Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

1.7.1. 7.7.1. A -(j)ú/-(j)ű képző

Ez a képző, mint tudjuk, olyan melléknevet képez, amely szintaktikai szempontból hiányos, ami azzal magyarázható, hogy maga a képző egy argumentumot tartalmaz, amelynek betöltése teszi csak teljessé a szerkezetet.²² A képzés morfológiai és szintaktikai vonatkozásaira itt nem térünk ki. Megjegyezzük azonban, hogy a ^?fejű, ^?orrú, ^?lábú a szintaktikai feltételek teljesülése esetében válik teljessé: kerek fejű, nagy orrú, háromlábú. A jelzett főnevet is tartalmazó teljes jelzős szerkezet (82) alatt található:

(82) [Det [[ADJ N₁] + (j)ú/-(j)ű]]_ADJ N₂]_DP

ahol a DP a határozott főnévi szerkezet jele, a két főnevet a könnyebb hivatkozás kedvéért láttuk el indexszel.

Bennünket itt most a szóban forgó melléknévképzés szemantikai korlátai érdekelnek. Az alábbi példák azt mutatják, hogy a képzés nem mindig lehetséges:

(83) *(a) két autójú férfi, *(a) tetőcsomagtartójú autó, *(a) sok lámpájú terem, *(a) tavaszi virágú kert, *(a) sötét felhőjű ég

Általános megfigyelés szerint a képzés alapjául szolgáló N₁ főnév jelöltje elidegeníthetetlen része vagy dimenziója kell hogy legyen a szerkezet N₂ alaptagjával jelölt személynek vagy dolognak. Márpedig az autó nem lehet elidegeníthetetlen tulajdonsága a férfinak, a tetőcsomagtartó az autónak, a lámpa a teremnek, a virág a kertnek, a felhő az égnek. Az ’x elidegeníthetetlen része y-nak’ azt jelenti, hogy ’x szükségszerűen y-hoz tartozik’, az ’x nem elidegeníthetetlen része y-nak’ pedig azt, hogy ’x nem tartozik szükségszerűen y-hoz, x leválasztható y-ról’. A Péter anyja az első, a Péter könyve a második típusú viszonyt példázza. A kétféle viszonynak sok nyelvben morfológiai jelei is vannak: a magyarban az -(j)a/-(j)e közötti választás némely esetben az ’elidegeníthető – nem elidegeníthető’ kategóriáktól függ: a ruhának anyaga van, a kereskedőnek viszont anyagja, a háznak csak ablaka lehet, az asztalosnak viszont lehet ablakja. A kínaiban külön partikula, a -de jelzi az elidegeníthető birtoklást: Shu shi wo-de [könyv van enyém] ’A könyv az enyém’, szemben az elidegeníthetetlen wo jia ’a családom’-mal, ahol a -de partikula nem jelenik meg.

Többféle rész–egész viszony különböztethető meg:²³

1. 
   (a) A rész szervesen hozzátartozik az egészhez, a rész nem választható le az egészről anélkül, hogy az egész meg ne szűnne, csonkává ne válna. Ilyen viszony áll fenn például a testrészek és a test között: a fej szerves része a testnek. De ilyen viszony áll fenn a székláb és a szék, a kerék és az autó között. Nincs láb nélküli szék, kerék nélküli autó, fej nélküli ember.
   
2. 
   (b) Az egész és annak komponensei közötti viszony: egy tárgynak vannak tipikus kellékei, amelyek mintegy hozzátartoznak a tárgy képzetéhez: a kapának van nyele, a csészének van füle, a fának van lombja, a vadnak van szarva. A nyeletlen kapa is kapa (ha nem is használható nyél nélkül),²⁴ a fületlen csésze is csésze; a (lombhullató) fák télen lehullatják a lombjukat, mégis fák maradnak.
   
3. 
   (c) A gyűjtőnév által jelölt halmaz és annak egyik eleme közötti viszony: az erdőnek része a fa, a birkanyájnak a birka, a tömegnek az ember.
   
4. 
   (d) Az anyag és annak adagjai v. mennyiségei közötti viszony is rész–egész viszony: kenyér és egy szelet kenyér, bor és egy akó bor, föld és egy kupac föld.
   
5. 
   (e) Két dolog között lehet olyan járulékos viszony is, amely csak annyit fejez ki, hogy a két dolog együtt szokott járni, anélkül, hogy az egyik része lenne a másiknak. Az ételt sózni szokták, az emberek általában ruhát viselnek, az írásnak, beszédnek lehet stílusa. A viszony ebben az esetben egy tulajdonságnak egy tárgyhoz, személyhez való hozzárendeléséből áll.
   

Az (a) típusú rész–egész viszony az elidegeníthetetlenségre jellemző. A (c) és (d) viszony esetében az elidegeníthetőség nem kerül szóba. A (b) és az (e) viszony esetében a rész elidegeníthető anélkül, hogy az egész megszűnne egésznek lenni.

A (84a)-ban található szerkezetek az (a) típusú rész–egész viszonyt illusztrálják, a (84b)-ben találhatóak pedig a (b) típusút; a szerkezetek mind jól formáltak:

(84) a. (a) kerek fejű férfi, (a) nagy orrú fiú, (a) háromlábú szék, (a) hatszög alakú ház, (a) háromkerekű autó

b. (a) dús lombú fa, (a) csorba fülű csésze, (a) hosszú nyelű kapa

A férfinak elidegeníthetetlen tulajdonsága a fej, a fiúnak az orr, a széknek a láb, a háznak az alak, az autónak a kerék. A fák tipikus tulajdonsága a lomb, a csészének a fül, a kapának a nyél.

Vannak olyan kellékek is, amelyek hozzátartoznak az alapszóval jelölt személyhez vagy tárgyhoz. Erről szól a fenti (e) pont alatt említett járulékos viszony. Ilyen járulékos viszonyt találunk például a ruházat és annak viselője között:

(85) (a) barna kabátú férfi, (a) piros pulóverű nő, (a) virágos kalapú lány

Ilyen esetben azonban nem ritka az ingadozás az -s/-os/-es képző és a -(j)ú/-(j)ű képzős alakok között:

(86) (a) barna kabátos férfi, (a) piros pulóveres nő

De: *(a) virágos kalapos lány.

A képzés szemantikai feltétele tehát így fogalmazható meg:

(87) A (83) szerkezet akkor jól formált, ha N₁ jelöltje vagy elidegeníthetetlen (vagy annak tekintett) része az N₂ jelöltjének, vagy annak tipikus kelléke.

Helyes eredményt kapunk tehát az (a), (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében. Ugyanakkor nincs *dús fájú erdő, *magas emberű tömeg, *egy akójú bor, *három szeletű kenyér, a (c) és (d) rész–egész viszony esetében tehát nem működik a képzés.

1.7.2. 7.7.2. A fosztóképző

Főnévből a -atlan/-etlen, -talan/-telen képzővel képezhető melléknév, az ilyen mellékneveket tartalmazó DP szerkezete (88) alakú:

(88) [Det [N₁ + -atlan/-etlen, -talan/-telen]_ADJ N₂]_DP

Példák:

(89) a. lombtalan fa, nyeletlen kapa, fületlen csésze, szarvatlan vad, szőrtelen test

b. sótlan leves, ruhátlan ember, stílustalan írás, nőtlen férfi

A fosztóképző és a -(j)ú/-(j)ű közötti kapcsolat első látásra feltűnik. Főnevek esetében a fosztóképzővel való toldalékolás lehetőségét is lényegében az N₁ és az N₂ főnév jelöltje között fennálló rész–egész viszony határozza meg.

A fosztóképző akkor használható, ha az N₁-gyel és az N₂-vel jelölt tárgy között olyan rész–egész viszony áll fenn, amely lehetővé teszi az N₁-gyel jelölt tárgynak az N₂-vel jelölt tárgyról való leválasztását, ami csak a (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében lehetséges. Tehát a szabály:

(90) Az N₁ főnév akkor kaphat fosztóképzőt, ha N₁ és N₂ jelöltje között (b) vagy (e) típusú rész–egész viszony áll fenn.

A (89a) példák a (b), a (89b) példák az (e) típusú rész–egész viszonyt fejezik ki. A (c) típusú rész–egész viszony esetén helytelen alakzatokat kapunk.

(91) *fátlan erdő, *embertelen (’ember nélküli’) tömeg, *birkátlan/kecskétlen nyáj

A (d) típusú rész–egész viszony esetén pedig a releváns morfológiai alakzatokat nem tudjuk képezni.

Az elidegeníthetetlen dolgokat jelölő főnevek fosztóképzős származékai csak átvitt értelemben használhatók: szívtelen ember, lelketlen férfi, fejetlen népség.

1.7.3. 7.7.3. Az -i melléknévképző

Az -i melléknévképző termékenyen csak főnevekhez járul, de a főnevek közül sem mindegyikhez. A képző a következő jelentésekben kapcsolható produktívan főnevekhez.²⁵

(a) Az alapszóban megnevezett személyhez tartozó, azt jellemző.

A köznevek közül a képzés alapszavai lehetnek a foglalkozást, funkciót, pozíciót jelölő szavak: professzor + i, orvos + i, elnök + i, tanár + i. A tulajdonnevek közül a személynevek lehetnek a képzés alapszavai: kossuth + i, kohl + i, clinton + i.

(b) Az alapszóban megnevezett intézményhez tartozó, azzal kapcsolatos.

Az alapszavak értelemszerűen intézménynevek: bíróság + i, minisztérium + i, akadémia + i, egyetem + i, parlament + i.

(c) Az alapszóban megnevezett helyről való, oda tartozó.

Az alapszavak helyet jelentő tulajdonnevek (földrajzi nevek): magyarország + i, apatin + i, egerszeg + i, alföld + i, balaton + i.

(d) Az alapszóban megnevezett fogalommal kapcsolatos.

A produktív képzés alapszavai: (1) elvont fogalmat jelölő -ás/-és képzős főnevek: mérés + i, látás + i, fűtés + i, cselekvés + i, pihenés + i; (2) művészeti ágak és tudományterületek megnevezései: építészet + i, festészet + i, teológia + i, történelm + i, irodalm + i, zene + i, etika + i.

(e) Az alapszóban megnevezett időponthoz vagy időtartamhoz kapcsolódó.

Az alapszavak időpontot jelölő főnevek: óra + i, nap + i, hav + i, év + i, délelőtt + i, tavasz + i.

Egyes esetekben a képzésnek morfológiai okokra visszavezethető akadályai vannak, amelyekre itt nem térünk ki.

Mint látható, az -i képző jelentése általában így írható körül ’az alapszóban megnevezett dologhoz tartozó vagy vele kapcsolatos’. Más szóval, az -i képzővel azt fejezzük ki, hogy az alapszó (N₁) és a belőle képzett melléknév által jellemzett szó (N₂) között valamilyen viszony, reláció áll fenn: elnöki zárszó, kossuthi gondolat, minisztériumi tisztviselő, alföldi bor, mérési eredmény, irodalmi est, tavaszi hangulat. Az N₁ és N₂ közötti viszonyt REL-lel jelölhetjük, az -i képzővel kifejezett általános viszonyjelentést tehát a (92) képlettel adhatjuk meg.

(92) REL(N₁, N₂)

Az alapszó, az N₁ és az N₂ jelentésének változásával a REL jelentése is változik. Például: miniszteri rendelet ’a miniszter által kiadott, aláírt rendelet’, miniszteri biztos ’a miniszter által megbízott tisztviselő’, miniszteri autó ’az az autó, amelyet a miniszter használ’, miniszteri fizetés ’a minisztert megillető fizetés’. Ha N₂ cselekvéssel kapcsolatos, akkor az N₁ jelentése ’a minisztertől eredő, a minisztertől végzett’; ha viszont N₂ nem cselekvést jelentő főnév, akkor N₁ jelentése ’a miniszterhez tartozó, őt megillető’.

Kettőnél több jelentést találunk az alábbi esetben: (a) egyetemi épület, egyetemi könyvtár, egyetemi aula; (b) egyetemi beiratkozás, egyetemi előadás, egyetemi szigorlat; (c) egyetemi adjunktus, egyetemi hallgató, egyetemi polgár; (d) egyetemi énekkar, egyetemi sportkör; (e) egyetemi fokozat, egyetemi végzettség, egyetemi oklevél; (f) egyetemi ösztöndíj, egyetemi fizetés, egyetemi támogatás. Az (a) példákban az N₂ konkrét főnév, a vele jelölt dolog az egyetemhez tartozik. A (b) példákban ezzel szemben az N₂ cselekvést jelöl, ebben az esetben tehát az egyetemen történő, ott végzett cselekvésről van szó. Az N₂ személyre vonatkozik a (c) példákban, ezeknek értelmezése ennek megfelelően ’az egyetemen működő személy’. Személyek csoportjáról van szó a (d) példákban, jelentésük ’az egyetemen működő csoport’. Az (e) példákban az N₂ címet, rangot jelöl, jelentésük ennek megfelelően ’az egyetemtől kapott cím, fokozat’. Végül az (f) példákban az N₂ pénzt, anyagi eszközt jelent, a példák jelentése az (e) példákétól csak abban különbözik, hogy ebben az esetben az egyetemtől kapott pénzről, támogatásról van szó.

A REL(N₁, N₂) konkrét értelmezésekor tehát ismernünk kell mind az N₁, mind pedig az N₂ szótári jellemzését, ami a legszorosabban vett szemantikai kérdés. A két szótári jellemzés azonban még nem teszi lehetővé az N₁ és az N₂ közötti viszony pontos meghatározását. Ez csak a mindennapi ismereteinken alapuló konceptuális műveletek segítségével történhet.

1.8. 7.8. Összefoglalás

A melléknév jelentését mind a főnév, mind pedig az ige jelentésétől el kell tudnunk különíteni, mivel mindhárom szófaji kategóriához tartozó elemek alkalmasak arra, hogy logikai értelemben vett tulajdonságot jelöljenek. A magyarban a melléknév és az ige jelentésének a megkülönböztetésekor formai kritériumokra is támaszkodhatunk (pl. nincs olyan melléknévi toldalék, amely időt, módot vagy aspektust jelölne). A melléknévi jelentéssel csak az állapotigék vagy a nem ágensi szerepű alanyt kívánó tárgyatlan igék jelentése vethető össze. Az utóbbiak azonban, szemben az előbbiekkel, mindig időhöz, módhoz és aspektushoz kötöttek. A melléknevek és a főnevek jelentésének egybevetésekor a magyarban már nem támaszkodhatunk ennyire egyértelműen formai kritériumokra. Jelentéstanilag azonban a kétféle jelentés, a főnévi és a melléknévi, világosan elkülöníthető. A tipikus melléknévi jelentés (a) egy dimenzióra vonatkozik, (b) fokozható, (c) bizonytalan vonatkozású és (d) nem fajtajelölő. A tipikus főnévi jelentés ezzel szemben (a) nem egy dimenzióra vonatkozik, hanem sok dimenziós (alkalmazásakor egy egész jegykötegnek kell teljesülnie); (b) nem fokozható, (c) egyértelmű vonatkozású és (d) fajtajelölő.

A melléknévi jelentés leírásakor általános módszerként nem lehet sem a predikatív funkcióból, sem pedig az attributív funkcióból kiindulni. A két funkciót külön-külön kell leírnunk. Ezt nemcsak az indokolja, hogy vannak csak predikatív, vagy csak attributív használatot megengedő melléknevek, hanem az is, hogy olyan esetekben, amikor mind a két használat lehetséges, a két funkció között jelentésbeli különbségek vannak.

A melléknevek szemantikailag többféleképpen osztályozhatók. A melléknevet tartalmazó mondat implikációs lehetőségei alapján beszéltünk abszolút, relatív és nem szabályos melléknevekről. A relatív melléknevek tovább osztályozhatók aszerint, hogy mi alkotja az összehasonlítás alapját. A dimenzionális melléknevek esetében az összehasonlítás alapja, a norma egy átlagérték, az értékelő melléknevek esetében a normát a beszélő elvárásai szabják meg. A dimenzionális és az értékelő melléknevek azonban egyéb szemantikai tulajdonságaikban is különböznek egymástól, így például különbözőek a preszuppozíciós tulajdonságaik.

A melléknevek közül a dimenzionális melléknevek szemantikai tulajdonságait ismerjük legjobban. A dimenzionális melléknevek használhatók kontrasztív értelemben (Péter magas, amiből következik, hogy nem alacsony), vagy pedig nominális értelemben (Péter 173 cm magas), amikor a dimenzión kívül a mérték is meg van adva. Az alapfokú melléknév magában rejt egy középfokú összehasonlítást, a középfokú és az alapfokú összehasonlító szerkezetek pedig egymás duálisai. A dimenzionális melléknevek antonim párokat alkotnak, amelyek ugyanazt a dimenziót azonosítják, de ennek a dimenziónak egymással ellentétes értékeit jelölik. Középfokú összehasonlítás esetében az antonim párok ekvivalens mondatokat eredményeznek. A dimenzionális melléknevek szemantikai ábrázolásának mindezekről a tulajdonságokról számot kell tudnia adni. A szemantikai ábrázolás három változatát mutattuk be, amelyek bizonyos értelemben ekvivalensek. Rámutattunk azonban arra is, hogy egyikük sem tudja a dimenzionális melléknevek viselkedését teljes egészében megragadni.

A melléknévi jelzős szerkezetek értelmezési lehetőségei újabb leírási problémát vetnek fel. A melléknévi jelentés a jelzett szó jelentésétől is függ, csak annak ismeretében határozható meg pontosan. Négy esetet tárgyaltunk részletesebben. Az első esetben az attributív használat ekvivalens a predikatív használattal (a barna kalap–a kalap, amely barna). A második típusú melléknév esetében az összehasonlítási alap, az N_C meghatározására is szükség van (nehéz bőrönd–bőrönd, amely a bőröndök átlagsúlyához képest nehéz). A harmadik osztályhoz tartozó melléknév esetében a jelzős szerkezet olyan szerkezettel ekvivalens, amelyben tárgyatlan ige szerepel (megbízható vezető–vezető, aki megbízhatóan vezet valamit). A negyedik típusnál ugyanezt a funkciót tárgyas ige tölti be (könnyű feladat–feladat, amelyet könnyű megoldani). Ily módon négy melléknévosztályhoz jutottunk, amelyek egyre fokozódó szemantikai komplexitást mutatnak. Több melléknévi jelző esetében a jelzők természetes sorrendjét ez a komplexitási skála határozza meg.

Az utolsó alpontban a melléknévképzés néhány szemantikai szempontját tárgyaltuk. Három képző szemantikáját vizsgáltuk: (a) a -(j)ú/-(j)ű, (b) a fosztóképző és (c) az -i képző jelentéseit. A kerek fejű férfi, nagy orrú fiú esetében rámutattunk arra, hogy a képzés feltétele, hogy a képzővel ellátott főnév jelöltje és a szerkezet alaptagjával jelölt dolog között (a), (b) vagy (e) típusú rész–egész viszony álljon fenn. A fej elidegeníthetetlen része a férfinak, az orr elidegeníthetetlen része a fiúnak. A *tetőcsomagtartójú autó, *sárga autójú férfi szerkezetek azért rosszak, mert az autónak nem elidegeníthetetlen része a tetőcsomagtartó, és a férfinak sem elidegeníthetetlen része a sárga autó. A (b) és (c) tipikus vagy járulékos viszonyt fejeznek ki, a képzés ebben az esetben is működik: dús lombú fa, hosszú nyelű kapa, kockás zakójú férfi.

A fosztóképző használatát is a rész–egész viszony határozza meg. A lombtalan fa azért jó szerkezet, mert a lomb ugyan tartozéka a fának, de elválasztható tőle. A ruhátlan ember is helyes alakzat, mivel az ember és a ruha közötti járulékos viszony megszüntethető. Ezzel szemben helytelen a *birkátlan (birka)nyáj, mert birka nélkül nincs birkanyáj, és az *aranytalan aranyrög is helytelen, mivel az aranynak legkisebb része is arany. A fosztóképző használatának feltétele tehát az, hogy a valódi vagy hozzáasszociált rész leválasztható legyen az alaptag által jelölt dologról, vagyis röviden: elidegeníthető legyen. Ez csak (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében áll fenn.

Áttekintettük az -i melléknévképző különböző használatait, megvizsgáltuk, hogy milyen főnévi alapszavakhoz járulhat. Megállapítottuk, hogy az -i képző általános viszonyjelölő, azaz vele azt fejezzük ki, hogy az alapszó (N₁) és a belőle képzett melléknév által jellemzett szó (N₂) között valamilyen reláció áll fenn: elnöki beszámoló, nyelvészeti előadás, egyetemi adjunktus, zalai táj, napi ajánlat. Ezt az általános viszonyt REL(N₁,N₂)-vel jelölhetjük, amelynek pontos értelmezéséhez a két főnév jelentésének ismeretén túl mindennapi ismereteinkre is szükség van.
10. fejezet - 8 AZ IGE

1. 8 AZ IGE

1.1. 8.1. Az ige fogalma

Az ige meghatározásával hasonló gondjaink vannak, mint a főnév és a melléknév meghatározásával, a probléma talán még súlyosabb is, mint mindjárt látni fogjuk. A hagyományos definíció ebben az esetben is szemantikai–fogalmi jellegű. A MMNyR. szerint „Az ige […] cselekvés-, történés-, állapot- vagy létfogalmat fejez ki.”¹ Mármost, mint ahogy azt a főnévről szóló fejezetben láttuk, mindezeket a fogalmakat a főnév is kifejezheti: az olvasás, futás cselekvést, a megbotlás, kisiklás történést, a tartalmazás, birtoklás állapotot és a létezés, fennmaradás létezést fejez ki. A melléknévről szóló fejezetben pedig azt láthattuk, hogy a melléknév segítségével kifejezett tulajdonság gyakran igével is kifejezhető: Péter beteg–Péter betegeskedik, ill. János éhes–János éhezik. A hagyományos meghatározás tehát sem a főnévtől, sem a melléknévtől nem képes az ige fogalmát elhatárolni. A logikai hagyomány, mely szerint az ige relációt fejez ki, amely n-változós predikátumként ábrázolható, szintén nem disztinktív: igaz, a fut igét FUT(x)-szel, az alkot igét ALKOT(x,y)-nal ábrázolhatjuk, de ugyanez vonatkozhat a melléknevekre és főnevekre is, mint ahogy azt az előző fejezetben láttuk. A deverbális ’komplex esemény’ jelentésű főnevekről azt mondtuk, hogy lényegében öröklik a bázisige argumentum- és eseményszerkezetét, ami ’igei’ jellegüket bizonyítja. Ennek értelmében az ige esetében a hagyományos definícióban megfogalmazott állítás fordítottja sem lehet érvényes. Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy a cselekvés, történés, folyamat tipikusan igével fejeződik ki, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy ezt a tulajdonságot az ige definíciójához felhasználhassuk. Az ige esetében is találunk azonban olyan tulajdonságokat, amelyek – ha az adott nyelvben léteznek – mindig az igén fejeződnek ki. Ilyenek az igeidő, igemód, aspektus, akcióminőség, a műveltetés és a passziválás toldaléka. Az igén jelenik meg az alannyal való egyeztetés morfológiai jele, valamint a határozott, ill. határozatlan tárggyal, a közvetlen, ill. a közvetett tárggyal való egyeztetés morfológiai jele. Az igétől függ, hogy milyen alany, ill. tárgy szerepelhet a mondatban. A főnévhez hasonlóan tehát az igét is formai tulajdonságai alapján definiálhatjuk. Ezek a tulajdonságok implikációs univerzálék formájában fogalmazhatók meg: ha egy nyelvben létezik egy K_i kategória, akkor ez csak az igén jelenhet meg. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az ige fogalma a következőképpen határozható meg:

(1) Ha egy B szó a {K_j} morfológiai/szintaktikai tulajdonságokkal jellemezhető, akkor B ige, és ha B ige, akkor jellemezhető a {K_j} tulajdonsághalmazzal.

A {K_j} tulajdonsághalmaz tehát egyértelműen meghatározza a {V_l} igehalmazt. Az természetesen ebben az esetben is, éppúgy tehát mint a főnév esetében, empirikus kérdés, hogy az ige kategóriája minden nyelvben definiálható-e az (1) alatt jelzett módon.

Az ige szemantikailag (és persze szintaktikailag is) minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb szófaj. Az ige szemantikája több különböző szempontból vizsgálható. Az igével éppen ezért három fejezetben foglalkozunk. A következő, 9. fejezetben az igeidőkről lesz szó, a 10. fejezetben pedig az aspektusról, az akcióminőségről és az eseményszerkezetről. A mondatok külső időszerkezetének meghatározásában természetesen nemcsak az ige játszik szerepet, mint ahogy a belső időszerkezet sem kizárólag az ige szemantikájának tulajdonítható. Nem tagadható azonban, hogy mindkettő esetében az igéé a központi szerep. Az akcióminőség az ige morfológiájával függ össze, az eseményszerkezet is elsősorban az ige szemantikai tulajdonsága. A jelen fejezetben az állapotok és cselekvések (a „valódi” események) elválasztásának kérdésével, a belső és implicit argumentumok problémájával, a thematikus szerepekkel, néhány szemantikailag kitüntetett szerepet játszó igeosztállyal (kontrolligék, átlátszó és átlátszatlan igék, faktív és implikatív igék, a kijelentésattitűdöt kifejező igék), a kauzativitással és a szintaktikai alternációk szemantikai feltételeivel foglalkozunk. Az utolsó részben az igekötős igék szemantikájából adunk ízelítőt.

1.2. 8.2. Az állapotok

Az állapotok az eseményszerűségek (eventualities) között külön kategóriát képviselnek és szemben állnak a valódi eseményekkel. Az állapotok és a nem állapotok, az események között döntő szemantikai különbségek vannak. A (2a) eseményt, a (2b) állapotot fejez ki:

(2)   a. Attila 100 millió forintot lopott.

b. Az album 4000 forintba kerül.

A (2a) mondatban Attila a cselekvő, a kezdeményező, aki szándékosan cselekszik, cselekedete az ige tárgyát érinti. A (2b) mondatban nincs cselekvő, nem történik semmi, benne a mondat alanyának egy tulajdonságáról van szó. Az állapotot jelentő predikátumok belső szerkezete homogén, vagyis nincs belső szerkezetük. A (2a) mondat predikátuma különböző részeseményeket tételez fel, amelyek végső soron a lopást eredményezik. Az állapotok a valódi eseményeknél általában állandóbbak, tartósabbak. Nem meglepő, hogy az események a múlt vagy a jövő időt kedvelik:

(3)   a. Attila 100 millió forintot lopott.

b. Attila 100 millió forintot lop.

c. Attila 100 millió forintot akar lopni.

A (3a) és a (3c) mondat megértéséhez nincs szükségünk kontextuális támaszra, a (3b) mondat azonban ilyen támasz nélkül aligha érthető: Attila most lop (aktuális olvasat), vagy szokása, hogy 100 milliót lop (habituális olvasat)? Az aktuális olvasat kissé furcsa, a habituális olvasat ebben az esetben szintén nem kézenfekvő. Az angolban egyébként a jelen idő ilyen esetben csak habituális olvasattal használható, az aktuális olvasat csak a progresszív igealakkal fejezhető ki:

(4)   a. Attila steals 100 million forints.

b. Attila is stealing 100 million forints.

Az állapotot kifejező predikátumok múlt, jelen és jövő időben könnyen értelmezhetők, és a habituális olvasat esetükben ki van zárva. (Vö. a (2b) mondat jövő, ill. múlt idejű változatát.)

Az állapotok és a valódi események többféle teszttel válaszhatók el egymástól.

(a) A progresszív szerkezet nem használható állapotige esetében: (5a)-ban angol, (5b)-ben magyar példát találunk.²

(5)   a. ^??My car is weighing a ton.

’Autóm éppen egy tonnát nyom.’

b. ^??Fiam éppen hasonlított rám, amikor megbukott.

Amint az a magyar példából látható, az állapot időtartamába nem eshet bele egy másik esemény. Ez egyenes következménye annak a tulajdonságnak, hogy az állapotoknak nincs belső időszerkezetük.

(b) Állapotigével nem adhatunk érvényes választ a Mi történt? Kérdésre:

(6)   a. Mi történt?

b. Attila 100 millió forintot lopott.

(7)   a. Mi történt?

b. *Az album 5000 forintba került.

c. *Attila hasonlított az apjára.

(c) Az állapotok és a valódi események különbözőképpen reagálnak a tagadásra.³

(8)   a. Attila nem találkozott Annával.

b. Anna nem vacsorázott.

c. Péter nem írt levelet.

(9)   a. Attila nem hasonlít az apjára.

b. Anna nem tudja a leckét.

c. Péter nem szereti Annát.

Egy valódi esemény tagadása azt jelenti, hogy az esemény nem következett be, tehát nincs esemény, semmi sem történt. Egy esemény tagadása általában nem jelenthet egy másik eseményt: ’Attila nem találkozott Annával’, ’Anna nem vacsorázott’ és ’Péter nem írt levelet’ nem jelöl semmiféle eseményt. Ezzel szemben egy állapot tagadása mindig egy másik állapotot fejez ki. Az ’Attila nem hasonlít az apjára’ kijelentés éppolyan informatív, mint az ’Attila hasonlít az apjára’, a tagadó mondat is egy állapotot fejez ki. A (9b) mondat a tudás hiányát, a (9c) mondat a szeretet hiányát jelzi. Egy állapot hiánya éppúgy állapot, mint annak megléte.⁴

(d) Az állapotigék nem kompatibilisek a szándékosságot feltételező vagy a szándékosságot kifejező határozószókkal:

(10) a. Attila szándékosan lopott.

b. Anna gondosan felkészült a vizsgára.

(11) a. *Az album szándékosan kerül 5000 forintba.

b. *Attila gondosan hasonlít az apjára.

A (11a) mondat értelmezhető úgy is, hogy a szándékosan határozószó egy a mondatban nem említett ágensre vonatkozik, ebben az esetben a mondat természetesen teljesen elfogadható. A (11a,b) elfogadhatatlansága annak a következménye, hogy az állapotigék nem engednek meg ágens szerepű alanyt.

Az állapotigék fenti tulajdonságai teszik érthetővé, hogy miért fejezhetők ki az állapotok gyakran melléknévvel is. Ebben a fejezetben a továbbiakban az állapotigékkel nem foglalkozunk, és amikor eseményről szólunk, akkor mindig az állapotoktól különböző valódi eseményekre gondolunk.