Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

12. A kultúrélmény az irodalmi művekben

Századok kultúrterméke válik közkinccsé a századfordulón az idő és tér összezsugorodásával egyidejűleg. Az átlagpolgár jól informált, rendszeresen olvassa a lapokat, felkeresi az ókori, középkori és távolkeleti nevezetességeket és a kultúra fővárosát Párizst, az új művészetek fontos központjait, színelőadásokra jár, korának divatos filozófiáit ismeri, s minden élményről eszmét is cserél a társas összejöveteleken, a kávéházban és a klubban. A művészekre e sokirányú érdeklődés az átlagosnál is fokozottabban jellemző. Az irodalmi művek a korabeli filozófiai, művészeti és társművészetek újdonságait integrálják, s ez számtalan tartalmi és formai jellemzőben nyilvánul meg. “Az új nemzedék izgatott és telhetetlen vágya a szép és művészi iránt pedig csak a század utolsó esztendőiben ment át a társadalom vérkeringésébe” - állapítja meg Csáth Muzsikusok című novellájában (232).

A következőkben az általános művészeti, főként irodalmi, filozófiai allúziók irodalmi mű­vekbe való beépülését mutatom be, majd külön-külön alfejezetekben a zene, tánc, festészet, lakberendezés és lakáskultúra művészetét, azt emelve ki, hogy a különböző művészetek jelentéskörei miképpen válnak az irodalmi művek stílusalakító tényezőivé.

12.1. A sokarcú kultúrvilág

A könyv az író számára, legyen az saját szellemi terméke vagy másé, mindenképpen fontos. Ami azonban feltűnő, hogy számtalan esetben nem csupán a tartalom a lényeges, hanem a könyv formája, kötése legalább annyira fontos, valóságos csodálni való műalkotás. Nem véletlen a könyv központi szerepe, hiszen az angol art nouveau bölcsője a könyvművészet. Justh Huysmant például úgy mutatja be naplójában, mint akinek a legszebben kötött könyvei vannak Párizsban. A könyvek aprólékos leírásában, nem nehéz észrevennünk a szecesszió kedvenc színeit, motívumait:

Megmutatja kötéseit. Egynéhány valóban bámulatos. Pld: egy lilaszínű s aranyba játszó bőrbe kötött könyv (Les croquis Parisiens), belül zöldeskék alapú s elmosott arany virágú japán papirossal. Ez határozottan a legszebb modern kötés, amelyet életemben láttam. ...

A hátlap, a sarkak és a belő papiros XVIII. század, még a hátlap és a sarkak közötti papír papier japonais, bronz színű arany dessinnel (minta). Igen érdekesek kartonírozott könyvei. Egypár úgy van kartonírozva, mint a régi szobák falain levő tapéták. Egynéhányan fantasztikus papír, arany, és bronz alapon árnyszerű alakok; egynéhány pedig olyan, mintha selyembe lenne kötve (Justh: Párisi napló 69).

Wilde Gautier könyvét kísérteties hasonlósággal mutatja be szintén a színeket, a motívumokat hangsúlyozva:

It was Gautier's Émaux et Camées, Charpentier's Japanese-paper edition, with the Jacquemart etching. The binding was citron-green leather, with a design of gilt trellis-work and dotted pomegranates... (Wilde: The Picture of Dorian Gray 42).

Dorian Grayt egy ajándékba kapott könyv misztikus filozófiája mérgezte meg, annak ékköves stílusa (jewelled style) és orchideákhoz hasonló metaforái (metaphors as monstruous as orchids, and as subtle in colour). A sorok ritmusa, monoton muzsikája öntudatlan álmodo­zásba ringatta a hőst, s a könyv borítóinak színei és az olvasójának hangulata között szoros az összefüggés:

He procured from Paris no less than nine large-paper copies of the first edition, and had them bound in different colours, so that they might suit his various moods and the changing fancies of a nature over which he seemed, at times, to have almost entirely lost control. The hero, the wonderful young Parisian, in whom the romantic and scientific temperaments were so strangely blended, became to him a kind of prefiguring type of himself. And indeed the whole book seemed to him to contain the story of his own life, written before he had lived it (Wilde: The Picture of Dorian Gray 47).

Wilde az elegáns asszonyt is egy rossz francia könyv díszkiadásához hasonlítja:

When she is in a very smart gown she looks like an édition de luxe of a bad French novel (Wilde: The Picture of Dorian Gray 204) .

A könyv a szalonok divatos lakberendezési tárgya lesz, akárcsak az orchideák, vagy éppenséggel a külföldiek:

Most women in London, nowadays, seem to furnish their rooms with nothing but orchids, foreigners, and French novels. But here we have the room of a sweet saint. Fresh natural flowers, book's that don't shock one, pictures that one can look at without blushing (Wilde: A Woman of No Importance 449).

Dorian Gray olyan regényt szeretne írni, ami olyan szép és valószerűtlen, akár egy perzsaszőnyeg:

I should like to write a novel certainly; a novel that would be as lovely as a Persian carpet, and as unreal (Wilde: The Picture of Dorian Gray 53).

A filozófusok neve közül Schopenhauer fordul elő leggyakrabban, írók közül Taine, Flaubert és Zola, költők közül Baudelaire:

Arthur Schopenhauer a szerelemprofesszorság világtanszékét foglalja el (Bródy: A szerelem élete 42).

A legújabb botrány a hindu filozófus, Szakjamúni a legyezőfestéshez vezetett bennünket. Majd Schopenhauser, az énekes-kávéházak és mulatók új csillagai, az impresszionizmus és az esztétisták következtek sorra... (Ambrus: Aqua Vitae 34).

Mariette, az anya [...] mást látott meg ebben a fényes, embertömegtől ellepett útban. Mariette olvasta Flaubert-t és Zolát, meg tudta érezni e modern tájképet. Egész lelkét betöltötte most ez a végtelen futni látszó út. A járók szélén hajlongó fák ágai virágillatot hoztak feléje; a széles napsugár bearanyozta az egyes házak ablakait! (Justh: Tiszta lap 99).

Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe... Egész út alatt Taine Italie-ját olvastam (Justh: A pénz legendája 200).

Az ember legmélyebb egzisztenciális félelmét feszegető közérthető filozófia a következő részlet, amely pusztán szerzők és címek emlegetésével tág kontextusokat aktivizál az olvasói tudatban:

...Mert mi a fő kolléga?úr! Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért.

Ugye, nevetséges, aminek egyszerre vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? ...Mi az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi! Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? - ez az első kérdés.

Hallgasson ide! Hát először is, nem az idő múlik, hanem mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. idő nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelő sorvad, hogy a betegség megöl...hogy idő van. Pedig mondom, idő nincsen. [...] Súlyos dolog ez. Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a művészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinőtt a gyermekkorából, társává válik az idő gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírja a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az időnek köszönjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel sem fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: - bizony, öregszünk! (Csáth: A sebész 56).

Ambrus Midas király című regényében Edgar Allan Poe-t Balázs Bélával rokonítja egy áttételes utalással s ezáltal irodalomkritikailag mindkét írót minősíti. Galánthay Masa grófnő abból, hogy Biró Jenő Poe-t szereti messzemenő következtetéseket von le:

Eszébe jutott a kékszakállú herceg felesége, aki férje távollétében a hetedik szobába akar bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, amelyeket nem jó megtudni (Ambrus: Midas király 371).

A két név kölcsönösen idézi fel egymást, s ha már az egyik szerző hátborzongató, valós és képzelt határán mozgó világát ismerjük, elképzelhetjük a másik, ismeretlen látásmódját, stílusát. Mindkettejük írásművészetének és témaválasztásának ismeretében azonban sokkal gazdagabb a kép. A példa kitűnően illusztrálja azt, hogy hogyan is működik az inter­tex­tualitás az írói és olvasói tudatban, s hogy egyetlen névnek, s egy írói fantázia-teremtette hősnek a neve időt és nemzeti kultúrákat áthidalva milyen nagy kultúrtörténeti hozadékot integrál.

Különböző kultúrák és művészeti ágak felkapott vándortémája a bűnös Salomé története. Írók, festők, zeneszerzők dolgozták fel a témát, mások idézték, parafrzálták. 1892-ben Sarah Bernhardt-tal a főszerepben a londoni Palace Theatre próbálni kezdte Oscar Wilde Salomé-ját, az angol dekadencia egyik reprezentatív darabját. A darab bemutatója azonban hatósági jóváhagyás hiányában elmaradt. Végül a párizsi Theátre de L'oeuvre mutatta be 1896. február 11-én, Sarah Bernhardt-tal Salomé szerepében. Nyomtatásban 1908-ban jelent meg először Beardsley illusztrációival, s a rajzsorozat az angol art nouveau legdekadensebb darabjai közé tartozik (Wilde 1944: 860). Salomé témáját a zenében Richard Strauss dolgozta fel, festészetben pedig Gustave Moreau alkotott mesterművet róla. Heinét, Hofmannsthat szintén versírásra ihlette a Salomé-téma.

A multimedialitás jegyében a kommunikáció elméleti szakembereit és a nyelvészeket napjainkban az foglalkoztatja, hogy átválthatók-e, s ha igen, akkor hogyan a képi szövegek (festmények) írott szövegekké (Petőfi 1990: 127). Justh Zsigmond Moreau Salomé képének leírása azt bizonyítja, hogy egy élmény átültethető egyik jelrendszerből a másikba, feltétele csupán a tehetség. Íme a kép Justhnál:

Salomé épp elvégezte táncát, ruhái leváltak termetéről, jóformán csak ékkövek födik kéjt, mámort lehelő meztelen testét, s egyszerre csak aranyfénytől könnyez­ve megjelenik Keresztelő Szent János vértől csepegő levágott feje, irtóztató foltot vetve a színektől, ékkövektől ragyogó háttérre.

De e véres látományt csak Salomé látja, ki meghajolva megrettent testtel mintegy védekezve a vízió ellen, megkövülve áll meg egy helyen.

A háttérben Heródes, kimegy, s a hóhér, ki mereven áll felemelt bárdjával, ezek egyike sem lát semmit a Salomé lelkében visszatükröződő képből.

Soha még ilyen színpompát vízfestményei nem fejtettek ki, Iudea egész színgazdagságát rálehelte a képre.

Mindegyik szín külön válik, s mindegyik ritka, nem egyszerű, s nem közönséges szín.

Salomé testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékezhetetlen érzékies idomait, amelyekből a világrendítő hisztérikus asszony egész bódító, mérgező, veszedelmes, páratlan egyénisége beszél.

S e test érzékiesen színgazdag háttere. amelyből mindezt eltompítva Szent János véres árnya emelkedik ki - mindez egyetlen a maga nemében, s valóban jellemzi azon évtizedeket, amelyek létrehozták (Justh: Párizsi napló 212).

Dutka Ákos költészetében szintén felbukkan a Salomé motívum, érzékekre ható, szenzuális elemekben bővelkedő versének címe Salomé éje. A verset Elek Artúr méltónak találta arra, hogy a szerkesztésében megjelenő Újabb költők lírai antológiája 1890-1910 kötetébe belevegye 1911-ben.

A Salomé-téma bármilyen képzőművészeti megjelenítése művészeket vonz Európa különböző településeire. Elek Artúr a Nyugat 1923. II. (425-428) számában beszámol egy németországi útibeszámolójában megemlíti, hogy a híres Blaubeureni templom freskóján megcsodált egy Salomé jelenetet (Birnbaum 1969: 153).

Az utazás a kor embere számára elsősorban a kulturálódást szolgálja, s a kor eszménye az ókori hagyományokat és a XV. századi művészetre visszanyúló preraffaelista művészet­szem­léletet ötvözte. Szini Gyula hőse ezt kéri számon utazó barátnéjától:

Három világot kell meghódítanod, az antik Rómát, a preraffaelitákét és a cinquecentóét. Mennyire vagy már? (Szini: Csók a Palatinuson 187).

Az ókori antik kultúra, a kortárs szimbolista költészet, a magyar valóság és nyugat ellentéte, a jobbítani akaró elszigetelt, idealisztikus szándékok mind benne rejlenek a következő levél­részletben:

Meséltem Justh Zsigáról és a pusztaszenttornyai Antigoné-előadásról, és az előadáson jelen volt párizsi íróról, akik szerették Justh Zsigát, és Párizsból eljöttek hozzá a pusztai kicsi, de szép kastélyba. [...] Justh Zsiga elrecitálta Baudelaire néhány fájón szép, szomorú költeményét, és a Rollinat melódiát zongorázta hozzá (Gozsdu: Levelek 286).

Az elméleti fejezetben már korábban emlegetett Krafft Ebing neve is felbukkan egy Bródy-regényben:

Olvassa el Krafft-Ebinget, az majd megmondja magának, hogy a nők a szere­lemnek szellemi szükségét jobban érzik, mint a férfiak (Bródy: Színészvér 62).