Romániai magyar irodalmi lexikon

Bányai József (Torda, 1928. jan. 11.) — újságíró, szerkesztő. Mint a kolozsvári cipőgyár ifjúmunkása kapcsolódott be a sajtóéletbe, a sajtóigazgatóságon töltött be tisztségeket, 1976 óta a Munkásélet főszerkesztője. Verseit és publicisztikai írásait az Előre, Művelődés, Brassói Lapok, Utunk közli. Regénye, a Csillaghegy alatt (1975) gyermeki emlékezés egy erdélyi magyar család sorsára a II. világháború sodrában.

Szávai Géza: Adósságtörlesztő emlékezés. A Hét 1975/45. — Máthé József: B. J. Csillaghegy alatt. Igaz Szó 1975/12. — Mózes Attila: Járható úton. Utunk 1975/44.

Bányai László, B. Bányai, eredeti családi nevén Baumgarten (Körösbánya, 1907. nov. 17. — 1981. jún. 3., Bukarest) — közíró, történész, docens doktor. Ifj. ~ László apja. Apai ágon Hunyad megyei bányász, anyai ágon csíki közszékely család származéka. A gyulafehérvári Majláth-főgimnázium elvégzése után Budapesten, majd Grenoble-ban és Párizsban folytatta egyetemi tanulmányait. 1930-tól 33-ig Csíkszeredán középiskolai tanár, 1933 őszén kommunista tevékenységéért letartóztatták s állását elveszítette; 1934 nyarán házasságot köt Gerő Margit tanárnővel, aki vele együtt vesz részt az antifasiszta mozgalmakban. 1934-től 40-ig a MADOSZ központi titkára Kolozsvárt, 1940 és 1942 közt Brassóban, majd 1944-ig Temesvárt illegális vezető pártaktivista. A felszabadulás után az MNSZ végrehajtó bizottsági tagja, 1948-tól nemzetgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja (1948–52), miniszteri tanácsos (1950–52), egyetemi tanár, a Bolyai Tudományegyetem rektora (1952–56), miniszterhelyettes (1956–58), a bukaresti Történeti Intézet aligazgatója (1959–66), 1970-től a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának egyik alelnöke, Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának levelező tagja.

Irodalmi pályaíve saját vallomása szerint “a neokatolicizmus, majd eklekticizmus állomásain át jut el a marxista szemléletig és harcos antifasizmusig, s a doktriner balosságokat leküzdve a szocialista humanizmusig”. Először versekkel jelentkezik 1923-ban a Pásztortűzben; munkatársa a Cimborának, 1925-ben részt vesz a Vasárnapi Újság ifjúsági ankétján. Verseit közli az Ellenzék irodalmi melléklete. Franciaországból mint egyetemi hallgató irodalmi leveleket írt a Jóbarát számára (1928–29), az Erdélyi Fiatalok főmunkatársa (1930). Az erdélyi románok, magyarok, németek sorsközösségéről ír a párizsi Le Monde Nouveau c. folyóiratban La Transylvanie, Suisse orientale címen (1931). Tanulmányai jelentek meg az Erdélyi Tudósító és Erdélyi Helikon hasábjain (1931–32), az erdélyi eredetiség és európai műveltség összhangjáról; versekkel szerepel az Új Arcvonal antológiában (1931), a következő évben pedig — Dávid István álnéven — a Korunkban marxista módszerrel elemzi a fiatal erdélyi magyar értelmiség társadalmi és politikai helyzetét.

Ebben az időben válik az RKP irányította Falvak Népe radikális parasztlap munkatársává, majd 1933 márciusában kilép az Erdélyi Fiatalok főmunkatársai sorából. A Brassói Lapokban és a Korunkban megjelent irodalmi közleményei, vitaírásai a haladó magyar értelmiség népszolgálatát, a román demokratikus erőkkel való szövetkezését és nemzetközi horizontját hirdették; főtitkára volt az 1934-ben megalakult MADOSZ politikai tömegszervezetnek, mely a demokratikus népi egységért és a nemzetközi jogegyenlőségért harcolva a Petru Groza vezette Ekésfronttal lépett szövetségre, s az antifasiszta fronton sorakozott fel. Szerkesztette a MADOSZ hetilapjait (Székelyföldi Néplap, Igazság 1934–35), baloldali havi szemlét indított Jövő címmel (1935), népfronti alapról bírálta a Vásárhelyi Találkozó balos-szektáns kifo­gásolóit (1937), s közös küzdelemre szólított fel a fenyegető hitleri imperialista hódítás ellen. A magyarság a Dunavölgyében c. kötetében ezer év történeti tanulságát idézve szólítja antifasiszta egységbe a magyar és román népet, majd 1938-tól a betiltott MADOSZ Erdélyi Magyar Szó c. hetilapját irányítja Kolozsvárt. A bécsi diktátum után a romániai katonai-fa­siszta diktatúra elleni harcban az RKP bánsági román és magyar nyelvű illegális lapjainak irányítója.

Új lendületet kap publicisztikája a felszabadulás után. A brassói Népi Egység és a kolozsvári Világosság hasábjain megjelent vezércikkei (1944–48) irányt szabnak a honi magyarság önmegfogalmazása számára (A valóságot be kell vallani, A tisztánlátás életkérdés számunkra, Győzni fogunk a nehézségeken, A nemzeti kérdés — a demokrácia kérdése). Később az Utunk, Romániai Magyar Szó és Előre hasábjain is új történelemszemléletet hirdet, a honpolgári tudatot fejleszti, s a nacionalista történelemhamisításokkal szemben közös román és magyar szabadsághagyományokat értékel. Történelmi szakfolyóiratokban románul és a Korunkban magyarul megjelent értekezései a sok százados közös hagyományokra, a nemzetiségi közélet demokratikus alakulására, az osztályharc és ellenállási mozgalom hazai magyar eseményeire, a közös szocialista haza építésére vetnek világot. Mint koordináló szerkesztő vesz részt A magyar nemzetiség története és testvéri együttműködése a román nemzettel (I. 1976), valamint a Studien zur Geschichte der deutschen Nationalität und ihrer Verbrüderung mit der rumänischen Nation (I. 1976) c. kötetek összeállításában.

Munkái: A magyarság a Dunavölgyében (Kv. 1938); Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról (1949); Együtt élünk, együtt építünk (cikkek, tanulmányok, 1957); Tavaszi szél (versek, 1958); Hosszú mezsgye (esszék, jegyzetek, 1970; bővített 2. kiadás 1974); Közös sors — testvéri hagyományok (1973. Románul 1971, franciául 1972); Kitárul a világ (Önéletrajzi jegyzetek, 1978); Válaszúton (Önéletrajzi jegyzetek, 1980). Műfordítása: André Gide: A tékozló fiú hazatérése (Erdélyi Helikon, 1931).

(B. E.)

Jancsó Elemér: Vallomások az ügyről. Utunk 1958/11. — Robotos Imre: Együtt élünk, együtt építünk. Korunk 1958/4. — Méliusz József: Tavaszi szél. Jegyzet B. L. verskötetének margójára. Előre 1958. szept. 10. — Balogh Edgár: B. L. pályaíve. Igaz Szó 1970/5; újraközölve Mesterek és kortársak, 1974. 400–05. — Gáll Ernő: Egy értelmiségi nemzedék útja. Korunk 1970/6. — Lőrinczi László: Hosszú mezsgye. Előre 1970. jún. 12; uő: B. L. a gyökerekről. Utunk 1979/7. — Kocziány László: B. L. könyvéről. Igaz Szó 1973/5. — Fodor László: Közös sors, testvéri hagyományok. Utunk 1974/14. — Jordáky Lajos: Könyv a közös múltról. Korunk 1974/10. — Herédi Gusztáv: Dokumentum és tanúság. Korunk 1975/1. — Fodor Sándor: Önéletírás — irodalmi esemény. Korunk 1979/4. — Mózes Huba: A történész önéletírása. Utunk 1980/46.

Bányai László, ifj. — *fizikai szakirodalom

Bányász Albert — Minier Albert írói neve

Bányavidéki Fáklya — *Nagybánya magyar irodalmi élete

Barabás Béla (Arad, 1855. dec. 12. — 1934. máj. 28., Arad) — közíró. A kolozsvári unitárius gimnázium diákja, majd a budapesti egyetemen jogot végez 1879-ben. Szülővárosában a Függetlenségi és 48-as Párt vezetője, 1892-től huszonhat éven át magyar országgyűlési képviselő. 1914-ben Károlyi Mihály kísérője amerikai útján. 1917-ben Arad megye főispánja, 1920-tól az OMP egyik vezetője, 1926-tól a bukaresti parlament szenátora. Jelentős publicisztikai tevékenységet fejtett ki országos és helyi lapokban. Egy ideig szerkesztője volt az Arad és Vidéke c. politikai napilapnak, főszerkesztője az Aradi Magyar Újságnak (1926–27). Főbb munkái: Amikor Kossuth Lajost hazahívták (Cegléd 1923); Emlékirataim (Arad 1929).

Barabás Béla (Gödemesterháza, 1911. okt. 24.) — fizikai és kémiai szakíró. Középiskolát a marosvásárhelyi ref. kollégiumban végzett, a kolozsvári Ferdinand-egyetemen 1935-ben fizika–kémia szakból szerzett tanári oklevelet. Előbb Marosvásárhelyen középiskolai tanár, majd ugyanott 1951-től az OGYI fizika–kémia tanszékén adott elő. 1973-ban nyugalomba vonult. Részt vett a Pharmacopea Română VIII. kiadásának szerkesztésében. Balogh Lászlóval közösen írt tanulmányait az Orvosi Szemle 1956/1. (A lecitin spontán oxidációja és hemolitikus hatása közötti összefüggésről) és a Studii şi Cercetări de Chimie 1957/3. száma (Aplicarea gazului metan dezoxigenat la determinarea potenţialului de oxireducere a solulilor de lecitină) közölte, önálló tanulmánya a Gyógyszerészeti Értesítő 1957/3. számában jelent meg (A redoxpotenciál és az rH jelentősége, különös tekintettel az orvosi és gyógyszerészeti gyakorlatra). A lipidek fiziko-kémiai tulajdonságait elemezve elsőként igazolta, hogy azok reverzibilis rendszert alkotnak és jelenlétüknek a sejthártyákban fontos szerepe van a sejtoxigén felvételében. Tanulmányozta a hazai természetes vizek radioaktív hatását gyógyászati alkalmazásuk végett.

Barabás Endre¹⁵ (Középajta, 1870) — *Magyar Kisebbség

Barabás Endre (Medgyes, 1940. dec. 28.) — vegyészeti szakíró. Középiskolai tanulmányait Zilahon kezdte, s a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban fejezte be. A bukaresti műegyetem ipari kémiai karán szerzett vegyészmérnöki diplomát; előbb a fővárosban (1962–72), jelenleg a kolozsvári kémiai intézetnél kutatómérnök. Első angol nyelvű szakmunkáját 1962-ben a londoni Chemistry & Industry c. szakfolyóirat, első magyar nyelvű tanulmányát 1964-ben a Korunk közölte. Orosz, francia és román nyelvű vegyészeti szakközleményei — különle­nyomatban is — Bukarestben (1965), Brüsszelben (1966) és Temesvárt (1972) jelentek meg. 1969–70-ben az Ifjúmunkás Tudományos figyelő c. tájékoztató sorozatát vezette. A kémiai kód (1975) c. munka román eredetijének társszerkesztője, a magyar változat fordítója. Önálló kötete: A számítógép (1978).

Barabás István — *Előre 9.

Barabás Miklós, árkosi (Verespatak, 1902. márc. 22.) — költő, egyházi író, 1924-ben Kolozsvárt unitárius lelkészi képesítést nyert. 1970-ig nagyenyedi lelkész; a város társadalmi életében is vezető szerepet játszott, többek között mint az MNSZ titkára és elnöke. Munkatársa a 20-as évektől kezdve az Enyedi Újságnak. Verskötete:

Lángok és tüzek (Nagyenyed 1926). Emlékiratának megjelent részlete: A gimnáziumban kezdődött (Korunk 1977/9).

Barabás Miklós Céh — erdélyi művészek egy csoportjának kezdeményezésére 1929-ben alakult romániai magyar képzőművészeti egyesülés. Az erdélyi magyar írókat tömörítő Helikon marosvécsi találkozóján Kós Károly terjesztette elő haladó és magukat modernnek valló művészek — Szolnay Sándor, Nagy Imre, Gallas Nándor, Mund Hugó és Jándi Dávid — javaslatát egyesület alakítására, s már 1929-ben határozatot is hoztak “az erdélyi képzőművészek szabad munkaközössége” támogatására. Az ESZC példája nyilvánvaló, s a helikoni védnökség is kifejezésre jut abban, hogy Kós Károly a 40-es években hivatalosan elvállalja az elnöki tisztséget. A ~ céljának a műpártolást vallotta, művészeinek erkölcsi és anyagi támogatását, rendszeres tárlatok szervezését, szorgalmazta továbbá a román és szász képzőművészekkel kialakított kapcsolatok ápolását, az “illetékes kritika” biztosítását, valamint az állandó műcsarnok felépítését Kolozsvárt.

1930. márc. 23-án az első kolozsvári kiállítás megnyitása jelzi az új szervezet tényleges megalakulását. Kós Károly megnyitóbeszédében az egyesülést “az erdélyi magyar képző­művészet első tudatos szervezkedési megnyilvánulása”-ként értékeli.¹⁶

1937 májusában a ~ tagjai gyűjteményes tárlaton Budapesten mutatkoznak be. A Csekonics-palotában rendezett kiállításon tizenegy művész (a csatlakozók között van Thorma János, Gy. Szabó Béla, Bánffy Miklós, Vásárhelyi Z. Emil) 90 festménnyel, 20 grafikával és 30 szoborral szerepel. Kiállításukat Dési Huber István bírálja a Korunkban. 1939-ben a Bukarestben és Temesvárt akadémiát végzett fiatal művészek nagyobb csoportja élénkíti fel a ~ munkáját. Decemberben nyitják meg tárlatukat a kolozsvári vármegyeház üvegtermében. Kiállítói között van András László, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Brósz Irma, Ferenczy Júlia, Incze István, Incze János, Makkai Piroska, Piskolti Gábor, Tollas Júlia, Kós András, Kósa-Huba Ferenc. 1941-ben saját kezdeményezésére, önállóságát kifejezésre juttatva rendezi meg a fiatalok második kiállítását. Ugyanez év novemberében megfogalmazzák a ~ alapsza­bályzatát, és megválasztják első tisztikarát. Elnök Kós Károly, alelnökök: Gy. Szabó Béla, Nagy Imre; titkár és műtáros: Szolnay Sándor. A háromtagú bírálóbizottság külső tagjául Felvinczi Takács Zoltán műtörténészt választják meg.

1943-ban a kolozsvári sétatéri Műcsarnokban tartott BMC-tárlaton László Gyula kiáltványszerűen hirdette meg a szervezet programját¹⁷. A kolozsvári műcsarnokban 1944 augusztusában hét művész (Abodi Nagy Béla, Andrásy Zoltán, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor festő, Benczédi Sándor, Szervátiusz Jenő és Vida Géza szobrász) mutatkozik be.¹⁸ A ~ tagjai közül számosan képzőművészeti alkotásaik folyóiratokban közölt reprodukcióival, irodalmi alkotásokat illusztrálva, képzőművészeti tárgyú cikkekkel, tanulmányokkal (egyesek később visszaemlékezésekkel) szerepet játszottak a romániai magyar irodalmi életben. A ~ 1944 őszén szünteti be tevékenységét; egykori tagjai hamarosan bekapcsolódtak az új, demokratikus állami keretek nyújtotta képzőművészeti szervezetekbe.

(M. J.)

Pogány Marcell: A Helikon is segédkezet nyújt a képzőművészeknek. Brassói Lapok 1929. okt. 21. — Kós Károly: B. M. C. Erdélyi Helikon 1930/4. — Dési Huber István: Az erdélyi képzőművészek budapesti kiállításának margójára. Korunk 1937/6. — Kovács Katona Jenő: Erdélyi festők. Korunk 1940/1. — Entz Géza: A B. M. C. kiállítása Kolozsvárt. Hitel 1943/12. — Murádin Jenő: Szolnay Sándor és Popp Aurel 1936-os levelezéséből. Utunk 1969/3; uő: A B. M. C. (monográfia. 1979).

Barabás Samu (Papolc, 1855. nov. 14. — 1940. nov. 18., Papolc) — történetíró. Középiskoláit Székelyudvarhelyen, az egyetemet Budapesten végezte, majd a bécsi Institut für Geschichtsforschung hallgatójaként a középkori forráskutatás és szövegkritika módszereit sajátította el.¹⁹ Kiadványai úttörőek az erdélyi forrásfeltárás korszerűsítésében. Előszeretettel foglalkozott a korai középkorral és az erdélyi fejedelemség történetével. Nyugdíjaztatása után hazajött Romániába, és szülőfalujába vonult vissza; “papolci remeteségé”-ben még egy negyedszázadot szentelt Erdély s főként a székelység múltjának tanulmányozására. Bekapcsolódott a Székely Nemzeti Múzeum munkájába, megszerkesztette a Székely Oklevéltár 1219-től 1776-ig terjedő kötetét (Magyar Történelmi Tár XXVIII. Bp. 1934).

B. S. ünneplése. Erdélyi Múzeum 1935/10–12. — Enciclopedia istoriografiei româneşti. Szerk. Ştefan Ştefănescu. 1978. 45.

Barabássy Erzsébet (Gyergyószentmiklós, 1914. jún. 20. — 1973. okt. 28., Kolozsvár) — népművelő, színikritikus. Kéki Béla, majd Fodor Ernő felesége. 1948-tól a kolozsvári Állami Magyar Színház segédrendezője. 1956-tól színjátszási metodológus a kolozsvári Népi Alkotások Házánál, 1966-tól színházi dokumentációs könyvtáros. A Művelődés munkatársa, színikritikáit az Utunk és az Igazság közölte. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Kék virág c. gyermekszíndarab-gyűjtemény (1961).

Baradlai László (Budapest, 1902 — 1944 őszén, Ebensee, Ausztria) — szerkesztő, író. Előbb színész és színházi rendező, majd 1926-tól újságíró, a szatmári Szamos, a Brassói Lapok és Népújság munkatársa. Szerkeszti a Revü c. szatmári hetilapot (1932–33), később ugyanott a Sajtó főszerkesztője (1937–38). Két realista társadalmi regénye jelent meg: A változott viszonyok miatt… (Szatmár 1933); Megnyitó előadás (Ajándékregénytár 8. sz. Brassó 1934). Tanúk vallomása szerint elhurcolása után a fasiszták lágerében is folytatta irodalmi tevékenységét, kéziratai azonban vele együtt elpusztultak.

Gaál Gábor: “Vidékre és életre ítélt”. Korunk 1934/4; újraközölve Gaál Gábor: Válogatott írások I. 1964. 535–38.

Baranyai István (Szépmező, 1899. ápr. 24.) — zenekritikus. Középiskoláit és főiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte. Utoljára Tasnádon volt kat. plébános. Társadalmi írásai az Őrszem, A Hírnök, Vasárnap c. folyóiratokban s aradi napilapokban jelentek meg. Éveken át volt az Aradi Közlöny zenekritikusa: krónikáiban, cikkeiben a modern zenei törekvések mellett foglalt állást. Zeneesztétikai munkája: Zene és morál (Arad 1926).

Bárányi Ferenc (Nagyszentmiklós, 1936. máj. 13.) — orvosi szakíró, novellista. ~né László Ildikó férje. A marosvásárhelyi OGYI elvégzése után (1959) Suceaván, majd Szokolon, 1965 óta Temesváron szakorvos. Első egészségügyi cikkeit a Szabad Szó közölte 1965-ben, az Előre munkatársa. Novellákat, karcolatokat, riportokat, szakcikkeket, kritikai jegyzeteket ír, 1966-ban Cupido a sebészeten c. riportjával díjat nyert az Utunk pályázatán. Doktori disszertációja (Műtét utáni tüdőszövődmények) a Facla Könyvkiadónál, Mindenki háziorvosa c. tanácsadó könyve az Előre Kiskönyvtárában jelent meg (1974). Feleségével közösen írt újabb könyve karcolatokat, szatírákat, parabolákat tartalmaz (és akkor eljött Hippokratész… Tv. 1976).

Gábor Dénes: Ember és egészség kézikönyvei. Előre 1974. júl. 17.

Bárányiné László Ildikó (Csíkcsicsó, 1937. jún. 6.) — orvosi szakíró, publicista. Bárányi Ferenc felesége. 1960-ban Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát. Előbb a temesvári Közegészségügyi Kutatóintézetnél dolgozott, ma ugyanott a Diákkórház orvosa. Első írását 1963-ban az Utunk közölte. Pedagógiai célzatú elbeszélései, humoreszkjei, tájékoztató szakcikkei jelennek meg a napilapokban. 1967 óta a temesvári Szabad Szó “Az orvos válaszol” c. heti rovatát szerkeszti. Munkái: Gyakorlati tanácsadó kismamáknak (Tv. 1973); és akkor eljött Hippokratész… (Férjével közösen, Tv. 1976); Gólyamese felnőtteknek. Tv. 1980.

Veress Judit: A Gólyamese margójára. Igazság 1980. szept. 3.

Barát Jenő (Alsózsuk, 1918. szept. 27.) — agrárstatisztikai szakíró. A csíkszeredai főgimnáziumot végezte, 1943-ban a kolozsvári egyetem jogi fakultásán az államtudományok doktorává avatták. Az EMGE statisztikai osztályának volt munkatársa, 1949-től a Bolyai Tudományegyetem jog- és közgazdaságtudományi karán tanársegéd,. 1952-től a mezőgazdasági statisztika előadótanára a bukaresti Közgazdaságtudományi Egyetemen, egyidejűleg a központi statisztikai hivatalban igazgató, vezérigazgató-helyettes. Vezető tisztséget tölt be a belkereskedelmi minisztériumban és a felsőoktatásban. A Revista de Statistică főmunkatársa, részt vesz a Dicţionar Statistic Economic (1962) szerkesztésében, a Korunk és Előre munkatársa.

Szaktanulmányai főként román nyelven jelennek meg. Az ország gazdasági fejlődését 1948-tól 1957-ig bemutató összefoglalásban (Dezvoltarea economiei în R. P. R., 1958; orosz nyelven is) a mezőgazdasági termelésről szóló fejezet szerzője, a Studii şi Cercetări 1964-es köteteiben a családi háztartás-statisztika két áttekintő fejezetét írja meg (a növénytermesztési és állattenyésztési statisztika forrásairól), a Tudományos Kiadónál 1961-ben közreadott, a mezőgazdaság statisztikai-gazdasági analízisét tárgyaló kézikönyv (Analiza statistico-economică a agriculturii), majd a Pedagógiai Kiadó megbízásából 1968-ban összeállított mező- és erdőgazdasági statisztika (Statistica agricolă şi silvică) társszerzője. Francia nyelvű tanulmánya: Problèmes de la mecanisation de l'agriculture (Genève 1963). 1975 óta írói és publicisztikai működése túlnyomólag didaktikai jellegű: kézikönyvei, tankönyvei, szakmunkái a belkereskedelem gazdaságtanával, a kereskedelem tervezésével foglalkoznak román és részben magyar nyelven; munkáiból többet orosz, német, francia és angol nyelvre is lefordítottak.

Baráth Béla (Budapest, 1893. nov. 3. — 1977. jún. 16., Kolozsvár) — művelődéstörténész, bibliográfus. A római Szent Gergely Egyetemen filozófiai, Innsbruckban teológiai doktorátust szerzett, 1921-től 1940-ig Gyulafehérvárt, 1942-ig Kolozsvárt teológiai tanár. Az Erdélyi Múzeum munkatársa. Mint a Batthyaneum igazgatója²⁰ (1928–42) az erdélyi intézményi gyűjteményekben fellelhető ősnyomtatványok kutatásával foglalkozott. Adatai egy részét az Erdélyi Tudósítóban közölte (1941/1–10, 1942/2), az egész anyagot pedig a berlini Staatsbibliothek rendelkezésére bocsátotta a nemzetközi Gesamtkatalog der Wiegendrucke c. lipcsei kiadvány számára. Gyűjtésének szempontjait Erdélyi könyvtáraink ősnyomtatványai c. füzetében (Kv. 1941) ismerteti. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár összeállításában Catalogul incunabulelor címen (Kv. 1979) megjelent ősnyomtatványjegyzék hivatkozik adataira.

Barátság — társadalmi, irodalmi és művészeti folyóirat Kolozsvárt. Felelős szerkesztője Nagy József, szerkesztője Dánér Lajos. Kéthetenként jelent meg 1939. december és 1940. augusztus 17. között. A szerkesztők céljai közé tartozott a román–magyar kulturális összefogás előmozdítása. A folyóirat közölte Brassai Viktor, Dánér Lajos, Hobán Jenő, Létay Lajos, Kibédi Sándor, Nagy József és Walter Gyula verseit és prózai írásait, Bíró Sándor történettudományi cikkeit; számaiban megjelentek román költők, köztük George Sbârcea verseinek magyar fordításai.

Bárd Oszkár, családi nevén Wettenstein (Naszód, 1893. máj. 6. — 1942. dec. 19., Dés) — költő, drámaíró. A középiskolát Désen, az orvosi fakultást 1917-ben Kolozsvárt végezte; párhuzamosan látogatta a zeneakadémián a hegedű szakot. Mint kész orvos beiratkozott a bölcsészeti karra, ahol művészettörténetet és régészetet hallgatott. 1911-től a kolozsvári Haladás c. “társadalmi, tudományos, művészeti és kritikai folyóirat” és a Dés–Kolozsvár–Marosvásárhely impresszummal 1914-ben kiadott Erdélyi Figyelő szerkesztője. 1922-től a kolozsvári Napkelet főmunkatársa. Rövid ideig Rettegen, majd évtizedeken át Galgón volt orvos, onnan küldte írásait a különböző erdélyi irodalmi folyóiratoknak és napilapoknak; a Zord Idő, Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Független Újság munkatársa. Az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja, a marosvécsi Helikon egyik alapítója, majd az EMÍR munkaközösségéhez csatlakozik. A fasizmus előretörése idején a Korunk munkatársa.

Első, Bálványok, bilincsek (Békéscsaba 1912) c. verseskötetében mint a nyugatosok követője, modern lírikusként jelentkezett. Verseinek gyűjteményét maga adta ki Mi lesz velünk? címmel (Kv. 1924). Borongós hangulatú, a ki nem élhető lehetőségeket, a végzetet, az elérhetetlen végtelent, a halálfélelem rettegését kifejező sorai egy rendkívül érzékeny férfi lelkivilágába engednek betekintést. A nemzetiségi elnyomás fokozódása és a zsidótörvények idején jelent meg Edgár fiának ajánlott verse, a Haza (Korunk 1938/2); jelképes zárósorai: “hazát több módon lehet elveszíteni, / de ő bennünket el nem veszt soha!”

Halál és még több (1920) c. háromfelvonásos színműve az I. világháború után elsőként színre került hazai magyar darab Kolozsvárt. Még abban az évben játszották Csoda c. egyfelvonásos “sorsmisztérium”-át, majd a kötetben is kiadott Sylvio lovag c. háromfelvonásos drámája (Kv. 1921) következett, ez bizonyult a legsikeresebbnek. Erdély valamennyi színpadán játszották. Sikert ért el Professzor úr, Citera, Liszt első szerelme c. darabjaival is. 1925-ben jelent meg A taposómalom (Berlin–Kv.) c. “komédia négy képben”, ez és a Liszt-darab a budapesti Új Színházban is közönség elé került. A 20-as években nagy sikerrel játszott színpadi műveiben rutinosan, meglepő színpadismerettel általános társadalmi témákat vetett fel. Magyarra fordította Lucian Blaga Zamolxe c. misztériumdrámáját, melyet a román előadást megelőzően először a kolozsvári magyar színház mutatott be 1924-ben. Liszt c. “színpadi regényé”-ben (Kv. 1932) a nagy zeneművész pályafutásának kietlen magányát, emberi tragikumát dolgozta fel, Teleki László c. drámájában (Kv. 1936) már a honi sorsproblémákat vállalja: a 48-as forradalom és a Habsburg-elnyomatás korszaka kiemelkedő közéleti férfiújának életéből az utolsó fél esztendőt választotta témául, felvillantva a kelet-európai népek testvériségének szükségét.

A fasiszta veszély növekedésével erősödik baloldali kiállása. Bár akadtak elismerő méltatói, két utolsó könyvének visszhangtalansága, a Horthy-rendszer hivatalos szerveinek származása miatti diszkriminációi s végül fiának tragikus halála együttesen járultak hozzá lelki összeroppanásához. A KZST 1943. jan. 31-i ülésén Sényi László búcsúztatta.

Egy darabjának szövegére operát szerzett Delly-Szabó Géza, 1946-ban Páter gvárdián címmel mutatták be Kolozsvárt.

(K. Á.)

Dienes László: Mi lesz velünk? B. O. új verskötete. Keleti Újság 1924. dec. 13.; újraközölve “sejtelme egy földindulásnak” 1976. 182–85. — Borbély István: Új hangok az erdélyi magyar lírában (B. O.). Erdélyi Irodalmi Szemle 1925/1–2. — Dsida Jenő: Liszt. Erdélyi Helikon 1932/8. — Kemény Gábor: A Teleki-tragédia margójára. Független Újság 1937/11. — Jancsó Elemér: B. O. kiadatlan levelezéséből. NyIrK 1962/2. — Kötő József: Drámairodalmi örökségünk. Korunk 1967/11. — Mózes Huba: B. O. és Tompa László a versírás műhelyproblémáiról. Korunk 1969/1.