Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában



Yüklə 1,73 Mb.
səhifə41/49
tarix25.11.2017
ölçüsü1,73 Mb.
#32909
1   ...   37   38   39   40   41   42   43   44   ...   49

12.3. A táncművészet


A zenéhez a társas és érzelmi élet másik fontos megnyilvánulása a tánc kötődik legszorosabban, illetve annak egy kifinomultabb művészi változata: a balett. A balettnek, mint műfajnak e korba nyúlnak gyökerei, erről már bevezető fejezetben is említést tettem. Nem véletlen, hogy Halász Gábor éppen Justhról írt tanulmányában - a századfordulót alle­gorikusan egy balett-táncosi produkciójához hasonlítja: “A balett-táncos teste, amidőn a nagy ugráláskor a levegőbe kerül, egy lélegzetfojtó pillanatig állni látszik a magasban, izmai mintha legyőzték volna a nehézkedést, de legyőzték a felröpítő erőfeszítést is, játékosan, könnyedén lebeg a semmiben, feledve a küzdelmet és feledve a reá váró véget, az elkerülhetetlen leszállást. A pillanatban gyönyörteljes és idegesítő, mert valószínűtlen és varázslatos, s mint minden varázs, titkos mérgeket rejt magában. Így lebeg a nyolcvanas években a kéjes és tarthatatlan tetőponton a tizenkilencedik század nagypolgári kultúrája”(Halász: Justh Zsig­mond naplója 1941: 5).

A tánc leggyakrabban és legváltozatosabb funkcióival Justh írásművészetében fordul elő.

A különböző táncfajták változatos érzelmek ébresztői, s gyakran narkotikum hatásúak:

A tour táncoknál majdnem szétszedték; a keringők, a polkák lázában előfogta a gyönyör, megrázta tetőtől-talpig, felrázta benne az öröm, a kéj után való vágyat; néha szinte szédelegni kezdett. Fejét féloldalra hajtva, odasimult táncosához, elfeledve mindent, mindent, ami fájt neki, ami bántotta; előre siklott a terem sima, csúszós parkettjén, élvezve a pillanat mámorát. Végtelen gyönyört érzett, kimond­hatatlan vágyak töltötték be lelkét... s Bélára gondolt (Justh: Fehér lap 106).

Lovik Károly a táncot a társadalom mélységeivel való kacérkodásnak nevezi, olyan rítusnak, amely az ember atavisztikus, ősi ösztöneit fejezi és elégíti ki.

A következő idézetben a kor divatos angol, olasz, spanyol táncnevei sorakoznak, amely a korabeli olvasók számára kevésbé hatottak idegenszerűnek, s valószínűleg divatos csoport­nyelvi neologizmusok voltak. Az idegen hangzású köznevek szintén közös olvasói tudat­tartalomra apellálnak:

[...] a vágyat mindenkor a táncok elégítették ki a legügyesebben. Ebben a kellemes formában volt legkönnyebb őszintének lenni és észrevétlenül összeszövődni a Balsamók, a Casanovák, a Daperduttók, a condottierék, a szegénylegények, és frakkos útonállók különböző utódaival. Az apacstánc, az one step, a macsics, a carmaglone, a cancan az emberi élet legmélyebb rétegeiből szivárogtak elő és mind azt hirdették, - udvarias, enyhe formában -hogy nem vagyunk olyan elő­kelőek, jól fésültek, amilyeneknek látszunk, vagy pedig azt, hogy az egyenlőség vágya nem az üres ábránd, aminek sokan hiszik (Lovik: Kitty Fischer 76-77).

Justh Párisi naplójában a festők és modellek báljáról számol be, ahol a kosztümök is a divatos, keleties ízlést tükrözik: japáni, indiai, pierette kosztümöket emleget a szerző. - A soknemzetiségű társaságra egy-egy jellemző hangszer vagy dalsor utal. Színes, érzékeket ingerlő kavalkád a bál, ami sokféleségében is egységet képvisel, homogén atmoszférát teremt:



Különben minden összefolyik, s sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné kasztanyettáit veri, a lutteur a nagydob mellé áll, s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis zongorája visít, Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja “térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, a franciák a Boulanger nótáját “u en revenant de la revue”-t, az amerikaiak All-allelujá-t, az olaszok a funiculát, s mind táncol, s égnek rúgja a lábát... (Justh: Párisi napló 157).

Justh a cigányzenének ősi, mitikus jellemzőket tulajdonított, akárcsak a táncnak, ami ellenállhatatlan, mindent feledtető. A tánc ütemét a próza is átveszi, váratlanul daktiluszi lüktetésűvé válnak a sorok.



Engem is visz a nóta. Megbolondulok velök, egy végtelen frisset járok el én is, ha elpusztulok a közepén - kinek mi köze hozzá?



Sötét körül minden, ott tovább amazok, mi pedig a cigánybanda előtt, szinte az űrben (Justh: Hazai napló 432).

Babits 1906-ban a rokokó kedvelt táncának ötletére komponált verset, amely a Gáláns ünnepség címet viseli. Az abroncsvázas alj, a krinolin és a tánc: a minét a régmúltra utal. A minét - minarét, valódi - módi azaz a hasonlóan szellemes páros rímek adnak táncos lendületet a versnek. A táncleírások szinte törvényszerű módon - ahogyan azt már Justh stílusában is megfigyelhető volt - a csoportnyelvi, szalonnyelvi szavak számbeli megnövekedését eredményezték. Gyakran találkozunk francia, német, olasz szavak és divatos kifejezések átvételével, amelyek neologizmusoknak sem minősíthetők. A minét tehát az illemet és kellemet a szellemmel és etikettel egyesítő tánc:



Rechtsre perdül, linksre fordul,
spicce van tán némi bortul:
tempót íme mégse vét,
illik néki a minét.
Mint vázájábul, kibimbul
dagadozó krinolinbul
s műredőkben veti szét -
illik néki a minét (Babits: Galáns ünnepség)

A műredő alighanem Babits Mihály számos nyelvi leleményei között számontartható jelzős szintagma.

Oscar Wild-nál rendkívül ritkán találkozunk táncleírással. Az életmű legjelentősebb tánca kétségtelenül Salomé tánca. A következő idézetben sem annyira a mozgás a fontos, hanem az azzal járó feltűnő hang, amit az ezüst karikák csengése okoz a táncos lábán:

When she dances, and the silver rings that are about her ankles tinkle like bells of silver (Wilde: The Fisherman and His Soul 263).

A századforduló irodalmában előforduló táncleírások bemutatását a lenyűgöző orosz mazurkával zárom. Az orosz arisztokrácia fényűző szalonokat tartott fenn Párizsan, s hagyományai a kor vezető műfajaiban a zenében és elsősorban a balettben szemléletbeli forradalmat eredményeztek. Ismeretlen, robosztus, lenyűgöző erő van Glinka operájában és a táncban egyaránt, ami valósággal sokkolja a kifinomult, nyugati kultúrhagyományokhoz szokott társaságot. Az erő és bágyadtság ellentéte szintén bennerejlik a következő Justh idézetben:



Egyszerre pedig átcsap egy mazurkába, s felhangzik a Glinka operájának: “Éle­tünket egy cárért” gyönyörű, hatalmas mazurkája. S szinte átalakította e zene a miliőt, a banális, cukros mosolyt ez letörölte az ajkakról, s mintha a parfümérozott levegőn keresztül sivított volna az orosz puszták szele: Oroszországban, a nagy Oroszországban éreztem magamat.

A mazurka csak hangzott.

Most egymás mellett átkulcsolt karokkal siklott elő a pár: mint egy szobor csoportozat, oly erővel, oly gráciával.

A hatalmas,óriási fekete szakállú férfi átkulcsolta a karcsú, magas, királynői ter­metű fiatalasszony derekát, s hullámzó léptekkel előresikamlottak a parketten, majd elbocsátotta egyik kezét, s csak egy kézen tartva táncolt, lehajolva meg-megfordulva mellette, erőteljes férfias léptekkel, amelyek szinte megrezzentették a finom, filigrán párizsi házat: a szalon minden bútora rezgett. S a zene csak hangzott, mind erősebben, mind erősebben, a csellista kipirult szemei tűztől égtek, a pár hatalmas léptekkel, gyönyörű mozdulatokkal. büszkén, emelt fővel táncolta körül a szalont - s én meg lekonyítva fejemet éreztem az erőteljes nagy nép hatalmát (Justh: Párisi napló 147).

Yüklə 1,73 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   37   38   39   40   41   42   43   44   ...   49




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin