Romániai magyar irodalmi lexikon

Bárd Oszkár Róbert — *Tóth Árpád Irodalmi Kör

Bardócz Árpád (Nagyilonda, 1888. ápr. 23. — 1953. aug. 9., Budapest) — műfordító, költő. Jogi tanulmányai elvégzése után tisztviselő volt Temesvárt, 1921-ben Magyarországra költözött s Vácon telepedett le, ott ültette át magyarra Goethe vígjátékait. Az Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Erdélyi Helikon munkatársa. Jelentősebb műfordításkötetei: Thea Sternheim: Anna (kisregény, társfordító Roland Angerbauer, Tv. 1920); Japán versek (német közvetítéssel, Tv. 1920); Vasile Alecsandri-fordítások három kötetben: Pasztellek (Kv. 1926); Emlék (Kv. 1935) és Könnycseppek (La Fontaine Irodalmi Társaság kiadása, Bp. 1938).²¹

Bardócz Lajos (Szászsebes, 1936. okt. 24.) — képzőművész. A kolozsvári képzőművészeti középiskola növendéke volt, jelenleg tanára. Főiskolai tanulmányait a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakján végezte, Kazár László osztályán. Pályája kezdetén előbb az Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó, majd a Roumanie d'Aujourd'hui c. folyóirat művészeti szerkesztője, innen korai kapcsolata az illusztrációs műfajjal. Költői és prózai művekhez készített rajzai az Utunk, Korunk, Luceafărul, România Literară és Tribuna hasábjain jelennek meg. Közel 300 könyvborítót tervezett. Munkái közül jelentős Sadoveanu Baltagul (1961), Homeros Odysseus (1966) és Vasile Voiculescu Zahei, a vak (1972) c. műveinek könyvgrafikája. Az Ady-centenárium alkalmából az Utunk első oldalán közölte Ady Endréről készített metszetének arc-részletét (1977/45), Ady-illusztrációiból 11 fametszetet mutat be a Könyvtár (1979/4).

Murádin Jenő: Jó grafikát… Igazság 1973. aug. 2. — Mezei József: “Szeretném, ha szeretnének.. .” B. L. Ady-illusztrációiról. Könyvtár 1979/4.

Bárdos B. Artúr, családi nevén Boros-Bárdos (Kolozsvár, 1923. jan. 3.) — újságíró, költő, novellista. Középiskolát szülővárosában végzett. Előbb az Egység (1946–48), majd az Utunk (1948–58) szerkesztője. 1951-ben az Ötven vers c. antológiában szerepel. 1958 óta Bécsben él. Önálló kötete: Virrasztó szerelem (versek, 1955).

Bárdos László (Szalárd 1897. máj. 30. — 1960. szept. 21., Budapest) — újságíró, elbeszélő, dramaturg. Publicisztikai tevékenységét a Pesti Hírlapnál kezdi. 1919-től 1924-ig Nagyváradon a Szabadság munkatársa, s több rövid életű lap (Társaság és Művészet, A Világ) szerkesztője, majd ugyanott az Esti Lapnál dolgozik. Részt vett a Sallai Imre és Fürst Sándor halálos ítélete ellen tiltakozó nagyváradi röpirat szerkesztésében, amiért Horthy Magyarországából kitiltották. 1932-ben a kommunista irányzatú legális Szabad Szó, 1935-ben az Egy Hét, 1934-től a Nagyvárad és a Nagyváradi Napló felelős szerkesztője. Versei, riportjai, elbeszélései különböző lapokban jelentek meg, az Ellenzék és a Brassói Lapok munkatársa. 1944. márc. 19-én deportálták. Hazatérése után 1949-ig a nagyváradi Új Élet, majd a Fáklya szerkesztője, 1949-től a nagyváradi Állami Magyar Színház dramaturgja. 1951-ben Magyarországra távozott, ahol két ifjúsági regénye jelent meg: A dzsidáskapitány (Bp. 1954); Melkun Menyhért utazása (Bp. 1956).

Ştefan Körösi: O revistă orădeană de orientare comunistă “Szabad Szó”. A Centenar Muzeal Orădean c. kiadványban. Nv. 1972. 397–404.

Bárdos Péter (Magyarfenes, 1864. okt. 8. — 1953. febr. 27., Magyarfenes) — népszínműíró, publicista. Négy gimnáziumi osztály elvégzése után mesterségre ment, majd falujában gazdálkodott. Az OMP irányzatával szembeszálló demokratikus csoportosulásokba kapcsoló­dott be. 1932-ben a Magyar Gazdasági Szövetség különlistáján a bukaresti szenátus tagjává választották. Politikai cikkei a bukaresti Magyar Kurír és a Gazda Újság hasábjain jelentek meg. 1932-ben adták elő egy kolozsvári műkedvelő verseny keretében A gyújtogató c. négyfelvonásos népszínművét, melyet a magyarfenesi műkedvelők egy népi drámacikluson belül 1936-ban a kolozsvári Magyar Színházban is bemutattak.

Barlabás Piroska, Bitay Károlyné (Nagyenyed, 1898. jan. 13.) — ifjúsági író, tankönyvíró. Nagyváradon szerzett tanítónői oklevelet. A Szövetkezés c. lap munkatársa, elbeszélései, meséi itt és a Hangya-naptárakban jelentek meg. Cikkeit, tudósításait közölte a Keleti Újság, Brassói Lapok, majd a Művelődés, Dolgozó Nő. Munkája: Háztartástan. Vezérkönyv az elemi iskolai V–VII. o. számára (Bácsy Tiborral, Kv. 1928).

Barna János (Budapest, 1880. nov. 15. — 1934. nov. 14., Budapest) — művelődéstörténész, műfordító, költő. 1906-tól 1913-ig Szatmáron volt középiskolai tanár, ekkor jelent meg Francia lírikusok c. fordításgyűjteménye (Szatmár 1912). Az I. világháború Spanyol­országban érte, hazajövet a franciák internálták, csak 1919-ben szabadul. Szatmáron meg­jelent művei: Japán antológia (1924); Nyermeghi Barna család története (1925); erotikus verseit spanyol álnéven adta ki (Versek, írta Juan de Pardo, spanyol eredetiből fordította B. J., 1925). Tanári pályáját és irodalmi munkásságát Magyarországon folytatta, Makón kiadott színháztörténeti közleményeiben azonban sok az erdélyi vonatkozás. Forrásértékű Hollósy Kornélia és a kolozsvári dalszíntársulat bukaresti vendégjátékai (Makó 1932) c. munkája. Ismeretesek spanyol és kínai fordításai is. Álneve Detre.

Baross Katinka, Justh Jánosné (Budapest, 1897. szept. 30.) — író. Tanulmányait Budapesten, majd Németországban és Angliában végezte.²² Az aradi Kölcsey Egyesületben számos előadást tartott, cikkei, tárcái az aradi napilapokban jelentek meg, Háromtól — négyig c. bohózatát 1923-ban mutatta be az aradi színház. Sajtó alá rendezte Justh Zsigmond azelőtt ismeretlen, kétrendbeli naplóját, mely Halász Gábor szerkesztésében és jegyzeteivel 1941-ben jelent meg Budapesten.²³

Baróthy István — *Aranyosvidék

Baróti Judit — *Hét, A; *TETT

Baróti Pál (Budapest, 1930. jún. 1. — 1981. júl. 23., Budapest) — kritikus, szerkesztő. Bretter György testvére, ~ Judit férje. A Bolyai Tudományegyetemen a magyar szak elvégzése után szatmári, bukaresti, nagybányai és kolozsvári napilapok szerkesztőségében dolgozott. 1959-től 1970-ig az Utunk belső munkatársa, azóta A Hét irodalmi szerkesztője. A jelenkori romániai magyar próza, főleg az ifjúsági irodalom termését követte figyelemmel, keményen bírálva a művészietlenül didaktikus ifjúsági regényeket. Karácsony Benő műveinek 1968-ban megjelent ötkötetes sorozatához átfogó kísérő tanulmányt írt (közli a Tavaszi ballada c. kötet) és előszóval látta el Csehi Gyula Felvilágosodástól felvilágosodásig (1972) c. munkáját.

Írói álneve Persán Béla.

Barta Lajos — *emigráns írók

Barta Sándor (Nagyvárad, 1890. máj. 28. — 1944. aug. 7., Auschwitz) — népművelő. Kolozsvárt szerzett oklevelével előbb Gelencén, majd Kovásznán volt gyógyszerész. Műkedvelők színháza c. alatt (Kovászna 1928) kötetben is megjelentek falusi tárgyú jelenetei. A fasiszta veszedelem ellen írt Új Judea c. utópista regényét (Kv. 1938), melyben egy ismeretlen földrészen új hazát keres a zsidóságnak, jegyzetei alapján Sztojka László rendezte sajtó alá.

Köves Miklós (Kahána Mózes): Barta Sándorka és Barta Sándor. Korunk 1939/2.

Bartalis Ágoston (Csíkkarcfalva, 1866. nov. 18. — 1935. jan. 31., Csíktaploca) — közíró, helytörténész. Jogot végzett Kolozsvárt, majd Csík vármegye szolgálatában közigazgatási pályára lépett; 1918-ban mint főszolgabíró vonult nyugdíjba, de folytatta közéleti munkásságát. A Csík megyei Gazdasági Egylet újjászervezője, a szövetkezeti mozgalom megindítója; a székelyföldi tízesek ismertetésével elnyeri a Milleker Rezső földrajztudós (Debrecen) alapította pályadíjat. Jelentős szociográfiai munkája a Csíki Lapokban folytatásosan megjelent Csík-Menaság székelyei c. “emlékirat” (önálló kötetben Segítsünk a székelyeken. Csík-Menaság székelyei c. alatt jelent meg, Bp. 1901), melyben rámutat az eladósodás, a kivándorlás kérdéseire, s a bajok orvoslására hosszúlejáratú amortizációs kölcsönök nyújtását javasolja. Tanulmányát újraközölte Egyed Ákos A megindult falu c. összeállításában (1970). Ugyanezzel a kérdéssel foglalkozik A csíki székelység alapvető kérdései — Mit adjon a város a falunak c. munkája (Csíkszereda 1931).

Bartalis János (Apáca, 1893. júl. 29. — 1976. dec. 18., Kolozsvár) — költő. Csere János falujában született, s mint korán anya nélkül maradt gyermek nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségéből, apja nem akarta városi iskolába engedni. A hosszúfalusi polgári iskola elvégzése után mégis Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, de nem tanügyi pályára készül; tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállal, hogy Kolozsvárt maradhasson s drámaírói terveit megvalósíthassa.

Mint ahogy emlékezéseiben többször is megírta, 1913–14 számára a nagy remények és kétségbeesések kora; Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színháznak beküldött drámájára nem kapott ugyan választ, de a várakozás közben született s Kosztolányinak elküldött versekre postafordultával megérkezik a biztatás. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. jún. 25-én kerül sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közli néhány versét a Nyugatban. A hírnévhez az I. világháború borzalmas frontélményei után nyugalmas békét, természeti idillt hozó falusi éveken át vezetett az út. 1920 és 1933 között a Dés melletti Alsókosályon, felesége földjén gazdálkodik. Ezalatt, 1925-ben írja hozzá versét Szentimrei Jenő Jó estét Bartalis! címmel, s jelenik meg első verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az ESZC kiadásában, s nyomában olyan méltatások sora, mint a Kosztolányié, a Németh Lászlóé, a Gaál Gáboré. “Bartalis János költő” — jelenti ki Kosztolányi a Nyugatban, és ítéletét az újszerűen ható természetes egyszerűség dicséretével támasztja alá: “Sehol a közelmúlt avas formanyelve, a nagyzoló, világmegváltó álromantika, a fontoskodás, a hetvenkedő, mellét verdeső öntetszelgés.” Ott van a Helikon írói közösség alapítói között. 1929-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja. 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanároskodik, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, ill. a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosa. 1945–54: a teljes költői hallgatás évei, baráti biztatások azonban ismét versre hangolják, a következő évben pedig kinyomtatják válogatott verseit. Lírája azóta töretlen volt, szakmai és hivatalos elismerés övezte.

Már első verseiben kész költői fegyverzetében jelentkezik. Jóllehet filológiai elemzéssel kimutathatók bennük Ady-hatások s az expresszionizmus nyomai is, alapvetően ösztönös költőnek mutatkozik, s ez az ösztönösség végigkíséri költészetét. Olyan különböző ízlésű és alkatú irodalmárokat, mint Osvát Ernő, Kassák, Kuncz Aladár vagy Gaál Gábor, nyilván az ősiségében eredeti lírai hang ragadja meg, a Bartalis-vers nemcsak a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal mutat rokonságot, hanem a legősibb munkadalokkal is; a különös hatást az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizáció, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólal meg. Amikor mások a líra határait a legelvontabb filozofikum, a bonyolult gondolati és képi kapcsolások irányában próbálják tágítani, ő a mezők szépségéről, a favágók, az aratók munkájának nagyszerűségéről dalol megsza­kítatlanul, olyannyira, hogy az egyes versek legtöbbször nem is különülhetnek el élesen egymástól. A természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik a Bartalis-vers ismétlődéseiben végtelen áhítatában is: “Nincs kezdete az én dalomnak, / és nincs vége se, / egy darab a világból, / vagy talán maga az egész világ” (Ó, szép tavaszi nap!). Természet-központúságában egyhúrú ez a líra, mégis gazdagnak mondható, mert világa nem ember nélküli világ; igaz, a versbe belépő ember ugyancsak a természet része, mint ahogy első s mindjárt emlékezetes költeményeinek egyike, Az erdőről hazatérő favágók hírül adja: “Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek. / Azt beszélik, hogy tavasz van, / mert kinyílott a hóvirág.”

A bartalisi bukolikák többsége az ember és a természet idilli viszonyát, a mezei munkának is inkább szépségét, semmint nehézségét zengi ugyan, mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. A természet a híres kosályi bukolikákban nem díszletként van jelen, a költő nem mesterségesen hangolja magasra érzelmeit: érezni, hogy maga fogta az ekeszarvát, s az életforma egyben önkifejezési forma a kosályi költő számára. Művészi eszközeiben is tárgyszerű ez a líra; viszonylag kevés költői képet használ, köznapi tények, munkafolyamatok s a táj aprólékos leírásából áll össze a vers. Előfordul, régebbi és újabb leírásaiban egyaránt, hogy a tárgyszerűség szándékolatlan prózaiságba fordul, a jellegzetes azonban az, hogy a tárgyias pontosság egyben a lírai hangulat megteremtésének eszköze (De különben csend van). Ez szintén a költő ösztönösségével, a természetben való feloldódásával, panteisztikus szemléletével magyarázható: “Virágba borulva állnak a fáim. / E dús virágok közt / virágba borulok én is. / Ujjaimból liliomok nőnek” (Ujjaimból liliomok nőnek).

Ez a természet, falusi élet, munka szépségét dicsérő költészet társadalmi funkcióját tekintve többféle lehetőséget hord magában. A természeti értékekhez való ragaszkodás egyben kiállás az erkölcsi értékek mellett, a virágok, a csillagok, az egyes ember békéje közösségi gonddá, közösségi vállalássá minősülhet, mint például a Szőlőőrzésben: “Én vagyok az éjek pásztora / és az egész világ álmára vigyázok. / Állok a világ felett, / mint egy feltűzött vasvilla / és a világ borát őrizem.” A Méhek között a “Sötétség nélküli lélekragyogás”, a más embereket le nem igázó, “könnyes zsarolást”-t nem ismerő munka himnusza. Ezt az idillre hangoltságot, a mindenen átsegítő általános humánum hitét először az 1915-ös frontélmények törik meg, s a költő emberszeretetét, féltését konkretizálják, a fenyegetettségben emberségét mélyítik el (Királyok, Varjak). 1933-ban hangzik fel ismét lírájában a figyelmeztetés az “idilli világ” mélyén rejlő veszélyekre, és a szerző tudatában a híres kosályi bukolikák “hírhedt”-té válnak — “mint gyilkos, hegyes puskagolyók, / olyanok a búzaszemek, a drága búzaszemek” (No, idilli világ). Amikor a “forró puskacső” ismét valósággá lesz, megírja Ima mindenkiért 1940-ben c. versét (Móricz Zsigmond közli a Kelet Népében).

A II. világháború befejeződése s a rákövetkező kilencévi hallgatás után ~ lírájának humánuma éppoly áttetsző tisztának bizonyul; az új versek nem mutatnak semmiféle éles cezúrát, noha a költő 1959-ben jelszószerűen meghirdeti: “Az új embert írd fel, a nagyszerű hőst…” Ennek a szándéknak a szellemében születnek “És akkor…” kezdetű riportversei a szocialista mezőgazdaság útjára lépő faluról, az új Kosályról; költői hazatalálását mégsem ezek, hanem a régi kosályi bukolikákkal összecsengő “földízű-szép köszöntések” jelzik, melyekben a boldogságot, a szépséget, az “álomnövesztő májusok”-at változatlanul fiatalos lelkesültséggel vállalja.

Költői nyelvének értékei mellett irodalomtörténeti jelentőségű lírájának formai újítása: a Walt Whitmannal világirodalmi jelenséggé vált szabad vers egyik legelső magyar művelője, neve a Füst Miláné és Kassáké mellett említhető. Rímet, “minden előre megszabott formát” nyűgnek érez; és valóban, a bartalisi szabad vers sem megmerevedett forma — a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Igazán jó szabad versei nem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek fegyelmezettebb rendbe szerveznek (Szőlőőrzés, No, idilli világ, De különben csend van, Hajnali zene). Példája idősebb és fiatalabb kortársaira (például Méliusz Józsefre, Korvin Sándorra) egyaránt hatott.

Köszöntő c. versére Terényi Ede komponált kantátát, Ősz, milyen szép vagy és Várlak c. verseit a magyarországi Halmos László zenésítette meg; maga ~ szövegkönyvet írt Eisikovits Mihály A kecske meséje c. operájához.

Verseskötetei: Hajh, rózsafa (Kv. 1926); Napmadara (Bp. 1930); Föld a párnám (Kv. 1931); Világ térein gázolok (Bp. 1937); A mezők áldása (Bp. 1942); Válogatott versek (1955); Pedig tavasz jő (1957); Új mezők és új dalok felé (1959); Versek. I. (Izsák József bevezetőjével, 1963); Idő, ne fuss (1965); Bartalis János legszebb versei (1966); Versek II. (1968); Nyugtalanságok (1969); Veresbegymadár (1973). A Tanulók Könyvtárában jelent meg a Vers, fájó szépség c. válogatás Rácz Győző előszavával (Kv. 1977). Önéletrajzi vissza­emlékezése: Az, aki én voltam (1972).

Románul: Emil Giurgiuca fordításában Poezii (1968); Gelu Păteanu fordításában Ruga mea din flori de aur (Méliusz József előszavával, 1974).

(K. L.)

Kassák Lajos: Három találkozás. Bécsi Magyar Újság 1922. szept. 21. — Gaál Gábor: B. J. Hajh, rózsafa. Keleti Újság 1926. dec. 5. — Szentimrei Jenő: B., a költő. Korunk 1926/12. — Kosztolányi Dezső: B. J. Nyugat, Bp. 1927/4; újraközölve Írók, festők, tudósok, Bp. 1958. II. 263–68. — Németh László: B. J.: Hajh, rózsafa. Protestáns Szemle, Bp. 1928/1; újraközölve Két nemzedék. Bp. 1970. 215–17. — Illés Endre: B. J. Nyugat 1930/8. — Weöres Sándor: Világ térein gázolok. Nyugat, Bp. 1939/4. — Méliusz József: Újra virágzó rózsafa. Igaz Szó 1957/4; újraközölve Kitépett naplólapok, 1961. 357–65. — Láng Gusztáv: B. J. új verseiről. Utunk 1960/10; uő: Kozmosz és bensőség. Egy Bartalis-vers szerkezete. Utunk 1973/30. — Kántor Lajos: Az egyszerűség vonzása. Igaz Szó 1968/8; újraközölve Alapozás, 1970. 276–86. — Rácz Győző: Anakronizmus, vagy korszerű költői világkép? Utunk 1968/30; újraközölve Értelem és szépség, 1972, 332–41. — Sőni Pál: Az, aki én voltam. Utunk 1972/34; uő: Költő — ma is. Utunk 1973/39. — Petre Pascu: Bartalisra emlékezve. Előre 1977. jan. 16. — Kiss Jenő: B. J. csendje; Izsák József: Az életöröm költője volt. Igaz Szó 1977/1.

ASZT: Vallomások, nyilatkozatok, versek. LM 232, 327, 350, 382, 408, 467, 537, 577, 1016. — A 80 éves B. J. köszöntése. LM 1241. — A régi Kosály. Rácz Győző megemlékezése. LM 1626.

Bartalis Sándor (Magyarhermány, 1884. szept. 30. — 1952. aug. 7., Kolozsvár) — a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének főtitkára (1919–40), a romániai SZDP végrehajtó bizottságának tagja (1926–38), szociáldemokrata országgyűlési képviselő, a Vas- és Fémmunkás c. szaklap főszerkesztője (1920–44), az Erdélyi Munkásnak, az SZDP hetilapjának felelős szerkesztője (1929–30). Cikkei a Munkás Újságban (1929–34), az Előre c. munkáslapban (1934–39) és több munkásnaptárban jelentek meg; szerkesztette és kiadta a Vas- és Fémmunkások Szövetsége évi jelentéseit.

Bartha Béla — *sportirodalom

Bartha Ignác (Craiova, 1896. jún. 18. — 1970. okt. 12., Kolozsvár) — jogi szakíró. Tanulmányait Craiován, Kézdivásárhelyen, majd a kolozsvári egyetem jogi karán és a kereskedelmi akadémián végezte. Az ESZME-egyesület elnöke (1933–38); 1939-ben a Magyar Népközösség országgyűlési képviselője. Jogi szakcikkeit és törvénymagyarázatait az Újság, Ellenzék, Keleti Újság, Ardealul Juridic, Magyar Jogi Szemle közölte. Megindítója és első főszerkesztője a Háztulajdonosok Lapja c. közlönynek (1933). Önálló kiadásban jelentette meg 1924-től kezdve az összes lakbérleti törvényeket magyar fordításban, az 1881. évi végrehajtási törvény román fordítását (1926), a mezőgazdasági adósságokról szóló törvényt (1935), valamennyit magyarázatokkal kísérve. Cikksorozatot írt erkölcsellenes bűncselekményekről a kolozsvári Ardealul Juridic jogi szaklapba (Infracţiunile contra bunelor moravuri c. alatt önálló kötete, Kv. 1938).

Bartha István (Marosvécs, 1889. dec. 23. — 1979. jan. 17., Marosvásárhely) — népművelő, író. Négy polgárit Marosvásárhelyen, tanítóképzőt Nagyenyeden végzett; orosz hadifog­ságban a Szibériai Újság munkatársa. Hazatérve 1947-ig többnyire falun tanítóskodott. Diákemlékei, harctéri és fogságbeli élményei, a tanítósors ihlették írásra. A Cimbora mun­katársa. Holtak néznek (Mv. 1929) c. verskötetében Ady, Gyóni, Bartalis lírája visszhangzik, az életanyag azonban dokumentumértékű. Ugyanez jellemzi prózai írásainak Felmértem férfikoromat c. gyűjteményét (Mv. 1934) is. Hadrakeltem Erdélyből c. “háborús nagyregény”-e, novellái, Dón Están c. verses bohózata, falun bemutatott iskolai színdarabjai, Creangă-fordításai kéziratban a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban találhatók.

Gaál Gábor: Erdélyi notesz. Korunk 1929/12; újraközölve Válogatott írások I. 331–32. — Szentimrei Jenő: Taposott fű. Erdélyi Helikon 1930/3.

Bartha János — *nyelvművelés

Bartha Károly (Brassó, 1878. okt. 31. — 1959. aug. 29., Brassó) — szerkesztő. Szakszervezeti vezető, 1919-ben a brassói munkástanács elnöke. A brassói Előre c. szocialista napilap (1920), majd 1922–23-ban a Famunkás c. szakszervezeti közlöny felelős szerkesztője.

Bartha Sándor (Lugos, 1908. aug. 20.) — természettudományi író, népművelő. Középiskolai tanulmányait Lugoson végezte, az egyetem természettudományi karán Kolozsvárt szerzett diplomát. Előbb Gyulafehérváron, majd Kolozsvárt tanár, egy ideig geológiai kutató­inté­zetben dolgozott. Földrajzi, természetrajzi és geológiai tankönyveket fordított románról ma­gyarra s magyarról románra (magyarországi román iskolák részére). Másfél évtizeden át vezette a kolozsvári szabadegyetem kétnyelvű cipőgyári fiókját, 1973 óta a szabadegyetem prorektora és a magyar előadások szervezője. Számos cikke és tanulmánya jelent meg a felnőttnevelés és -oktatás tárgyköréből. Apósával, Nyárády Erazmus Gyulával együtt­működött A Tordahasadék c. monográfia új román nyelvű átdolgozásában (Kv. 1938), valamint Maxim Pop mellett a túrakalauz új román nyelvű kiadásának előkészítésében (Cheile Turzii, 1973). Társszerkesztője I. Puia és I. Resmeriţă mellett a Iuliu Prodan-emlékkönyvnek (Viaţa şi opera botanistului Iuliu Prodan, Kv. 1975).

Bartis Ferenc (Gyergyószárhegy, 1936. júl. 4.) — szerkesztő, író, költő. Középiskolát Gyergyószentmiklóson és líceumi esti tagozaton Marosvásárhelyen végzett, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán kezdte 1956-ban, majd kényszerű megszakítás után 1968-ban szerzett tanári képesítést a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román szakon. Közben fizikai munkásként dolgozott építőtelepeken, gyárakban és a mezőgazdaságban. Versei, karcolatai, népművelő írásai és fordításai 1953 óta jelennek meg. Szerkesztői pályáját a Falvak Dolgozó Népénél kezdte, majd a Hargitánál dolgozott, 1970 óta az Új Élet riportere, a Művelődés munkatársa. Munkái: Konok szeretet (versek, Katona Szabó István előszavával, Forrás 1972); Felsült próbatevő (színpadi karikatúra, Mv. 1972); Kegyetlen szépség (versek, Kv. 1975); Ha éjfélkor virrad (színdarab, 1979); Kövek és fűszálak (gyermektörténetek, 1980.) Írói álneve Karda Ferenc.

Mózes Attila: Paradoxonok útvesztőin. Utunk 1976/15.

Bartók Béla Dalosszövetség — *Dalosszövetség

Bartók Béla emlékezete — Bartók Béla életéhez, munkásságához, művészetéhez a romániai magyar zeneirodalomban is nagyszámú tanulmány, cikk, népszerűsítő írás, dokumentumkiadvány kapcsolódik; öröksége és emlékének ápolása egész szellemi életünkre kiterjed. Már a kortársak hamar felfigyeltek a művész életművének jelentőségére, ami egyfelől a román és erdélyi magyar népdalgyűjtemények anyagának közvetlen kötődéséből következett, másfelől az új romániai magyar társadalomkutató értelmiség népi érdeklődésével magyarázható; az Erdélyi Fiatalok tábora erkölcsi kérdésnek tekintette elismerését. Az eredeti népdal és a modern zene híveinek ugyanakkor Bartókért és Kodályért állandó harcot kellett vívniuk a konzervatív polgári és kispolgári körökkel, 1933-ig a *Dalosszövetség vezetőségével is.

Bartók művészetének elfogadtatásában nagy szerepe volt hangversenyeinek és előadásának. Bartók-zongoraművek első megszólaltatója maga a szerző volt: első szólóhangversenyét szülővárosában, a bánsági Nagyszentmiklóson tartotta 1903. ápr. 13-án; Erdélyben először 1912. ápr. 20-án Marosvásárhelyen lépett fel; 1919 után romániai hangversenyein majdnem 30 művét adta elő személyesen. Beharangozót, beszámolót, kritikát vagy tanulmányt írt fellépéseiről Bródy Miklós, Delly-Szabó Géza, Guttmann Miklós, Horvát Henrik, Járosy Dezső, Molter Károly, Sárkány Gábor, Seprődi János, Szelle Károly.

Az elsők között játszotta Erdélyben műveit — Bartók személyes szereplésein kívül — Dohnányi Ernő (1917), B. Zsembery Elvira (1923), George Enescu (1924), Hevesi Piroska (1924), a Nottara-kvartett (1924), F. Szalay Stefánia (1929). A 30-as évek végén kezdte Bartók művészetét népszerűsítő karmesteri és előadói tevékenységét Nagy István, és kamarakórusával az 50-es évek végén fejezte be. Bartók-műveket tűzött műsorára Szabó Géza is. Kórusciklust szólaltatott meg több alkalommal Guttman Mihály. A fiatalabb nemzedékből elsősorban Nagy István tanítványai Marosvásárhelyről és Maxim Éva tanítottak be Bartók-kórusokat iskolai énekkarokkal.

A két világháború között Török Erzsébet, Ferenczy Zsizsi adott elő dalaiból, újabban Albert Annamária, Lengyel Xénia, Martha Kessler, Tóth Erzsébet. Versenyművei, hegedűre és zongorára írott művei, kvartettjei, hegedű-zongora szonátái a legkiválóbb román, magyar és német művészek és együttesek műsorán szerepelnek.

Színpadi műveinek mindenikét bemutatták nálunk. A fából faragott királyfi (1944-ben, felújítva 1964-ben) s A kékszakállú herceg vára együtt A csodálatos mandarinnal (1965-ben) Kolozsvárt került színre, utóbbit Bukarestben is bemutatták. Román népi szöveg ihlette Cantata profana c. műve Bukarestben 1961-ben nyilvános hangversenyen hangzott el.

Szórványosan ugyan, de megjelentek nálunk műveiből kórusok a Művelődési Útmutató (1948, 1950) és Művelődés (1970) hasábjain; a Napsugár mellékleteiben (1971, 1972), a Zoltán Aladár szerkesztette Dalgyűjteményben (1958) s a Birtalan József és Szász Károly összeállította Szállj, szépszavú dal c. kórusgyűjteményben (1972). Önéletrajza (1921, 1970) s a Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét c. tanulmány kivonatos változata is megjelent (Művelődés 1970).

Az Electrecord hanglemezgyártó vállalat eddig két Bartók-mű terjesztését vállalta: Divertimento (a kolozsvári Filharmónia vonószenekara Mircea Cristescu vezényletével); Este a székelyeknél (Halmos György előadásában).

Gazdag anyagot mutat fel a zeneírás tanulmányok, cikkek, esszék, megemlékezések, méltatások formájában. Radu Urlăţeanu dolgozatában együtt foglalkozik a két kortárs — Bartók és Kodály — művészetével (1929). Constantin Brăiloiu a román népzene kutatásával kapcsolatos Bartók-írásokat fordítja román nyelvre (1934), majd ezekből cikkgyűjteményt jelentet meg (1937). Helyét jelöli ki az új magyar zenében Lakatos István (1936). Számos életrajzi mozzanattal, egyes városokhoz kapcsolódó Bartók-emlékekkel gazdagodott a Bartók-irodalom az évfordulók alkalmával közölt írásokban. Egyesek ismertetik módszerét, magyar népzenei gyűjtéseinek eredményeit, a székely anyag szerepét gyűjtéseiben, műveiben (Almási István, Könczei Ádám, Szenik Ilona). Megfogalmazzák a román népzenével kapcsolatos gyűjtő, rendszerező tevékenységének jelentőségét (Tiberiu Alexandru, Angi István, Sabin V. Drăgoi, László Ferenc, Sigismund Toduţă, Zeno Vancea). Zeneszerzői tevékenységének szűkebb vagy szélesebb területét elemezve népszerűsítik munkásságát, eredményeit (Jagamas János, Szalay Miklós); egyik-másik műfaj térhódítását (Halász Anna, Szinberger Sándor), László Ferenc pedig Bartókról szóló írásokból szerkesztett kötetet (Bartók-könyv 1970–1971), majd kiadta hazai és külföldi szerzők 13 tanulmányát Bartók-dolgozatok c. alatt (1974), önálló kötetet állított össze Béla Bartók şi muzica românească címmel (1976) a zeneszerző román vonatkozásairól, s új tanulmánykötetet Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok (1980) címmel.

A Bartókról szóló írások egy további csoportja a művészetéhez vezető utat jelzi (Nagy István, Zoltán Aladár, Csire József), általánosabb képet rajzol a művészről, tudósról vagy az emberről (Boda Oszkár, Bács Lajos). Némelyek riportsorozatban, dokumentumriportban elevenítettek fel életrajzi vonatkozásokat, személyi kapcsolatokat (Köteles Pál, Cseke Péter, Domokos Eszter), mások — románok és magyarok — maguk emlékeztek vissza Bartókra (Fischerné Szalay Stefánia, Molnár Irma, Ion R. Nicola, Harry Brauner, Árvay Árpád, Fogolyán Miklós). Interjú keretében is felmérték a hazai zeneszerzőkre gyakorolt hatást (Terényi Ede), sőt szavalóestek, nyilvános stúdióadások kapcsolták össze művészetét írásaiból, leveleiből, kortársak nyilatkozataiból vett idézetekkel (Banner Zoltán, Buzás Pál).

Hazai vonatkozású leveleiből gyűjtött s közzétett Viorel Cosma (Demény Jánossal), Lakatos István és George Sbârcea (Bartók leveleinek budapesti III. és IV. köteteiben). Hazai kiadásban jelent meg László Ferenc 99 Bartók-levél c. válogatása (Téka 1974) és kétkötetes Bartók-levélgyűjteménye román nyelven (Zeno Vancea bevezetésével, 1976–77).

Életét és munkásságát az elsők között Kiss Béla vázolta önálló füzetben (1946). Szegő Júlia előbb a népdalkutató Bartók alakját rajzolta meg bőséges és ismeretlen romániai levele­zésanyag közlésével (1956), majd életrajzát dolgozta fel (1964), ez utóbbit életrajzi regény formájában is (Embernek maradni, 1965, 4. bővített kiadás 1975, románul 1972). Zeno Vancea román nyelvre fordította Szabolcsi Bence Bartók-tanulmányát, s kötetet adott ki románul a zenetudós írásaiból és tanulmányaiból (1956). Eisikovits Miksa egy tanulmányban Bartók stílusa egyes elemeinek a román népzenével való kapcsolatát mutatta ki (1976). Zenéjének és egész munkásságának fél évszázados útját Benkő András foglalta össze Bartók Béla romániai hangversenyei c, teljes irodalmat is közlő könyvében (1970), majd ugyanő témáját kibővítve Bartók és Románia címen zenetudományi doktori értekezést védett meg a kolozsvári zeneművészeti főiskolán (1977).

A tisztelet jutott kifejezésre Bartók iránt azokban a zeneművekben, amelyekkel emlékének adóznak egyes hazai magyar zeneszerzők (Bihari Sándor, Junger Ervin, Oláh Tibor, Terényi Ede, Vermesy Péter, Zoltán Aladár).

Forrást jelent gazdag munkássága, életének egyik-másik jelentősebb mozzanata költészetünk számára is. Költeményeket ihlettek amerikai önkéntes száműzetésének esztendei (Márki Zoltán, Szilágyi Domokos), a Cantata profana, a Concerto (Magyari Lajos, Tóth István), a Zene (Kányádi Sándor). Versek születtek példamutató művészi egyéniségéről, műveinek gondolatébresztő, serkentő hatásáról (Páskándi Géza, Hodos László, Szemlér Ferenc, Székely János, Lászlóffy Aladár, Éltető József), a természettel (Palocsay Zsigmond) vagy a néppel való kapcsolatáról (Szász János). Írói, költői megnyilatkozások sora vall emberi nagyságáról, művészi jelentőségéről, példamutató társadalmi állásfoglalásáról vers vagy próza formájában (Bajor Andor, Deák Tamás, Hajdu Győző, Katona Ádám, Kántor Lajos, Márki Zoltán, Szőcs István, Szőcs Kálmán), ez a tisztelet vezérli tollát román költőknek, íróknak is (Mihai Beniuc, Geo Bogza, Nina Cassian, Veronica Porumbacu).

Életéből, művészetéből képzőművészeink is ihletet merítettek. Megörökítették interjú, hangversenyezés vagy népzenelejegyzés közben (Hosszú Márton, Maczalik Alfréd, Nagy Albert). Portrét, festményt, rajzot készített róla a későbbi nemzedék több tagja is (Lausch Gyula, Kristófi János, Márkos András, Porzsolt Borbála). Szobor, dombormű formájában örökítette meg Balogh Péter, Jecza Péter, Nagy Albert, Szervátiusz Tibor, a román szobrászok közül Ion Jalea. Mások egy-egy jelentős művéből vagy egész életéből merítettek témát képhez, szoborhoz, rajzhoz, metszethez, domborműhöz (Ambrus Imre, Árkossy István, Bardócz Lajos, Cseh Gusztáv, Fux Pál, Imets László, Lechner Júlia, Macskásy József, Makkai Piroska, Nagy Albert, Páll Lajos, Plugor Sándor, Szervátiusz Jenő) vagy éppen faliszőnyeghez (Bandi Dezső, Tóth József).

A Romániai Magyar Dalosszövetség 1948. februári átszervezésekor a “Bartók Béla Dalosszövetség” elnevezést vette fel. Nagyszentmiklóson kétnyelvű emléktáblával jelölték meg Bartók szülőházát, és a város múzeumában külön Bartók-szobát létesítettek. Nevét viseli egy bukaresti zenei klub, egy-egy bukaresti, nagyszentmiklósi és kolozsvári utca, az 1971-ben alakult temesvári énekkar, a Gyergyóditrói Művelődési Egyesület (1972).

Halálának negyedszázados évfordulója alkalmával ünnepi számmal adózott emlékének az Igaz Szó, Korunk, Művelődés, Utunk. Megemlékezett az eseményről a legtöbb napilap is, zenei együttesek, zenei intézmények ez alkalommal Bartók-műveket tűztek műsorukra. A nagyszentmiklósi múzeum Szőcs Gyula szerkesztésében emlékfüzetet, a nagyváradi Művelődési Ház a keretében elhangzott előadásokból kis kötetet jelentetett meg. A román rádióban és televízióban László Ferenc több alkalommal emlékezett meg az évfordulóról.

(B. A.)

Seprődi János: Bartók Béla művészete. Pásztortűz 1924/10; újraközölve s bővítve Seprődi János zenei írásai és népzenei gyűjtése, 1974. 266–85. — Nagy Géza: Bartók Béla jelentősége. Erdélyi Múzeum 1946. — Székely János: Ismerkedés Bartók Bélával. Igaz Szó 1960/9; újraközölve Egy rögeszme genezise. 1978. 125–33. — Lakatos István: Bartók-dokumentumok. Művelődés 1970/9; uő: Romániai Bartók-bemutatók. Utunk 1970/40. — Angi István: Folyóirataink Bartók-számairól. Utunk 1970/49. — Szekernyés János: Bartók és a Zenei Szemle. Utunk 1971/16. — Vermesy Péter: Bartók romániai hangversenyei. A Hét 1971/16. — Szilágyi Domokos: Bartók-könyv. Könyvtári Szemle 1972/2. — Benkő András: Bartók fogadtatása. Korunk Évkönyv 1974. — Faragó József: Bartók példája az összehasonlító folklórkutatásban. Korunk 1975/8. — László Ferenc: Bartók Béla tájainkon. Kronológiai táblázat. Művelődés 1975/8; uő: Beu, Bartók és a “népzene a műzenében”. Korunk 1976/5. — Szőcs Gyula: Nagyszentmiklósi adatok a Bartók-kutatáshoz. Művelődés 1975/12. — Orth Mészáros Enikő: Bartók Béla Zenei Klub. A bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház zenei műsorai. Művelődés 1975/11. — Balázs Edit: Népművészettől — modern művészetig. Brâncuşi és Bartók. Korunk 1976/8. — Max Eisikovits: Contribuţii la geneza unor elemente de stil în creaţia lui Béla Bartók. Függelék az Întroducere în polifonia vocală a secolului XX. c. kötetben, 1976. 307–50. — Szekernyés János — Szőcs Gyula: “Nagyszentmiklós — művész fiának”. Korunk 1979/1–2.