Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

12.2. A zene, mint élményforrás

A különféle kultúrhagyományokra, tudományos teóriákra történő utalások közül kétségtelenül a zene lenne az a művészeti terület, amely a legtöbbször és a legváltozatosabb módon ihletője az irodalomnak.

A zene és más művészeti ágak kapcsolatának komoly elméleti irodalma van. Itt csak Walter Pater elméletére utalok csupán, aki szerint a zene a művészetek legtisztább formája, melynek irányába minden művészet aspirál és fejlődik.

A zene számos funkcióval van jelen a kor szépirodalmában. Mindenekelőtt atmoszférát, hangulatot teremt, életvidám dinamikát áraszt, mint például Johann Strauss zenéje, vagy a konformitást nem tűrő egyéniséget kifejező zene (Wagner, Richard Strauss), vagy éppen­séggel a művész és hallgatóságának bensőséges viszonyára utaló, cigányzene. Gyakran a fel­fokozott szenzualizmus révén az illat, a színélmény és mindenfajta inger zenévé alakul a hősökben. A zeneiség a költőknél is elsődleges fontosságú, Wilde prózája és költészete az alliteráció mesterévé avatja szerzőjét, Swinburne hallatlan zeneiségét csodálhatjuk, Babits költészetének első két kötetében addig páratlan formagazdagságot teremt.

A zenei műfajok és szakkifejezések (akkord, melódia), a zene és a hang jelzői (lármás zene, sejtelmes hang) a stílust domináló stilisztikai mozzanatokká válnak számos esetben:

Elindultak a hajó felé. Lassan, fásultan mentek a fürdőház irányába. Gábor egé­szen közel érezte arcához Klára forró leheletét. Hallgattak. A zene mind messzebb-messzebb hallatszott. Valami Srtauss-keringőt játszottak: ujjongó opti­mizmust fejezett ki a lármás zene. Amint aztán lassan-lassan elhaladtak az ak­kordok, s csak a természet bánatos zizegésén keresztül jutottak a hangok idáig, akkor melankolikussá vált a szaggatott melódia, s csak úgy, mint minden távolról jövő hang, sejtelmes ismeretlen fájdalmakról, kielégítetlen vágyakról beszélt (Justh: Az utolsó hangulat 153).

A muzsika gyakran a mesét, a valószerűtlent idézi s forrásai drágakövekből, üvegből készült, soha nem látott hangszerek.

Egy éjszaka gyönyörű szép zenét hallott. Mintha száz finom üveghárfa muzsikált volna. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén és hallgatta. Aztán úgy hangzott, mint ezer ezüstcsengettyű játéka. Akkor felkelt Siä és kilépett barlangja elé. A telihold ragyogott az égen és megvilágította az egész vidéket. A gyönyörű szép finom csilingelés még tisztábban volt hallható és a tó felöl hallatszott (Balázs: A holdhal 168).

A részlet a mesei stilizáció szép példája is. A fokozást megvalósító ismétlés monotóniája a figyelmet még inkább a lényeget hordozó, változó elemre tereli.

A századforduló Magyarországon a cigányzene diadalát is jelentette. Nemcsak a korabeli kávéházak és mulatók háttérzenéje volt, de operettszerzők is szívesen használták fel motí­vumait műveikben. A cigányzenéért a hegedülni nagyszerűen tudó Justh Zsigmond is ra­jongott. Nemcsak naplójából és Fuimus című regényéből, de Czóbel Minka szóbeli vissza­emlékezéseiből is kiderül, hogy milyen fontos volt számára a cigányzene:

A restaurant banalitását és a rozmaring és muskátli illatát (amely még bizony facsargatta bűnös orromat) egy csapásra elmossa az első nóta - önmagamba merülök (Justh: Hazai napló:361).

És éppen a zenében ez a közvetlen primitíve, egyenesen a szívből fakadó dallam, a maga váratlan fordulataival, végtelen melegségével, lehetetlen, hogy meg ne kapjon mindenkit, kiben csak egy szemernyi érzés van. [...]

A cigány zenéje szuggesztió, azt játsza, amit a hallgatója a pillanatban érez, s úgy ahogy érezi. Igaz érzésre ha talál, igazon is játszik, s ez a fődolog. Aztán viszi is az embert magával... [...]

Furcsa mégis a cigánymuzsika - a legközvetlenebb, az egyetlen, amelyben szug­gesztió van a hallgató és a zenész között, hol a prímás a szememen keresztül kiérzi az egyéniségemet, azt, amit e percben érzek, s azt visszaadja úgy, amint­hogy csak én érzek e percben. És ezt úgy adja vissza, mint csak ő, e csudálatos produktuma az emberiségnek teheti, ki a félvad ösztöneivel megérzi, mi vagyok én, ki sok generáción át tökéletesedett, s az ezen nevelt, szülesztett zenész finomultságával ezt vissza is tudja adni.

Azt hiszem, e kettős elem teszi a cigányzenét egyikévé a legcsodálatosabb mű­vészi nonsenseknek (Justh: Hazai napló 381).

A cigánymuzsika jellegzetes műfaja a nóta, amely úgy csalogat, mint lepkét a lámpa fénye - s csakúgy megperzsel néha - írja Justh a Hazai naplóban (360).

Jellegzetesen szecessziós a nóta és méreg asszociációja Justhnál, ami a virág és halál, pusz­tulás és egzotikum valamint az érzéki érzetek fontosságát ötvözi egyetlen hosszabb hason­latba.

Kínos, beteg szerelemről beszél a nóta, amelynek vége nincs, amely olyan, mint azok a tropikus mérgek, amelyeknek készítésére ezer virágnak kell elhervadnia - s amelynek mérge a virágok illatának kivontja (Justh: Hazai napló 105).

Az érzéki érzetek halmozásával jellemzi Justh a kedvenc hangszerét. A szinesztetikus és antropomorfizáló szemléletmód szép példája e néhány sor:

A viola d'amour kedvenc hangszerem, férfiasabb, mélyebb, mint a hegedű, lá­gyabb, mint a gordonka, s amellett a leg“étrange”-abb hangszer.

Aztán a legemberibb is - mert a ...legérzékibb, legtöbb a szín rajta (Justh: Hazai napló 395).

Csáth Gézánál, aki a muzsikát a művészet bánatának tartja, hipnotikus erejű a zene, amelyben egetverő szenvedély és mélységes bánat hangulata rejlik:

A szoba tele volt különös hangulatokkal. Szürke mélyében mintha Beethoven szelleme kelt volna életre, s túlvilági gyönyörökkel hallgatta volna saját lelkének örökké vibráló hangjait... (Csáth: Szonáta patetique 267).

Beethoven patetikusan tragikus zenéje Csáthnál többször is visszatérő motívum, a Pán halála című novellában így ír:

Az erőt csodáltam benne, s szerettem is. Tőle, Beethoventől tanultam meg, hogy egyedül az erő örök a művészetben (Csáth: Pán halála 263).

És még mindig Csáthot kell idéznem, akinek hőse a tavaszt, a megújuló energiákat zeneként érzékeli. A szín-, tapintás- és hőérzetek zenei transzponálásának lehetünk tanúi, de a bravúrt még az is fokozza, hogy a zenei élmény nem a hangok által valósul meg, hanem a szöveg médiumán keresztül:

Az Üllői úton újra rügyeznek a fák. És rügyeznek, zöldellnek már mindenütt, ahol csak valaha ilyenkor álltam alattok, néztem rügyeiket, kerestem a levegőben a még rejtett, drágalátos illatukat. [...]

Az utcákat elönti a délutáni aranyos napsugár... És most mintha 10-15 zenekar kezdene zenélni körös-körül, egyszerre különböző távolságban - fölzendülnek bennem az elmúlt tavaszok emlékei. Fénytelen, fátyolos színek, olyan tiszták, hogy szinte világítanak. Mint valami üvegfestmény, a nagy kerek ég ablakán. A képek eltakarják egymást, de átlátszanak egymáson. Mintha a zenekarok mind más és más darabot játszanának, de valamennyien ugyanabban az alap­hang­nemben.

A C-mollt hallom újra és újra. Nálam ez a tavasz hangneme. Ez foglalja össze és olvasztja egybe a sok különböző zenét. Csak így történhetik, hogy íme, a lassú tempójú és gyors ritmusú muzsikák egyaránt egy csodálatos zenei kaleidoszkópba olvadnak össze. Különös, boldogítóan tökéletes, teljes és szakadatlan zene ez. Mint maga az élet (Csáth: Tavaszok 530).

A hangok zenetudósi pontosságú leírásai motívumokat alkotnak, amelyek ugyanakkor idő­élményt is nyújtanak. Az idézet végén rájövünk, hogy az élet szimfóniája csendül fel, aminek ilyenszerű közvetítéséhez csak egy Csáth-érzékenységű, kettős tehetség képes. A hangérzetek művészi értelmezései szintén fellelhetők a részletben: békesség, csendes és finom boldogság, kellemes öröm, valamint számos szinesztézia, mint például a tömör zene, parfümös zene. A szövegrészlet ugyanakkor profi zenészeknek írt műnek is beillene, számos zenei mű­szóhasználata, jelzős és határozós szerkezetei miatt. Ilyenek például az orgonapontszerűen kitartott hosszú hangok, chromatikai basszus, septim-hang, hosszan kitartott klarinéthang.

Abban a pillanatban, amikor kihajoltak az ablakon és kinéztem az Üllői útra, így zenéltek bennem egyszerre az elmúlt tavaszok. Mindegyik egy teljes zenedarab; amint elkezdődött és elmúlt. Az egész együtt valami tömör, parfümös, kavargó, lendítő zene. Nem harsány, de mégis teljes regiszterben zengő.

A hegedűk hatfelé osztva szólnak. Köztük az angolkürt néha, nemes hangja. A trombiták hiányoznak, de nyolc kürt dalol - bár tompítva -,és a fafúvókar teljes. Nyugtalan, kötött triolás mozgások hullámzanak a középszólamokban. A nagybőgők orgonaszerűen kitartott hosszú hangokat búgnak. (Ez a keresett chromatikai basszus szólam csak azokat elégítené ki, akik irtóznak a közönségtől.) És a két teljes hangú nyitott kürt gyakorta hangoztatja a septim-hangokat, a h-t.

Magamba figyelek: Vigyázok, hogy határozottan külön semmire ne gondoljak. Mert hiszen akkor egyszerre elnémulna a sok zenekar, és csak egyetlen egy mu­zsikálna tovább. És amint így hallgatok az elmúlt tavaszaim egybezengő szim­fóniáját, mind világosabban értem a harmonikus alapgondolatokat, a c-moll akkordot, a szenvedélyes, fájó és bátor septimhanggal a h-val.

Először csak a c hang szól. Egyetlen puszta hang. A gyermek, akinek még nincs sorsa, mert még nem történt vele semmi.

Telnek-múlnak az évek, s mire beáll a sorba a hetedik is, már két hang kezd szólni. A c és az esz. Két hosszan kitartott klarinéthang. Kicsit méla, de elégedett és szép hangzás! Békesség. A csendes és finom boldogság, amit az ad meg, hogy akik között élünk, szeretnek bennünket. És hogy minden napra van valami kelle­mes és örömet adó dolog (Csáth: Tavaszok 530-531).

Csáth Tavaszi Ouverture című novellájának hőse végletekig fokozza a zenei élményt, s olyan eksztázisba esik a tavasz hangjainak hallatán, és olyan tehetetlenül szívja mellkasába a levegőt, hogy végül a tavasz áldozata lesz: összeesik és meghal.

A kor jellegzetes műfaja az operett és az opera, amelyről Marco Antocolskinak lesújtó véleménye van: “..ki nem állhatja az operákat, miután itt nagyon is keveredtek a művészetek, öt különféle művészi sensatiot kellene kapnunk, s így egyet sem kapunk. “Wagnert nem szereti, azt mondja, hogy ez is csak a forma embere” (Justh: Párizsi napló 180).

Wagner Tannhäuser-e egyébként a kor individuumot dicsősítő alapműve. Oscar Wilde is idézi regényében:

Tannhäuser... the prelude to a great work of art a presentation of the tragedy of his own soul (Wilde: The Picture of Dorian Gray 156).

Bródy Sándor Színészvér című regényében egy teljes fejezetet szentel a vörös plüssel kár­pitozott színháznak, a modern vallás dómjának. Az Operett című fejezetben Offenbach-ot játszanak, s a színpad romantikus, bizarr világa megbabonázza a lelkeket. A színház néző­terének és színpadának leírása a magyar szecessziós próza értékes darabja, az illúziókeltés számos tárgyi és optikai eszközével alkotott művi világ:

Az illatos bűz, a gázzal telített nyomasztó levegő kellemesebb volt nekik, mint a vadvirágok illata. Szívták magukba kéjjel, üdvösséggel; alig tudtak betelni vele. [...] Ódon templom homályos hajójában érezhettek csak olyan meghatottságot, mint itt, e színes ragyogásban, ahol szeszélyes arabeszek, asszonyfotográfiák, arany betűs hirdetések vették körül a modern dóm modern oltárát - az óriási tükröt. [...] Az óriási üvegnek csillogó minden lángja és még lassan remeg, mintha táncolna az operett hirtelen felharsanó s tánczenéből egybeszőtt előjátékára.

A nézőtér aranyos, piros ragyogása átlátszó vörös árnnyal vonja be a padmalyt . S a mozgékony színben, a mozgó, a tarka tömeg fölött egy új élet kél; az imitált freskók férfi -és asszonyistenei, meztelen, üde, sugaras alakok zsonganak a lilaszín légben. Susognak, zsonganak, szállnak, lejtenek, nevetnek, dalolnak... (Bródy: Színészvér 43).

Cholnoky az amerikai néger muzsikát is emlegeti egyik novellájában, ami rendkívül újszerűen hathatott abban az időben:

Akkor volt divatban nálunk az amerikai négermuzsika, a groteszk ütemek kipöndörítették belőlünk a fázást meg a csüggedt közönyt (Cholnoky: Himfy dalai 282).

Cholnoky képi struktúráiba, stílusalakzataiba beépülnek a zenei műszavak, mint például a következő hasonlatba, amelynek hatását egy alliteráció is fokoz:

Erna, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserű grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyen­súlyozott lelkű lány (Csáth: Erna 344).

A zene elvont főnevet megszemélyesítő erejű jelzők előzik meg a következő Babits-idézetben. A tapintási érzetet színérzettel asszociáló szinesztézia valamint az annyira

jellegzetesen babitsi szóismétlés stilisztikailag telítetté, zsúfolttá teszik a stílust:

Lélekbe, velőkbe itta magát a sűrű, sűrű, mély, mély szürkeség és az iszonyú örök, örök, kegyetlen zene (Babits: Odysseus és a szirének 102).

Ambrus hőse műkedvelő zenész, s ami ennél is jellemzőbb, Poe Edgar, Baudelaire és a preraffaelita Gabriel Rossetti verseit zenésíti meg kedvtelésből. A sejtelmesség és csodálatos titokzatosság a zenében és az említett költők verseiben a lényegi közös vonás (Ambrus: Aqua Vitae 64).

És végül a zene sajátos értelmezése Czóbel Minkánál, akinek természetszemlélete a zenét is integrálja. Az örök megújulás, a természet ritmusos változása hanghullámok formájában ölt testet, sőt a hullámzás, mint biológiai mozgásforma magát az életet is jelenti:

Zene hullámzik bokron, fákon át
Szellő hozza virágok illatát,
A hanghullámok szerte-szét repülnek,
A virágillat, napfénnyel egyesülnek.
Hullámzik a nagy, színes örök-élet.
Ének, zene a csöndes kertbe téved...

(Czóbel: Csendes hallgató)