Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

10.5. A szecessziós fauna

A romantika és a rákövetkező modern irányzatok látásmódja között az alapvető különbség az, hogy míg a romantikusok szubjektív tapasztalata mögött az objektív világ rejtőzött, a szecessziós illetve a viktoriánus költők egy részénél az esetleges vonások mögötti az egyetemesség biztonsága teljesen eltűnik. A romantikus részletezés, amellyel a költő mintegy kiszélesíti tapasztalatának horizontját, stabil értékeket, általános emberi világot rejt. A homokszem vagy a virágszál a természet örök rendjét szimbolizálja, vagyis a partikularitás és egyetemes vonások közötti megfelelés mindig nyilvánvaló. A későbbiekben pont ez az egyensúlyviszony bomlik meg: a virág, a fűszál, a homokszem esetlegessége soha nem vezet el a világ egységes egészének a revelációszerű megtapasztalásához. A részletek finoman kidolgozott gazdagsága nem utal mögöttes univerzális rendre, s a már-már betegességig érzékeny szubjektum elvész a részletek bűvöletében. A természet elemeinek tudományosan precíz leírása csupán önmagában fontos, s arra utal, hogy az egyén elveszítette stabil helyét az áttekinthetetlen világban, s a teljesség-élmény helyett csupán a részletek betegességig felfokozott intenzitásáig jut el. S a világ parányi részletei, akárcsak a bőr pórusai a nagyító lencséje alatt, óriásira növekednek, a szubjektum arányvesztéseinek biztos jeleként. A nagyítás óhatatlanul torzítást is jelent, ami a kor irodalmában jelentős gyakorisággal előforduló groteszk vagy morbid látásmódot is eredményezhet.

Mintha egy óriási nagyítóüveg alatt élt, ragyogott volna a természet, minden színesebb, hatalmasabb, gazdagabb volt itt; amiért otthon véres verejtékkel kellett megküzdeni (Lovik: A vadkacsák 208).

Az idézet a mikroszkopikus látásmód lényegét fogalmazza meg. Az élet gazdagabb, intenzívebb kiélésének vágya, a megtapasztalható világ horizontjának a tágítása vezérli a művészt a szabad szemmel alig látható természeti világ felé.

Sok példában pusztán a fajra utaló bogár főnév jelenik meg, gyakran a zománcos vagy fényes jelzővel, de akad példa alfajta megnevezésre is.

Most egy ingovány szélén állunk, ... lehajol, a elmélázva nézi a víz felületén keresztülcsillogó kis mindenséget: tele a zöld tócsa piócával, vízi léggyel, rovarral (Justh: Hazai napló 389).

A koporsók felett arany napfénybe
bogarak játszanak, dongók és méhek,
bogár zsongásba, nagy harangzúgásba
nehezen hangzó temetési ének
(Czóbel: Vasárnap. Harangszó).

Tamás bátrabb lett, kivált mikor száz lépésnyi út után a fahegyek közül beömlött a nap sugárkévéje, és eleven, aranyos szőnyeget terített az útra. Még a kis katicabogár sem félt, hanem ötpettyes szárnyait zirregtette a levegőben. Kis ember jobban a lába alá lát, és Tamás nem győzte elkerülni a vöröshangyákat, a zománcos bogarakat, a prémes hernyókat, amelyek lassan, sütkérezve mászkáltak tágas, napos országútjukon.[... Minden szavuk ünnepiesen visszhangzott az erdőben. Olykor méhdöngés vegyült bele, amint a nap egy keskeny résen beférkőzött, és beletűzött egy vén, mohás fa odvába, amely körül vadméhikék raja táncolt. Az odvas fától egy másikig a pók feszítette ki a hálóját, amelynek minden szála szivárványosan csillogott, és csalogatta az arany legyeket (Szini: A sétapálca-erdő 113).

A bogarak, rovarok gyakran olyan jelzős szintagmában alkotnak főnévi alaptagot, ahol a jelző maga is összetett szó:

Jázminok - szólt az orvos és egy bokorhoz állt, hogy felszívja mézes illatát. Zöldfényű bogárkák villogtak a fűben. Egy-egy éji lepke selymes szárnya súrolta arcukat. Gerjedelmekkel volt tele a levegő és az apró kis titkos sóhajtások, mintha nagy khorálba olvadtak volna össze a messzeségben (Szini: Prométheus 63).

A lepke a legnépszerűbb szecessziós rovar. Rendkívüli szín- és formagazdagság jellemzi, közvetlenül kötődik a virághoz, ráadásul rövid életű. Általában a röpke lét intenzív élvezetét példázza, a törékeny szépség megtestesítője. A szecessziós porcelánművészetnek (herendi, zsolnai) is jellegzetes motívuma. A következő szakasz mintha egy pillangós mintájú porcelán váza leírása lenne:

Libegő lepkék
Bársony-fekete tapadó szárnya
Reá simul mind
Esőtől nedves
Amethystből épült
Ezüst palotára

(Czóbel: Amethyst palota).

Lovik Károly novellájának a Dél csillagának fő motívuma a pillangó, erre utal a cím is. Azt az afrikai világot, s azt a tudós életformát jelenti a hős, Baj Albert számára, amelyet otthagyott a polgári életért. A tükörbe tekintve látomás gyanánt elevenedik meg a hős képzeletében a pillangó: a vágyvilág színes szimbóluma.

A csillogó üveglapból egy nagy, tarka lepke lépett ki,meghajtotta kénsárga fejét, aztán széjjelterjesztette tűzvörös szárnyait. A mellén apró, ezüst csillag ragyogott. Az első percben akkora volt, mint egy gyufáskatulya, azután a pillangó nagyobb és nagyobb lett,és mindenféle színeket váltott: haragoszöldet, narancsvöröset, égszínkéket, őzbarnát. Most megbillentette szárnyait, és lassan, ünnepélyesen röpülte körül a szobát, majd megint összezsugorodott, kisebb és kisebb lett, és végül eltűnt a tükörben.[...] ...Ösmerte az életüket (mármint a pillangókét), a gondolkodásukat, sőt, szenvedélyeiket, a társadalmi életüket, belátott apró lelkükbe, az egynapos bohóságukba és az egynapos hőskölteményekbe, a szín és az illat végzetes játékaiba; a pillangó-élet csodálatos és mélységes kertje utolsó zugáig nyílt meg előtte, hajszálvékony palotáival, láthatatlan szívecskéivel, bűvös ködfátyolképeivel... (Lovik: Dél csillaga 76-77).

Oscar Wild-nál is találhatunk példát bőven pillangók, pókok, szitakötők jelenlétére:

Two green-and-white butterflies fluttered past them, and in the pear-tree at the corner of the garden a thrush began to sing (Wilde: The Picture of Dorian Gray 31).

The way seemed interminable, and the streets like the black web of some sprawling spider

(Wilde: The Picture of Dorian Gray 213).

Az énekes madaraknak és a jellegzetes rovarhangoknak hangulatfelidéző szerepük van. Egy Szini-novellában például a tücsökdal szúr, noha csupa szép emléket idéz.

A tücsökdal ciripelése megszúrta a szívemet: Az ablaküveg és a cin párkány közé befurakodott, és megvárta, míg elcsöndesül a nagyvárosi utca, hogy aztán daloljon, mezei holdvilágról, kakukkfű illatáról, csillagfényesen, szerelmesen remegő csendről, visszafojtott és végtelen sóvárgásról:

Mindenről oly vékony hangon, mint a tű, amely észrevétlenül szúr...

(Szini: Tücsökdal 314).

A madárvilágból a hattyú a legkedveltebb szecessziós fajta. Az öncélú szépség, erőtlen törékenység, a szűzi tisztaság megtestesítője. Kun András tanulmányában (Kun 1974: 95) számos hattyú-motívumos képzőművészeti alkotást sorol fel, s a Léda motívum világirodalmi népszerűségét is a hattyú-kultusszal motiválja. Rilke és Juhász Gyula néhány versében is előfordul a hattyú, sőt a mozgásművészet is kiaknázta: Fokin A haldokló hattyúját Anna Pavlova számára koreografálta 1905-ben. Az általam vizsgált szépirodalmi alkotásokban nagyon ritkán találkoztam a hattyú-motívummal. Szini Gyula Hattyú című novellájában szimbólumértékű a madár, a nyugtalan, kereső ember szépség utáni elérhetetlen vágyát testesíti meg.

A páva a madárvilágban az érdek nélküli szépség megteremtője. Czóbel Minka külön versben emlékszik a dekoratív zománcos tollú, halk rezgésű madárra (Pávák). Az Infánsnő születésnapjában (Wilde) a galambok társaságában jelennek meg a pávák. Herodiás pedig (Wilde: Salomé) ötven darab fehér pávát ajánl fel Saloménak azért, hogy rávegye arra, hogy Keresztelő János fejéről lemondjon. Az ajánlat egy hosszú, monoton, sok ismétlést tartalmazó könyörgésként hat. A stilizációhoz nemcsak az ismétlések és gondolatpárhuzamok hanem a pávák természetellenes, különleges fehér-arany színpompája is hozzájárul.

Herod: ...white peacocks, my beautiful white peacocks, that walk in the garden between the myrtles and the tall cypress trees. Their beaks are gilded with gold, and the garins that they eat are gilded with gold also, and their feet are stained with purple. When they cry out the rain comes, and the moon shows herself in the heaves when they spread their tails. Two by two they walk between the cypress trees and the black myrtles, and each has a crouch in the grass, and round lake. There are not in all the world bird so wonderful. There is no king in the world who possesses such wonderful birds. I am sure that Caesar himself has no birds so fine as my birds. I will give you fifty of my peacocks. They will follow you withersoever you go, and in the mids of them you will be like the moon in the mids of a great white cloud... I will give them all to you. I have but a hundred, and in the whole world there is no king who has peacocks like unto my peacocks. But I will give them all to you

(Wilde: Salomé 550).

A flamingó, gém, kócsag és pelikán a kecses élhetetlenség megtestesítői, gyakran fordulnak elő iparművészeti alkotások díszítő elemeként. A következő idézetben csupán egy hasonlatba épül be a flamingó. A kép egy impresszionista akvarell könnyedségére hasonlít, s nyelvi alapötletét a vitorla metafora adja. A színek és formák egymásba olvadása teszi rendkívül dinamikussá a képet:

A szelek végtelen nagy, duzzadó vitorlákat cipeltek az égen és ezekre a vitorlákra a nap festette valami apokaliptikus ecsettel színes fantáziáit. Egy tömör, híg- tintaszínű felhőhegyet, alpesi havasok vörös-arany csipkéivel szegélyezett, másutt a violaszínek és sárga színek titáni küzdelmét rángatta jobbra-balra és nyakukra küldött egy mélyen bíborszínű felhőcskét, amely mint valami flamingó kacagva repült el felettük

(Szini Gy.: Felhők, remények 21).

Wilde-nál a papagáj és a pacsirta is feltűnik a leggyakrabban előforduló galamb mellett.

A curious Java parrot, a large grey-plumaged bird, with pink crest and tail, that was balancing itself upon a bamboo perch (Wilde: The Picture Dorian Gray 245).

A nő ábrázolásáról szóló korábbi fejezetben már szóltam a madár-hasonlat feltűnően gyakori előfordulásáról. A madárszerű nők a kor egyik típusát alkották, s gyakran hasonlítottak a dekoratív kanárira, ritkábban pávára, hattyúra.

A kis, madárszerű nők típusához tartozik, mulatságos, csinos, szemrevaló, mint egy kanárimadár (Justh: Hazai napló 345).

Noha biológiai értelemben a denevér emlős és nem madár, tulajdonságai miatt itt mégis a madarak között elmlítem. Czóbel Minkánál a kék denevérek az emlékeket, álmokat és a képzeletet szimbolizálják:

Fekete víz, zöld fű között,
Hanyatló esti árnyak,
Sötétlő víztükör felett
Kék denevérek szállnak (Czóbel: Denevérek III.).

És végezetül még egy szecessziós flórát és faunát egyesítő képzelet szülte természeti világ: a sötét erdő, amely hátborzongató, gyümölcsei furcsák, virágai mérgezőek, s ráadásul viperák, teknősbékák, színes papagájok, majmok és pávák népesítik be:

He thought that he was wandering through a dim wood, hung with strange fruits and with beautiful poisonous flowers. The adders hissed at him as he went by, and the bright parrots flew screaming from branch to branch. Huge tortoises lay asleep upon the hot mud. The trees were full of apes and peacocks (Wilde: The Young King 223).

A szecessziós fauna a flórához hasonló fajtagazdagságot mutat. Népszerűek az apró rovarok, melyek közül kiemelt helye van a pillangónak; valamint a nagyon dekoratív madarak: hattyúk, pávák, galambok. A vizsgált magyar irodalmi művek alapján megállapítható, hogy a leg­gazdagabb állatvilágot, ezen belül is rovarvilágot stílusalakító elemként felhasználható író Szini Gyula, Lovik Károly és Czóbel Minka, jóllehet egyikük írásművészetében sem éri el a fauna a Wilde-nál tapasztalt változatosságot.