Romániai magyar irodalmi lexikon

Bálint Vilmos¹²

Bálint Zoltán (Temesvár, 1898. aug. 21. — 1978. dec. 29., Kolozsvár) — lélektani szakíró. A kolozsvári tudományegyetemen orvostudományt, lélektant, filozófiát és művészettörténetet hallgatott, 1917-től részt vett a Galilei Kör kolozsvári tanulókörének megszervezésében, háborúellenes propagandát folytatott, 1918 őszén a forradalmi diáktanács elnöke. Tisztviselői, majd tudományos kutatói elfoglaltsága mellett 1919–20-ban felelős szerkesztője a Kolozsvárt megjelenő Színház és Társaság c. hetilapnak, helyettes szerkesztője a Hétfői Hírlapnak (1921), a kolozsvári szakszervezeti tanács titkára (1929–31). Egyik alapító tagja a kolozsvári Lélektani Kutató Társaságnak; 1935-ben bekapcsolódik a D. Gusti professzor vezette falumonográfiai munkába, s a bukaresti Koós Ferenc Körben kiképző iskolát szervez a magyar falumunkacsoportok számára. 1948–49-ben a kétnyelvű Clinica et Laboratorium c. orvosi szemle szerkesztője. Cikkei jelentek meg a kolozsvári diákság forradalmi szerepéről (Bécsi Magyar Újság 1923. aug. 26.), a prostitúcióról (Clujul Medical 1924/9–10), a pályaválasztásról (A Hírnök 1929. okt. 15.), a lélektani kutatómunkáról (Erdélyi Iskola 1939–40/5–6), a gyógyszergyártásról (Clinica et Laboratorium 1949/1), a kolozsvári galileistákról (Korunk 1957/10), a Gusti-féle monografikus iskola kapcsolatairól a magyar ifjúsággal (A Hét 1972/38).

Turnowsky Sándor: Adalékok a Galilei Kör történetéhez. Korunk 1957/8.

ASZT: Régi május elsejékről. LM 1206.

Bálintfi Ottó (Krasznabéltek, 1948. okt. 22.) — kritikus, filozófiai szakíró. Középiskolai tanulmányait a szatmári és az erdődi líceumban végezte. A Babeş–Bolyai Egyetem filozófiai karán 1972-ben szerzett tanári oklevelet, a Temesvári Egyetem filozófiai tanszékén tanársegéd.

Tanulmányait, cikkeit, könyvbírálatait a Korunk, A Hét, Szabad Szó és Utunk közli. A filozófiai kritika természete és a filozófiai modellezés foglalkoztatja. Tevékeny részt vesz a diákmozgalomban, a temesvári *Látóhatár Kör eszmei irányítója.

Bálinth Gyula — *statisztikai irodalom

Balla Ernő (Nagyszalonta, 1927. márc. 26.) — műfordító, irodalomkutató. A bukaresti magyar elemi iskola után a középiskolát Nagyenyeden és Nagyszalontán végezte, a Bolyai Tudományegyetemen 1950-ben román–magyar szakos tanári oklevelet szerzett. 1964-ig a Babeş–Bolyai Egyetem román nyelvtudományi tanszékén tanársegéd, azóta bibliográfus a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Hazai és magyarországi folyóiratokban főleg román szépirodalmi munkák magyar fordításairól cikkezik. Bevezető tanulmányt írt Camil Petrescu Bălcescu c. színművének magyar kiadásához (1950), szerkesztette és előszóval ellátta a Cezar Bolliac válogatott munkái c. kötetet (1953), magyarra fordította Nicolae Filimon Régi és új urak c. művét (1954, átdolgozott 2. kiadás 1964), Asztalos Sándorral és Borbáth Károllyal együtt Vasile Cucu–Marian Ştefan műemlék- és útikalauzát (Románia, 1974).

Balla Erzsébet, egyes írásai alatt ~ Böske (Arad, 1902. márc.17.) — író. Fáskerti Tibor felesége, Fáskerthy György anyja. 1922-ben Bűn c. írásával Tamási Áronnal osztozott a Keleti Újság novellapályázatának I. díján. Prózai írásaiban a kisvárosi értelmiség dekadens életformáját rajzolja naturalista színekkel. 1945-ben Öt szelíd láng címmel antológiát szerkesztett aradi munkásírók írásaiból a felszabadító hadsereg tiszteletére. Bukarestben él. Munkái: Színek-hangulatok (versek, Arad 1919); Vihar a pusztában (kisregény, Arad 1923); Úri kamaszok (társadalmi képek, Arad 1926).

Balla István — *mezőgazdasági szakirodalom

Balla János — *mesemondók

Balla Károly (Arad. 1909. okt. 26.) — újságíró, költő, szerkesztő, műfordító. Négy polgári osztályt végzett szülővárosában, utána újságíró lett. 1927-ben jelent meg első írása a Brassói Lapokban, amelynek 1929-ig aradi tudósítója. Közben sógorával, Fáskerti Tiborral kiadta és szerkesztette a baloldali irányzatú Virradat (1928–29) c. aradi lapot. 1929-től 1931-ig a Brassói Lapok belső munkatársa, majd 1935-ig ismét aradi tudósító. Munkatársa volt az Ara­don megjelenő Erdélyi Hírlapnak s 1938-tól 1940-ig szerkesztője az Aradi Közlönynek. A felszabadulás után 1951-ig felelős szerkesztője az RKP Arad megyei bizottsága magyar nyelvű lapjának, a Jövőnek. Az 50-es években az aradi cukorgyárban, majd egy állami mező­gazdasági vállalatnál s a buzsáki mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgozik. Ex­presszionista hangvételű, az emberi lét értelmét faggató versei az aradi és erdélyi napi­lapokban, a Kút és A Hang c. aradi folyóiratokban jelentek meg. Versekkel szerepelt a Karácsonyi Almanachban (Arad 1935). Fordította román írók műveit. Munkái: Ki vállalja a célt? (versek, Arad 1936); A. G. Vaida: Jeltüzek (regényfordítás, 1951).

Balla Károly, eredeti családi nevén Blau (Ratosnya, 1913. nov. 10. — 1959. nov. 14., Kolozsvár) — író, újságíró. ~ Zsófia apja. Elemi iskoláit egy mócvidéki településen végezte, ahol apja gatteres volt. Cipészinasnak adták Bánffyhunyadra, majd vándormuzsikus. Két osztályt végzett a kolozsvári Tarbut zsidó gimnáziumban. 1936-ig a Dermata bőrgyárban dolgozott, 1937-től különböző kolozsvári üzemekben szövőmester, miután állásából kitették, 1940-től beállt iskolaszolgának. Részt vett az illegális kommunista mozgalomban, 1944-ben deportálták, szülei haláltáborban pusztultak el. 1945-ben a Világosság, 1946-tól az Igazság szerkesztőségében dolgozik, 1951-től a Művelődési Útmutató, 1957-től az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője. Írói álnevei: Kéki Károly, Szövő Károly.

Saját kiadásában megjelent első kisregénye, a Kényszerhaladás, családja életéből merítette tárgyát, irodalmi pályája azonban valójában a felszabadulás után kezdődik, harcos cikkeit és szépprózáját szívesen közli a szocialista sajtó. Legjobb elbeszéléseiben gyermek- és ifjúkori élményanyaga kel életre: az erdélyi fatelepek és külvárosok soknyelvű, egy-nyomorúságú proletárjainak, kispolgárainak változatos világa, a hazai munkásmozgalom hőskora. Bár novelláiban, színműveiben kevésbé élesen jelentkeznek a felszabadulást követő idők erdélyi falvainak, városainak társadalmi összeütközésekben élő emberei, ezek az írásai kétségtelenül az osztályharc, az új élet építése adott időszakainak változó igényességű dokumentumai. Gyakran semmibe veszi a novella műfaji szabályait, s remek, felvillanásszerű alakábrázolásai sem feledtetik, hogy szépírói nyelvét nem ritkán naturalista és sablonos fordulatok szegényítik. Lélekábrázolása utolsó művében, a Miskában érett művészivé. Ebben a kortárs kritika részéről remeklésnek tartott regényben már meggyőzően jelentkeznek írói tehetségének eredeti jegyei: kisemberek hétköznapjairól reálisan, humánusan szólva előhírnöke egy új prózai kibontakozásnak. A sepsiszentgyörgyi színház 1953-ban Gyalogfecske, a kolozsvári Állami Magyar Színház 1956-ban Vádolom magam c. színművét mutatta be.

Munkái: Kényszerhaladás (családi nevén, kisregény, Kv. 1934); Széles ösvényen (novellák, 1949); Fény a hegyekben (elbeszélés, 1950); Drága föld (elbeszélés, 1951); A testvériség jegyében (riport a Magyar Autonóm Tartományból, 1952); A jel (novellák, karcolatok, 1955); Vádolom magam (színmű, 1957); Mesterhegedű (novellák, 1958); Miska (kisregény, 1959, újabb kiadás 1969; 1960-ban németül, 1961-ben románul is); A legszebb emlék (válogatott írások Majtényi Erik bevezetőjével, 1961). Kéziratban maradt Koronatanú c. regénye.

(K. Á.)

Mikó Ervin: B. K. írásai. Utunk 1950/12. — Nagy István: Hogyan nőnek az emberek egy készülő regényben. Utunk 1951/36. — Láng Gusztáv: Az érettség ígérete. Korunk 1958/8. — Asztalos István; Búcsú. Utunk 1959/47. — Kántor Lajos: Az “enyém”-től a “mienk”-ig. Korunk 1959/11; újraközölve Írástól — emberig. 1963. 93–7. — Sütő András: Kései levél B. K.-hoz. Igaz Szó 1959/11. — Bodor Pál: Íratlan szép regény. Utunk 1961/41. — Földes László: Lélektan és “lélektan”, megjelent A lehetetlen ostroma c. kötetben, 1968. 200–11. — Huszár Sándor: Temetés helyett. Utunk 1969/46. — Fodor Sándor: Memento. Utunk 1973/45. — Szász János: A vörös gomb. Igaz Szó 1973/11.

Balla Sára — *ábécéskönyv; *tankönyvirodalom

Balla Tamás (Magyardécse, 1951. máj. 14.) — mesegyűjtő. A besztercei 2. sz. líceum Fiatal Szívvel Irodalmi Körének tagjaként 1967-ben a Borsszem Péter c. mesével megnyerte a Pionír ifjúsági lap népmesegyűjtési pályázatát, majd két év alatt nagybátyjának, Balla Jánosnak egész mesekészletét lejegyezte. A gyűjtemény Fehér Virág és Fehér Virágszál címmel jelent meg, szerkesztette és az utószót írta Faragó József (1970).

Faragó József: Mesegyűjtő diák. Utunk 1969/50. — Mikó Imre: Fehér Virág és Fehér Virágszál. Utunk 1970/52. — Gálfalvi György: Üzent Magyardécse. Igaz Szó 1971/5. — Kovács Ágnes: Fehér Virág és Fehér Virágszál. Ethnographia, Bp. 1971/3. — Keszeg Vilmos: Hogyan tovább, B. T.? Falvak Dolgozó Népe 1978/25.

Balla Zsófia (Kolozsvár, 1949. jan. 15.) — költő. ~ Károly leánya. Szülővárosában végezte a zenei középiskolát és a zeneművészeti főiskolát, 1972 óta a kolozsvári rádió magyar szerkesztőségének tagja. 1965-től rendszeresen közlik verseit az irodalmi folyóiratok és napilapok. A Vitorla-ének c. antológiában három verssel szerepelt. Forrás-kötete, A dolgok emlékezete (Bajor Andor bevezetőjével, 1968) gyermeki játékosságával és frissességével, felnőtt alkotóra valló művészi önfegyelmével és formai szigorúságával, érzelmi vívódásával és kifinomult tudatosságával keltett feltűnést. Kísérletezik a folklórhagyomány és a modern gondolatiság egyeztetésével. Az Apokrif ének (1971) s a Vízláng (1975) szemléletileg és érzelmileg, nyelvileg kiegyensúlyozottabb, tömörebb versei sajátos arcélű, a világ kis és nagy problémáira érzékenyen reagáló költőt mutatnak. Újabb verseskötete, a Második személy (1980) nagyigényű, bonyolult verskompozíciói, mindenekelőtt a Pater Noster, közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgarde vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét.

(K. L.)

Király László: Tejberizs és konyak az égen. Utunk 1968/51; uő: Apokrif ének. Utunk 1972/5. — Szemlér Ferenc: B. Zs. verseskönyve. A Hét 1972/1. — Szőcs István: “Aszalt lélek irhája”. Igaz Szó 1972/3. — Markó Béla: B. Zs.: Vízláng. Igaz Szó 1975/6. — Tamás Gáspár Miklós: B. Zs. költő. A Hét 1977/15. — Egyed Péter: Költészet a szabadságról. Utunk 1980/20. — Bogdán László: Az elkövetkező már földereng. Igaz Szó 1980/7.

ballada — 1. népballada. Kriza János 1863-ban megjelent Vadrózsák c. népköltési gyűjte­ménye óta az irodalmi köztudatban a székely népballada különleges rangot nyert; az egész magyar balladaköltészet szépségeinek és gazdagságának legméltóbb képviselőjét szokás tisztelni benne. Több mint száz év alatt balladaismereteink földrajzilag és történetileg egya­ránt nagymértékben kitágultak, ámde minden újabb gyűjtés után bizonyosabbá vált, hogy a legtöbb klasszikus balladát valóban a székely folklór őrizte meg számunkra, ide számítva a székelységből kivált csángók és bukovinai székelyek folklórját is. A székely és csángó balladaköltészet rendkívüli gazdagságát történetileg indokolja, hogy a magyar folklórterület legtávolabbi (keleti) peremvidékén maradt meg, ahol tartós kapcsolatban lehetett más dél­kelet-európai népek, főleg a románok balladaköltészetével.

Kriza jeles munkatársai (köztük Gálfi Sándor, Ürmösi Sándor) és kortársai (Gyulai Pál, Szabó Sámuel, Vass Tamás és mások) után a századforduló tájáig a székely ~gyűjtés munkája főleg Benedek Elek, Sebesi Jób, Mailand Oszkár, Versényi György és Kanyaró Ferenc nevéhez kapcsolódott. A múlt századi gyűjtésekből állította össze Benedek Elek Székely népballadák c. válogatását (Bp. 1921), amely 1958-ban Romániában még egy kiadást ért el.

A székely balladaköltészet első, tisztára szöveggyűjtő korszakát a múlt század végétől szöveg és dallam együttes gyűjtésének korszerűbb módszere váltotta fel, olyan nevekkel az élen, mint Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Veress Gábor és Lajtha László. E munka méltó záróköve a Bartók–Kodály kettős névvel fémjelzett Erdélyi magyarság. Népdalok c. gyűjtemény (Bartók címadása szerint: Székely népdalok, Bp. 1923): 150 erdélyi, néhány kivétel híján mind székely népdal és ballada, valamennyi dallammal. Általános jellegű, de sok erdélyi anyagot tartalmaz Bartók összesítő gyűjteménye is: A magyar népdal (Bp. 1924).

A két világháború közti korszakban Domokos Pál Péter a moldvai csángók közt végzett jelentős gyűjtőmunkát. A csángó magyar népköltészetnek szintén megvolt a maga klasszikus gyűjtője: Petrás Ince János. Ő 1841–43-ban Krizát is megelőzve írt le két füzetnyi klézsei népdalt és balladát, ezek azonban csak több mint száz évi késéssel, épp Domokos gondozásában jelentek meg hiánytalanul (Domokos Pál Péter–Rajeczky Benjámin: Csángó népzene I. Bp. 1956). Saját gyűjtései — szövegek és dallamok — az 1930-as években több kiadványban és kiadásban láttak nyomdafestéket; mindezek összegezése A moldvai magyarság 3. kiadása (Kv. 1941). Utóbb a csángó gyűjtések javát még egy kötetben népszerűsítette: Rezeda (96 csángó-magyar népdal, Bp. 1953). Vele egy időben Balla Péter és Veress Sándor gyűjtött és közölt kisebb moldvai csángó és bukovinai székely népköltési és népzeneanyagot.

Benedek Elek kis népszerű kiadványa után a székely balladaszövegek tudományos felkészültségű válogatása következett: Ortutay Gyula 1935 és 1948 között három kiadást ért Székely népballadák c. műve, Buday György fametszeteivel. Terjedelmes válogatást tett közzé Faragó József (Diófának három ága, 1956).

A romániai magyar ~gyűjtés 1949 tavaszán nyert állami intézményes formát a bukaresti Folklór Intézet Kolozsvári Osztályának megalapításával; ez ma mint Etnológiai és Szociológiai Osztály a Babeş–Bolyai Egyetem keretében működik. Archívuma 1970 közepén — több mint százezer magyar folklóralkotás közt — 1725 balladát tartalmazott: közülük 450 szöveg, 650 szöveg és dallam hallás után gyűjtve, 640 pedig magnetofonfelvétel. Részben az archívumból, kizárólag vagy túlnyomórészt dallammal együtt jelentek meg az alábbi gyűjtemények, amelyek a többi műfaj közt több-kevesebb balladát is tartalmaznak: Faragó József–Jagamas János: Moldvai csángó népdalok és népballadák (1954), 54 balladával; Szenik Ilona–Almási István–Zsizsmann Ilona: A lapádi erdő alatt, 58 magyarlapádi népdal (1957), 6 balladával; Szegő Júlia–Sebestyén Dobó Klára: Kötöttem bokrétát, 150 népdal (1958), 14 balladával; Faragó József: Jávorfa-muzsika (1965), 205 balladája közül 81 első közlés; Olosz Katalin–Almási István: Magyargyerőmonostori népköltészet (1969), 37 balladával; Imets Dénes: Repülj madár, repülj. Menasági népdalok és népballadák (1970), 22 balladával.

Ezekkel a kiadásokkal párhuzamosan több egyéni gyűjtőakció anyaga is hozzáférhetővé vált. 1957-ben jelent meg, de korábbi szöveges gyűjtéseket — köztük 45 balladát — tartalmaz Konsza Samu sepsiszentgyörgyi diák-gyűjtőmozgalmának válogatott anyaga, a Háromszéki magyar népköltészet s a következő évben Kovács Ferenc kötete, az Iratosi kertek alatt (1958), amely egy bánsági falu szövegfolklórjáról ad áttekintést, 11 balladával. Balladafejezete van Horváth István magyarózdi monográfiájának is, 11 szöveggel (Magyarózdi toronyalja, 1971). Az egyéni gyűjtések közül kiemelkedik a Kallós Zoltáné, a Balladák könyve (Élő hazai magyar népballadák, 1970, 1971), amely bevezetőjeként Szabó T. Attilának a hazai magyar ~gyűjtés útját áttekintő tanulmányával 259 verses és 8 prózává oldódott balladaszöveget tartalmaz 162 dallammal. (A kötetet a Magyar Helikon is megjelentette Budapesten 1973-as első és 1977-es második kiadásban, Szabó T. Attila jegyzeteivel és Jagamas János zenei mutatóival.) Kötetében Kallós a már eddig is kutatott Moldva mellett gyűjtőterületét Gyimesre, a Mezőségre és Kalotaszegre is kiterjesztette. Ugyancsak Kallós közölte 1973-ban Új guzsalyam mellett c. kötetében a 76 éves Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa teljes verses repertoárját a moldvai Klézséből: balladákat és lírai dalokat, ismét számos dallammal és hanglemez-melléklettel.

A következő és eleddig legnagyobb magyar balladagyűjtemény, a Háromszéki népballadák (1973) 425 balladaszöveggel és 55 dallammal, valamint további félezer ballada gyűjtési adataival Albert Ernő sepsiszentgyörgyi tanárnak és diákjainak tizenöt évi munkáját összegezi. Bevezetőjét és jegyzeteit Faragó József írta, zenei anyagát Szenik Ilona gondozta. E horizontális gyűjtés után Ráduly János vertikális kutatással egyetlen marosszéki falu balladavilágát tárta fel és vette vizsgálóra: a Kibédi népballadák 155 szöveggel és 38 dallammal jelent meg, zenei munkatárs Kusztosné Szabó Piroska (1973). Ugyanebből a faluból egyetlen énekes teljes repertoárját bemutató kötetében (Elindultam hosszú útra. A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái, 1979) a ballada mai közösségben való továbbélésének formáit is vizsgálat alá veszi. Ugyancsak egy táj balladavilágát mutatták be Bura László és munkatársai Szatmári népballadák (1978) c. kötetükben, 141 szöveggel és 53 dallammal. A dallamokat magnetofonszalagról lejegyezte Albert György és Orosz Márta.

A legutóbbi évtized népzenei gyűjteményei, részben szintén több-kevesebb balladával: B. Albert György — Bura László: Zöld erdőben fenyő zöldje. Szatmár megyei népdalok és népballadák (1972); Zolcsák Miklós — Fejér Kálmán: Darai népdalok (1973); Jagamas János — Faragó József: Romániai magyar népdalok (1974); Benczédi Huba: Két hegy között felsütött a holdvilág. Kovászna megyei népdalok (1977); Apácai Bölöni Sándor — Gulácsi Zoltán: Búza, búza, de szép tábla búza. Arad környéki népballadák és népdalok (1978).

Mind a régi, mind az újabb gyűjtések alapján az egész romániai magyar balladaterületről Faragó József válogatta ki egy összesítő gyűjteményben a régi magyar balladaköltészet javát: Gyönyörű Bán Kata (1973), 125 balladával.

Az utóbbi évtizedben két kötetnyi romániai magyar népballada jelent meg román fordításban, mindkettő Haralambie Grămescu tolmácsolása: Balade populare maghiare din R. P. R. (1960) és Întrecerea florilor. Poezii din folclorul naţionalităţilor conlocuitoare (1971). A 20-as évek közepétől több különböző nyelvű kötet tartalmaz kizárólag vagy jórészt székely népballadákat, így O. Manuinen finn fordításai: Unkarilaisia kansanrunoja (Porvoo 1926); Hedwig Lüdeke német tolmácsolásai, Gragger Róbert tanulmányával és jegyzeteivel: Ungarische Balladen (Berlin — Leipzig 1926); Jan Kot (valódi nevén Adam Bahdaj) lengyel kötete Ortutay Gyula bevezetőjével és Buday György fametszeteivel: Seklerskie ballady ludowe (Bp. 1943); Lew Kaltenberg ugyancsak lengyel fordításai, erdélyi román és magyar balladákkal: Ballady Siemiogrodskie (Warszawa 1959); Ninon A. M. Leader angol monográfiája: Hungarian Classical Ballads and their Folklore (Cambridge 1967); legutóbb Viljo Tervonen párhuzamos szövegű magyar–finn kötete, Gy. Szabó Béla fametszeteivel: Kuoliaksi tanssitettu tyttö (Helsinki 1979). A ~gyűjtéssel és ~kiadással párhuzamosan számos tanulmány és cikk jelzi a romániai magyar balladakutatás eredményeit, nagyobbára három fő tematikával: egy-egy típus keletkezése, története és változatai; a népballadák súlya, jelentősége a falu mai művelődési életében; magyar–román kapcsolatok a balladaköltészetben (Albert Ernő, Almási István, Antal Árpád, Bura László, Faragó József, Mitruly Miklós, Olosz Katalin, Ráduly János, Szabó T. Attila közleményei). Balladakutatásaink eredményeit önálló kötetben közölte Faragó József (Balladák földjén. Válogatott tanulmányok, cikkek, 1977); Demény István Pál: Kerekes Izsák balladája (1980); sajátos szépirodalmi eszközökkel s etnológiai párhuzamokkal kísérli meg egy ballada értelmezését Szőcs István (Selyemsárhajó, 1979).

(F. J.)

Solymossy Sándor: A székely népballadákról. Az Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára c. kötetben. 1929. 660–68. — Faragó József: Magyar népballadagyűjtés Romániában. Ethnographia, Bp. 1966/4. — Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I–II. Bp. 1976. — Kriza Ildikó: A magyar tréfás ballada. Ethnographia, Bp. 1978/1.

2. műballada. Arany János kitűnően sikerült kísérlete óta a népballada eleven hagyomány és ihlető forrás a magyar műköltészet számára. A két világháború közötti romániai magyar költészetben jelenléte nem annyira nyilvánvaló, mint a 60–70-es évek fiatalabb költőinek verseiben, de kétségtelen, hogy a Kányádi Sándor példáján felbátorodó Magyari Lajos hagyományőrző balladáinak előzményeit Horváth István, Gellért Sándor, Szabédi László régebbi köteteiben is megtalálhatjuk. Kányádi lírájának balladás hangjai, Hervay Gizella, Király László vagy Farkas Árpád népballada-idézése azonban már korántsem reprodukálás, az ősi népköltő utánzása, hanem a mai kor kitermelte “balladák”, balladás esetek és helyzetek, lélekállapotok epikus és drámai elemekkel átszőtt lírai kifejezése.

Lényegében ugyanez jellemző balladisztikus novelláinkra is, amelyek a század 20-as éveitől sajátos színnel gazdagítják a modern magyar prózát. A “székely írók” — Nyírő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor — novellisztikája nem értékelhető a székely népballada ismerete nélkül, noha — különösen Tamási (Szász Tamás, a pogány, Tüzet vegyenek, Siratnivaló székely, Erdélyi csillagok) és Kacsó novelláiban — a kortársi, társadalmi ihletés elsődleges. A balladisztikus novella újabb példáit Fodor Sándortól (A feltámadás elmarad), Szabó Gyulától (Laczkó Rózsa balladája, Mátyuska macskája), Bálint Tibortól (Bölcsődal) idézhetjük, akik a folklórörökséget már a modern prózatechnika vívmányaival kapcsolják.

(K. L.)

Kántor Lajos: Mai Kőműves Kelemenek. Korunk 1969/5; uő: Népballadától — novelláig. Korunk 1971/12; uő: Balladisztikus novella. A Valóság és varázslat c. kötetben, Bp. 1979. 59–72.

Ballauer Antal (Temesvár, 1901. jan. 28. — 1981. júl. 3., Kolozsvár) — szerkesztő, mozgalmi író. Árvaházban nevelkedett, asztalos. 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg önkéntese, előbb Temesvárt, majd 1928-tól Kolozsvárt szakszervezeti titkár. Részt vesz a Törekvés és a Famunkás szerkesztésében, az illegális Vörös Erdély és Vörös Lobogó belső munkatársa, 1932-ben a Világosság egyik szerkesztője. Magyarra fordította Eugen Leviné spartakistának, a bajor kommün vezetőjének Elvtárs, a levelet nem tudom átvenni c. novelláját (füzet alakban megjelent Tv. 1922) s II. Károly román király kalandos hazatérésekor, 1930-ban pártmegbízásból megszövegezte a Kalandor Károly visszatért c. illegális röpiratot. Párttörténeti adataival számos esetben helyesbítette vagy kiegészítette a kortárs munkásemlékírók közléseit.

Balogh András — Boros Ferenc írói álneve

Balogh András (Kolozsvár, 1932. szept. 4.) — jogi szakíró. Középiskoláit szülővárosában, felsőfokú tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem jogi karán végezte. 1956-tól tanársegéd az egyetemen, 1960-tól jogtanácsos, 1968-tól tudományos, ma főkutató a Társadalomtudományi Központnál Kolozsvárt. A Korunk, valamint bel- és külföldi jogtudományi, pénzügyi, közigazgatási folyóiratok munkatársa. A Studia Napocensia gyűjteményes kötetben (1974) jogösszehasonlító tanulmánnyal szerepel. Társszerzője több román nyelvű államtudományi munkának. Önálló kötete: A tudományos-műszaki forradalom és a jog (Kv. 1978).