságosan, sokat mosolygott, bár körünkben divat volt azt rebesgetni, ott, hogy nyilván hiányzik neki Rasputyin atya közelsége.

A királyon kívül a cár csak Brătianuval és Porumbaru külügyminiszterrel értekezett, többnyire Szaszonov jelenlétében természetesen. Mondják, hogy megbeszélései közben nagyon gondterheltnek látszott, különösen a balkáni helyzetet tartotta nagyon válságosnak. Brătianu mély hódolattal váltig erősítgette, hogy az aggodalmak nem megalapozottak. Miklós cár szűkebb körben elmondott pohárköszöntőjében utalt rá, hogy a Romanovok és Oroszország presztízse nem engedi meg, hogy a Habsburgok a görögkeleti szlávokhoz nyúljanak.

Még aznap este a szállodában közölte minisztertársaival Brătianu, hogy haladéktalanul tudatni fogja ezt mind Bécs, mind Berlin kancelláriáival, szövetségesi minőségében is, meg a béke védelmezőjeként is, figyelmeztetve őket, hogy ellenséges politikájuk a szerb néppel szemben milyen következménnyel járhat.

A délutáni búcsúzkodás közben orosz kitüntetésözön hullt. Az alacsony személyzet kivételével csaknem mindenki kapott valamiféle rendjelet.

A király Szent András-rendet kapott, gyönyörű kék szalagon. A távol lévő trónörökösnek Alexander Nyevszkij-rend jutott, fiának, a jövendő trónörökösnek, Carolnak, a Fehér Sasrendet tűzte mellére a cár. A királyon kívül egyedül őt tisztelte meg csókkal és öleléssel - akkor mindenki azt gondolta -, ez a megtiszteltetés a jövendő vőnek is szólt.

A királynénak s Mária hercegnőnek egyformán a Katalin-rend első osztályú csillaga jutott. Mi, udvarhölgyek, a Vöröskereszt-rendet kaptuk.

Az éremhullást pohárcsengés követte, mi, hölgyek, illendően csak megnyalintottuk az italt. A férfiak egyike-másika azonban módfelett élt a lehetőséggel, amit a pincérek körbe-körbe hordoztak ezüsttálcáikon. Ezek közé tartozott, mint utóbb kiderült, Carol főhercegünk is, a kiszemelt cári vő.

A protokollfőnöknek jutott eszébe (vagy eszébe juttatták), hogy legalább szimbolikusan jelét kell adni egy jövendő eljegyzésnek, mint az arisztokrácia és a jobb polgárság körében szokás, előbb ismerkedésre is alkalmat adva a fiataloknak. Nos, ezen a napon ez megtörtént, s a búcsú­vételhez felsorakozott ifjú nagyhercegnők felé terelték a fehér hajóskapitányi uniformis­ban feszítő Carol főherceget, esedékes, épp soron lévő poharát kiragadván kezéből.

A kapatos fiú Olga főhercegnőt főbiccentéssel vette tudomásul, majd amint rövid katonai képzése idején megtanulta, kettős sasszézással Tatjána elé érkezett. Újonnan szerzett rendjelét kidomborítva fehér egyenruháján, itt a főhajtást s a továbbhaladást elmulasztva, tágra meredt szemmel előrelépett a meglepett leány elé, oly szorosan közelre, hogy megemelt tenyerével éppen el tudta még takarni a feléje meredő szűziesen feszes kebleket.

Hogy magyarázzam meg neked, György, hogy Carol csaknem fél percig (ahogy Vízaknán mondják) cicerélte a meglepett Tatjánát, míg a protokollfőnök erélyes mozdulattal hátra nem rántotta...

(Itt, miután az üzenetet kézhez vette György, vastag irónnal a levél prémjére írta: van erre egy alkalmasabb vízaknai kifejezés is: a főherceg megcsöcsörészte a nagyhercegnőt!)

Ezek után a királyi eljegyzésről senki sem beszélt többé.

Gróf Czernin Ottokár, a Monarchia bukaresti követe ezekben a hetekben naponta több látogatást tett minisztereknél, főpapoknál és főembereknél. Egyik gyermekes csínytevésének számít az, hogy Barbu Stirbey hercegnek, aki a cárfogadás ceremóniáin részt vett, s rendjelet is kapott, egyik attaséjával elküldte a Vaskorona-rendet Konstancára, hogy a cár búcsúztatása közben tűzze a herceg mellére.

Ez a nap egy másik találkozásról is nevezetes maradt - írta ama vastag vonású irónnal Moldován György Aszpázia levelének üresen hagyott végére: II. Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd is június 12-én találkoztak a csehországi Konopistében, hogy megbeszéljék országaik közeli teendőit. Megegyeztek abban, hogy a pánszerb mozgalmat korlátok közé kell szorítani, sőt meg kell semmisíteni. Vilmos arra kérte az osztrák-magyar trónörököst, megtorlás során ne foglaljanak el területet Szerbiától. Ferenc Ferdinánd megígérte, egyetlen falut sem tépnek el Szerbiától a megleckéztetés után. “Mármost csak azon kell töprengenünk - mondta befejezésül, és kölcsönös rendjelváltás után a trónörökös -, hogy alkalmas pillanatban hihető casus bellit találjunk.”