Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

11.5. Fátyol - függöny

A fátyol és a függöny, a csipke és a tüll ugyanazt a hatást kelti az ember-alkotta világban, mint a köd, a pára és a félhomály a természeti környezetben. A fátyol gyakran a felhő szimbóluma is , mint például a következő antropomorfizáló szemléletet tükröző részletben:

Az eget mintha valami nagyon finom fátyol takarta volna el, bágyadt és fodros volt; a holdvilág pedig pikáns, szinte nőies szomorúsággal kandikált ki a crepe-szerű ködszövet mögül. A csillagok fénye kissé elkenődött, mintha olvadoznának vagy éppen könnyeznének (Justh: Páris elemei 68).

Az áttört, tompított fények, a fény és árnyék játékának, a mesterséges fények különös fény­hatásának következtében a tárgyakról és emberekről hamis, torzított benyomásaink alakulnak ki:

A halványkék selyem függönyökön keresztül tör egy vékony napsugár, bevilágít a boudoirba s éppen az alvó nő aranyszőke fürtjeit hinti be. Még alszik. Sápadt arca sápadtabb, mint rendesen. Színtelen, fakó. Csak szemhéja s orrcimpái vörösebbek mint esténként a lámpák világánál. Sápadt arcával, lezárt pilláival s a misztikus kékes fénnyel homloka körül olyan, mint egy kiszenvedett vértanú halotti álcája. Az életnek semmi nyoma vonásain (Justh: Páris elemei 37).

Dekorativitást és a légiesség hatását fokozzák az arany fátyol, fátyolszárny jelzős össze­tételek:

Zúgnak a harangok
Esteli imára,
Ködös arany fátyol
Borult a világra.
Ködös arany fátyol
Holdvilágból szőve.
Tiszta égi sugár

(Czóbel: Harangozó).

Távol hegyek sötétlő kékje
Elfedte a napot,
Terjed az alkony fátyolszárnya
A táj oly elhagyatott

(Czóbel: Kik erre jártak).

Az álom, a csipke, a fátyol, a függöny jelentésköreibe tartozó szavak egymással bonyolult metaforikus és szinesztéziás kapcsolatban lépnek, s egy komplex képszövedéket hoznak léte:

Álomcsipkét verni, könnyből fátyolt szőni, sóhajokból függönyt hímezni, azt tudok. Egyebet se teszek, ebből állok, ebből élek, s talán ezért vagyok olyan, hogy a szél is elfújna.

Tündérnek, lenge pókhálónak képzelhetném magam, ha valami nagyon szívós és nagyon durva gyökér nem vonna az élethez (Szini: Tücsökdal 76).

Lady Aloy például (Wilde: The Spinx Without a Secret) a szürke csipkében, akár egy holdsugár zarándokol rendszeresen, lefátyolozva, rejtekhelyére, ahol légyott helyett csupán olvasással tölt el néhány órát. A fátyol a hősnő rejtélyek iránti szenvedélyének szimbóluma, akárcsak a különös kristálygömb, ami hol áttetsző, hol nem.

She came in very slowly, looking like a moonbeam in grey lace,...

(Wilde: The Sphinx Without a Secret 221).

It was really very difficult for me to come to any conclusion, for she was like one of those strange crystals that one sees in museums, which are at one moment clear, and at another clouded (Wilde: The Sphinx Without a Secret 211).

11.6. Alkohol, ópium, halál

Az álmok és emlékek birodalmával közeli rokonságot tart az alkohol-mámor, az ópiumos kábulat és végül a végtelen álom: a halál, a partra vetett, megkésett és otthontalan lelkek vigasza. Mesterségesen gerjesztett álmodozást és emlékezést biztosít az ópium és az alkohol, s ez az oka annak, hogy sokkal intenzívebb a doppingszerek nélküli álmoknál. A halál ilyen megközelítésben soha nem tragikus, legfeljebb csak szánalmas, kisszerű, legtöbbször azonban megváltás. Ennek megfelelően a halál esztétizált formában jelenik meg leggyakrabban.

Lovik Károly Árnyéktánc című novellájában például egy visszaemlékezésben az egykor betegeskedő gyermeket állandóan fenyegető halál, mely egy állandósult álom formájában tért vissza, hiszen az álom már majdnem halál. A gyermekkori fenyegetettség-érzés szimbo­likussá terebélyesedik a magyar halál motívumában:

De én nem féltem sem tőle, sem ettől a tekintettől, pedig most már tudom, hogy gyermekkorom leghűbb pajtása senki más, mint maga a halál volt. A halál, akitől annyira félnek, de aki az elhagyottaknak és szomorúaknak legnagyobb költője, a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük, a magyar halál, aki idő előtt megment a meddő küzdelmektől, és aki barátságosan néz ránk a vadvirágos falusi temetők mosolygó papsajtjai mögül (Lovik: Árnytánc 23).

Nemcsak a legszebb álmok; a vadvirágos mosolygó temetők jelzős kapcsolatai, a barátságosan néz ránk határozós szerkezet szépíti meg az elmúlás képzetét, de a számos aki vonatkozó névmással és annak ragos alakjával bevezetett jelzői mellékmondat is. A mellékmondatok lüktetését, indázását az a halál főmondat értékű hiányos mondat töri meg rendszeresen, hogy újabb mellékmondat áradatnak engedjen utat. Az azonos mondatfajták halmozása, a főmondat ismétlése egy olyan strukturális stilizációt eredményez, amely kétségkívül hozzájárul a halál esztétizálásához. E strukturális sajátosságról Szabó Zoltán így vélekedik: “Ahogy festményen, rajzon, épületen, iparművészeti tárgyakon a legfeltűnőbb, legjellegzetesebb szecessziós forma az indázó, hullámzó, kígyózó vonal, ugyanúgy a szépirodalomban is sajátos, valamennyi századfordulói stílusra jellemtő programszerű zenekultusznak az egyik legfeltűnőbb megnyilvánulása (Szabó 1986: 262).

A halál nemesít, elérhetetlenné, ideálokká emeli az embereket, s éppen ezért leggyakrabban a fehér színnel asszociálódik: Elek Artúr Ilária című novellája szép példája az idealizáló halálfelfogásnak, melynek fő témája tulajdonképpen a szerelem utáni vágy. Elek Ilária de Canetto-t, a 15. századi, fiatalon elhunyt nemesasszonyt nem feleségként vagy anyaként mutatja be, hanem fehér szűzként, akit a halál tesz megközelíthetetlenné, az elérhetetlen nő örök szimbólumává, akiben a hős végül, megnyugvásra lel. A Lucca-városában található szarkofágról, ahol az asszony pihen, többen tettek említést, többek között Ruskin is a Modern Painters (1846-60) című művében, amelyet Elek Artúr valószínűleg ismert (Birnbaum 1969: 42). A fehér lepellel takart, szeretett, fiatal nőt rejtő koporsó Ambrus Midas királyában is előforduló motívum:

Emberek jöttek felém, futva siető hosszú menet. Öles termetű férfiak siettek drága terhükkel. térdig érő fehér kámzsa volt rajtuk, vállukra omló, fekete gallér, fejükön fehér csuklya, amelyből csak a szemük csillaga feketéllett ki. Fehér selyemmel betakart koporsót vittek vállukon, gyorsan, szinte szaladva. Előttük és mögöttük póznákon lógázó égő lámpással lépkedtek ugyanolyan fehér köntösű és fehér csuklyás óriások (Elek: Ilária 86).

Az előbbi idézet a stilizált dekorativitása mellett preraffaelita, középkori reminiszcenciákat is tartalmaz.

Természetesen szecessziós motívum a tavaszban vonuló fiatal lány koporsóját kísérő gyászmenet. Edgar Allan Poe-nak, a francia szimbolizmus és a modern európai költészet előfutárának szinte állandó témája a fiatal lány halála (The Raven, Ulalume Lenore, Annabel Lee, For Annie, To My Mother). Témaválasztásáról elméleti írásaiban így ír:

Of all melancholy topics, what according to the universal understanding of mankind, is the most melancholy?

Death - was the obvious reply. And when is the most melancholy of topics most poetical? “When it most closely allies itself to Beauty. The death, then, of a beautiful woman is, unquestionably, the most poetical topic in the world” (Poe: The Philosophy of Composition: 435).

Hasonló a téma és a megjelenítés módszere Czóbel Minkánál is:

Álmosító tavasz hullám
Lepte el már a világot.
Koporsó van a szekéren
- A vasútra viszi talán? -
Egy koszorú inog rajta,
Benne egy szép halott leány.
Körülte a déli szélben
Meg-fellebben fehér leple
A kifüggő szemfedélnek,
Mint egy tépett, fáradt lepke

(Egy utas).

A korszak irodalmában feltűnően sok az életét önmaga kezével kioltó hős, s ami ennél is szembetűnőbb, megnövekedett a páros öngyilkosságok száma. Rudolf trónörökös és kedvesének mayerlingi öngyilkossága nem volt elszigetelt jelenség. De nemcsak szerelmi csalódásból követnek el öngyilkosságot, mint A két szőke asszony című Bródy regényben, vagy Boér Anna és Sebők Dénes mindketten Vertán Szera, a rossz nő miatt (Bródy: Színészvér), vagy Wollnerné a Püspök atyafiságában (Iványi Ödön), hanem a halál általában a kétségbeesett, környezetétől elidegenedett ember reakciója az élet megoldhatatlan problémáira. Feltűnően sok a vízbeugrásos öngyilkosság, vagy öngyilkosság-kísérlet.Pogány Ilkát a Dunából mentették ki (Lovik: Doktor Pogány), Boér Annát hasonlóképpen, neki azonban a második kísérlete sikerrel járt (Bródy: Színészvér), a Rubin lányok hasonlóképpen vízbe ölik magukat (Bródy: A Rubin lányok). Öngyilkos lesz Biró Jenő is (Ambrus:Midas király), s Bródy hordár-hőse, “aki Budapestet megveti, mert Budapest bolond, Budapestnek szeme nincs, Budapest gyáva [...]. A vakmerő hordár beleugrott a Dunába és kollégái azt mondták rá, hogy nem is volt olyan bolond” (Idézi Juhász 1971: 151).

Szini Gyula egyik novellájának a vízbefúlásos öngyilkosságot leíró részlete kísértetiesen hasonlít a preraffaelita Millais híres Ofélia festményére, amelyen a nehéz, fehér ruhájában úszó madonna arcú halott Oféliát színes virágok veszik körül. A sápadt mosolygó arc, a bágyadt szem, a lehunyt szempillák oldják az esemény tragikumát, megszépíti a halált:

Még láttuk a víz szinén sápadt, mosolygó arcát,amelybe belecsapkodtak nedves hajfürtjei, még láttuk lehunyt szempilláit, amely alól a szeme bágyadtan, ismeretlenül nézett reánk... aztán úszott tovább a víz sodrával a másik part felé, hol már alkonyodott, és egy kutya, amely sehol sem volt látható, hosszan vonított (Szini: Messzi vizeken 115).

Cholnoky László hőse, Prikk álmodozásai során az időben kétirányban kalandozik: előrevetíti halálát, ugyanakkor visszaidézi múltját is. Arra, hogy a halál sem egyértelműen negatív esemény számára, talán a millió színben tündöklő pókháló is utal.

Lehunyta a szemét és látni vélte a millió színben tündöklő pókhálót, amely a halál birodalmának kifelé vezető ajtajára fonódik. Arra, amelyiket nem nyitnak ki soha. Visszaidézett az emlékezetébe elmúlt, ködös őszinte estéket, amelyeken itt vagy ott ülve oly sokáig elnézegette az előtte elhaladó embereket (Cholnoky: Prikk mennyei útja 311).

A párbaj okozta ostoba halált példázza Asztalos Aurél sorsa (Bródy: A nap lovagja), de a párbaj fontos szerepet tölt be Iványi A püspök atyafisága című regényben is. Malonyay hőse Az utolsó felvonás című novellában a párbaj előtt követ el öngyilkosságot, nem vállalja azt, hogy másnak kioltsa az életét, vagy esetleg más tegye vele ugyanezt. Az előbbi halálnemmel ellentétben találunk példát emberhez méltó halálra is. Ilyen például Damonyi Lőrinc halála Czóbel Minka Névnap című novellájában, vagy Justh Fuimus regényében az öreg parasztasszony halála. Az ilyen példák száma jóval kevesebb, mint az öngyilkosság általi haláloké.

Az öngyilkosság más neme is ismeretes: Sibyl Vane, Dorian Gray szerelme cián­hidro­génsavval öli meg magát, Dorian Gray meg tőrrel végez a portréjával, azaz önmagával. Oscar Wilde arisztokratikus esztéticizmusa a halált vulgáris eredményként értelmezi, amire a csúnyával egyetemben semmiféle magyarázat nem adható.

Death and vulgarity are the only two facts in the nineteenth century that one cannot explain away (Wilde: The Picture of Dorian Gray 243).

Páros halált emleget Wilde A páduai hercegnőben:

When Love and Death are both our cup-bearers;

We Love and die together (Wilde: The Duchess of Padua 624).

És végezetül egyetlen képet említenék Wilde-tól, amelyben a halál óhajtása és az attól való rettegés ambivalens érzése egyetlen alliteráló oximoronban sűrűsödik: dread desire of death (Wilde: Athanasia).

Az öngyilkosság nemcsak művészi élményanyag volt a kor íróinál. Nem véletlen, hogy Bródynál feltűnően sok az önpusztító hős, az öngyilkosságra való hajlam az íróban is felfedezhető, mint ismeretes 1905-ben ő maga is öngyilkosságot kísérel meg. A morfinista Csáth Géza szintén szenvedélyének áldozata, halálának közvetlen okozója azonnal ölő méreg fogyasztása volt. Cholnoky László 1929. április 21-én ugrott a Dunába az összekötő vasúti hídról (Nemeskéry 1989: 41). Talán legtragikusabb öngyilkosság az Elek Artúré, mert míg Csáthot és Cholnokyt káros szenvedélye kergette halálba, a zsidónak született, de már kiskorában kikeresztelkedett Elek Artúr 1944. április 25-én, a munkaszolgálati behívócédula kézhezvétele után lőtte főbe magát, s így a magyarországi fasizmus fajüldöző politikájának első mártírjai között tarthatjuk számon (Birnbaum 1969). Elek Artúr barátja Osváth Ernő is öngyilkosságot követ el 1929-ben, Turcsányi Elek hasonlóképpen önkezével vet véget életének.

Cholnoky László hőseinek, Prikknek és Fridolinnak akárcsak írójuknak, a boldogság csupán a halálban adatik meg. A templom piacára a magasból leugró Fridolin halál szintén művészi példa arra, hogy a szerző hogyan emeli a naturalista eseményt az álmok és esztétikum megszépítő szférájába:

Mellével zuhant a földre; Tamás apostol testének szilánkjai felhasították a testét, és amerre a vére szertefutott, a földből violasárga és ibolyakék virágok nőttek, olyanok, aminők a templom kövéből sarjadtak.

Ó, jaj nekünk, örök álmodóknak, akiknek minden kezdése violaszínű mesébe szökkenik. Nekünk csak akkor lesz nyugodalmunk, ha a kétség már szétszakította a szívünket,és a sírunkon nyíló mesevirágot meghimbálja lágyan az éjszakai szellő (Cholnoky: Tamás 63).

Az alkoholista, akiben a jobbat akarás szándéka minduntalan meghiúsul, fizikai és lelki állapotainak művészi kórrajzát Cholnoky László alkotta meg a magyar irodalomban.

A következő részlet a gondolkodásképtelenség leírása; a szubjektum a fogalmak, gondolatok helyett csupán a fizikai érzetekig, az ösztönös érzékelésig jut el. Az alkalmazott trópus a megszemélyesítés:

Mintha valami szép, sima, valami logikával keményre, kirakott út tárult volna fel előtte, amit szeretett volna bejárni a gondolataival, amin szerette volna a lelkét megsétáltatni, de szegény, fáradt iszákos lelke már a harmadik lépésnél fáradtan összecsuklott, mint a krajcáros bugyli. Csak zavaros körvonalakat volt képes megsejteni, és az út végén lakó igazságként fénylő valamit is csak homályosan, ködszerűen látta (Cholnoky: Prikk mennyei útja 334).

Az alkoholos delírium gyakran érintkezik a halállal Prikk tudatában. A kocsmáról kocsmára cikázás közben halálsárga szilvóriumot és törkölyszagú kotyvalékot ivott Prikk, s a fejében rettenetes, infernális bál zajlott le.

Gondolatai táncoltak, ugráltak, mint az elszabadult őrültek, arra a csodás muzsikára, aminek a taktusát a beteg szíve dobolta, és aminek üres hordó módjára kongó, döngő, sírbolti akkordjai mögül időnként kihallatszott az elkárhozottak siralma (Cholnoky: Prikk mennyei útja 340).

A halálfélelmet Bródy is egy szédületes, irtózatos és kellemes táncként eleveníti meg. Asztalos Aurél életszeretete és halálmegvető érzései dance macabre gyanánt kavarognak, s benne a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló táncát (Bródy: A nap lovagja 541).

Az alkohol nemcsak tompít és elhomályosít, de olykor elviselhetővé teszi, sőt meg is szépíti a valóságot! Fridolinnak például a bor nem ártott csak egyre színesebb, pazarabb gondolatokat érlelt a fejében (Cholnoky: Tamás 23). Az ital az élet vize, az alkoholista éltető eleme Ambrus Zoltán egyik novellája szerint:

Az én állapotom olyan, mint aminő a morfinistáé. Ha bezárnának s megvonnák tőlem az italt, készen volnék egy pár nap alatt. Így azonban csak eléldegélek valahogy, Sőt, néha, hogyha nagyon sokat ittam, szinte jól érzem magamat. Láthatod, egészen tűrhető ember vagyok, mikor egy anarkista mértékével töltöm magamba a szeszt. De micsoda pokol, ha nem iszom! (Ambrus: Aqua Vitae 32).

A kor divatos itala a zöld színű abszint: Csáth Géza sebészhősének kedvence:

Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gaz­daságos élvezéssel - szemeit lehunyja - itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt (Csáth: A sebész 60).

Az alkohol a világ átesztétizálásának is az eszköze. A fátyol és a csillogás motívumai gyakran újra egy álomvilággá szövődnek össze az alkohol hatására:

Prikk szívében nemes anyagból csillogó szálak fonódnak. Azután már csak ügyes kéz kell, kész a ragyogó, tündöklő álomfátyol, amin keresztül nézve oly szívdobogtatóan különös a világ (Cholnoky: Prikk mennyei útja 321).

A részegség állapota gyakran azonos az áloméval; úgy, ahogy az álom a valóság felé kerekedett és realitásként hatott, ugyanúgy az ittasság delíriuma is az igazi életet pótolja, s a józanság válik álomszerűvé:

A kocsmák őslakói kivétel nélkül mindnyájan meg vannak győződve, hogy ott a kocsmákban élik az igazi, az álmodozásoktól meg nem gyengített, könnyektől be nem maszatolt, bátor életet. Kétségtelenül azért, mert bátor, hangos hangokat hallatnak, mert szilaj tréfák röppennek el a fülük mellett, mert látják, hogy az emberek nem félnek egymástól, és főként azért, mert mindezek nyomán megkörnyékezi őket a gondolat: milyen erős, bátor és vidám ez mind, csak az én lelkemet bolygatják a ködös gondolatok (Cholnoky: Bertalan éjszakája 220).

Csáth Géza prózájának szemléletmódja és stílusa kevésbé érzelmes és jóval tudományosabb, mint kortársaié. Az ideggyógyász Csáthnál, aki egyébként rajzolt, festett, zongorázott és zenét szerzett, az aprólékos, tudományosan precíz leírás gyakran csap át a látomásba, s hősei pedig az élet és halál peremén támolyognak. Ópium című novellája önigazolás saját kábítószer-fogyasztására. Aprólékossága a kórismérvet tudományosan leíró orvosé, metaforái, meg­személyesítései a művész Csáthról árulkodnak:

A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A kiáltá­sokra összerázkódik a test és a nyakszirt táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában.

Az ópium-adta gyönyörök leírásában változik, líraibbá válik a stílus, megszaporodnak a trópusok, a színérzeteknek nagyobb szerepe lesz:

Az ópium adta gyönyör, ahol az este és éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek előttünk a ho­mályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, ősi tiszta természetükben rezegnek az agyukban és a gerincükben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat.

A gyönyör áldott közvetítője: az ópium (Csáth: Ópium 225).

Csáth Géza stílusa, amely a fiziológiai és lelki folyamatok tudományosan aprólékos megfi­gyelésein alapszik, leginkább az amerikai Edgar Allan Poe stílusával rokonítható. Talán ez az egybeesés nem véletlen annak ismeretében, hogy Poe is ópiumfogyasztó volt, mely szenve­dély valószínűleg titokzatos halálát is okozta. Olyan novellákra gondolok, mint A vörös halál álarca című, hátborzongató történet, amely leíró részleteiben számos szecessziós-dekoratív elemet tartalmaz,s egy arisztokratikusan elszigetelődő embercsoport halálfélelmét jeleníti meg; vagy az Usher ház vendége című széteső emberi elméről szóló döbbenetes történet.

Dorian Gray is kipróbálja a csúnyaság realizálását, amitől azelőtt annyira rettegett, s egy ópium-barlangban próbál felejtést találni régi bűneire.

There were opium-dens, where one could buy oblivion, dens of horror where the memory of old sins could be destroyed by the madness of sins that were new (Wilde: The Picture of Dorian Gray 135).

A halálban és narkotikumba való menekvés tehát, mint példáimból is kiderül, újabb élmény­területekkel gazdagítja a századforduló irodalmát, s ugyanolyan esztétizáló funkciót tölt be, mint az álom vagy emlékezés.