Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

13.3. Átesztétizált halálkultusz

Az előbbi fejezetem példái bizonyíthatták, hogy a halálélmény morbid változata a groteszkhez hasonlóan szerves része a századforduló irodalmát és képzőművészetét átható látásmódnak.

A halálélménynek azonban él egy másik, lágyabb, átesztétizált változata is, ami legalább annyira jellemző, mint az előbbi. Ady halálversei a legnívósabban képviselik ezt a fajta lírát a magyar irodalomban. Prózában a szecessziós átesztétizált halálélmény egyik iskolapéldájának Csáth Géza Eroica című novelláját tartom, az elegáns meghalás történetét. A kultúremberhez méltó módon leélt élet utolsó monumentuma a halál, ami tehát az élet része, s éppen ezért szükségszerű méltósággal megélni.

A haldokló báró, akinek életéből csak hetek voltak hátra, egy elegáns gyógyfürdő társaságába vegyül az életkiváncsi lányok közé. A háttér kellékei sajátosan szecessziós műviségre, mes­terkéltségre utalnak, verandán bálozó betegek, kékes fényű ívlámpák, szeptemberi, kora őszi köd, színes levegő, hideg fényben (szinesztézia) csillogó női vállak, vörös villamos (alli­te­ráció) körték ontotta fény, parfümillat, s a báró maga, akinek szemei antropintól csillogtak.

A hős végigtáncolja az éjszakát, s hajnalban, szinte a tánc közepette hal meg. A halálba táncolás ősi misztikáját fedezhetjük fel e motívumban, amihez szecessziós kultúr- és időélmény társul. A báró egy francia verset mormolt, később Baudelaire egyik versét idézi Csáth. Zeneélményre utal nem csupán maga a cím, de a divatos műfajok: a Chopin-mazurka, a kedves valcer és a cigányzene emlegetése is, valamint a zene tárgykörébe tartozó szavak:

A báró bölcsebb volt. Mintha filozofálás nélkül, ösztönszerűen rájött arra, hogy meg kell halni, és hogy szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a tanáraitól. [...] Ez a kérdés tisztán zenei élményei révén vetődött fel benne. Valamikor Bécsben és Pesten sokat jártak az Operába, és nem egy éjjel mint fiatal tiszthelyettes álmodta, hogy őt, mint Siegrfriedet temetik. Ezer tagú zenekar ordító fortissimója siratja a vasba öltözött óriás hőst, és a lovát fekete posztóban vezetik (Eroica 101).

Az esztétizáló tragikum a novella egyik rétege. A másik a tudományosabb, kevésbé érzelmi szemléletet tükröző, naturalizmusba áthajló stílusban ölt testet. Csáth nemcsak a zene és az írás művésze, hanem az emberi test doktora is, aki helyenként a laikus olvasó számára a morbid esztétikai kategóriájába tartozó sorokban írja le a kórt, mint az például Eroica következő részletében:

Igen, át fogja ölelni sorvadozó izmaival, amelyben a rothadó vér már mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat, az ő halálba menő testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival... De ők ne sejtsék, hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök a haláltáncát (Eroica: 100).

A morbidnak mondható részlet azonban a novella elegáns, finoman melankolikus hangvételét nem nyomja el. A természeti elemek: a didergő fák, a tavat megülő őszi pára, a hajnal csupán jelzésszerűen utalnak a halál bekövetkeztére.

A halál morbid és esztétizált változata tehát a századforduló magyar szecessziós irodalmának jellegzetes témája volt. Az angol irodalomban a morbiditást Oscar Wilde Saloméja jelenti; az amerikaiban Edgar Allan Poe versei az esztétizáló, novellái pedig a téma morbid variánsát képviselik.

14. Következtetések

A magyar és az angol századfordulós szépirodalmi szövegekben a szecessziós stílust vizs­gálva megállapítható, hogy az egyes szövegeknél magasabb szintet képviselő szecessziós stílus stíluskohézióját (szereptextuális kohézióját) mindenekelőtt a díszítettség jelenti. A díszítettség számos témakör szerint csoportosítva mutatható be, s alkotó elemei nemcsak a díszítettséget szemantikailag közvetítő elemek (jelzős, határozós szerkezetek), hanem szöveg­szerkesztési eljárások (stilizáció, indázás) is. A díszítettség mindkét irodalomban kimutatható, az angolban azonban (pl. Wilde-nál) sokkal öncélúbb “az aranykövekkel ékesített stílus”, mint a magyarban (pl. Justh-nál), ahol a díszítettség funkcionálisabb, az élet gazdagságának, változatosságának nyelvi- stiláris leképezése.

A szecessziós flóra- és faunagazdagság, az érzéki érzetek halmozása valamint a túlfűtött erotika mindkét irodalomban jellemzi a stílust, talán azzal a különbséggel, hogy a szere­lemábrázolásban az erotikum durvább megjelenítésére az angolban sokkal több példát találunk, mint a magyarban. A természetleírások a magyar irodalomban sokkal szervesebben épülnek be egy cselekmény háttereként vagy egy szubjektum érzelmeinek kivetüléseiként az egyes irodalmi művekbe. Az angolban a természet annyira művi és stilizált, hogy sokszor nem érzünk szerves kapcsolatot a cselekmény és a táj megjelenítése között. Wilde-nál gyakran a flóra és fauna olyan egyedei jelennek meg amely csak az emberi képzeletben élhetnek együtt, a valóságban soha. A növényvilág még egyedeiben is számos egyezést mutat: a rózsa, a liliom, az orchidea, s részben a napraforgó is mindkét irodalomban kedvelt szecessziós virágfajta, a mákvirág, a lótusz, a hunyor, a babér és az áloé elsősorban angol virágok, s főleg az angol századvégi irodalomért lelkesedő Babits nyomán bukkan fel a magyar költészetben (Babits: Ballada Írisz fátyolából, Himnusz Íriszhez).

A páva hasonlóképpen az angoloknál volt népszerűbb, s nem véletlen, hogy Babits 1920-ban Pávatollak címmel jelentette meg azt a műfordítás-gyűjteményét, amelyet “költői vázlat­könyvnek”, “stílustanulmányok gyűjteménynének” nevez, s melyben számos Swinburne- Wilde-verset is közzé tesz sajátosan babitsi variációban.

Az angol szecessziós szépírói stílus színhatásában jóval harsányabb a magyarnál. A vörös és a fekete valamint az arany és az ezüst dominanciája miatt élénkség és csillogás jellemzi. A magyar szecesszió színhasználatában jóval több a visszafogottabb szín, mindenekelőtt a fehér, a krém, a lila és a hideg színek: a kék és a zöld.

A kontúrok elmosása a köd- és a fátyol-motívum, a minthákkal bevezetett hasonlító szer­kezetű mellékmondatok szintén a stílus magyar változatát jellemzik elsősorban.

A szín és a fény-árnyék hatásában tetten érhető különbség véleményem szerint szemlélet­módbéli eltérésekre vezethető vissza. Az angol dekadensek a francia példaképeikhez hason­lóan határozottan elkülönülnek a hivatalos irodalom többi irányzatától, öntudatuk az ex­centrikus polgárbotránkoztató attitűdökig fokozódik. Magatartásmódjuk, életformájuk ugyan­azt a feltűnési-vágyat fejezte ki, akárcsak szépírói stílusuk. Irodalmi hősük a nagyvilági dandy, aki vagy az arisztokrácia, vagy a felső középosztály képviselője, gyakran érzékeny művész-ember vagy legalábbis művészkedő amatőr.

A művész-téma a magyar szépprózában is megszaporodik (Ambrus: Midas király, Solus eris, Bródy: Színészvér, A nap lovagja), de a magyar szecessziós stílus visszafogottabb színei, köd, árnyék és fátyol-kedvelése, álmot és valóságot összemosó látásmódja egyfajta általános emberi elbizonytalanodásnak a stílusban megnyilvánuló jele. A magyar szecessziós hős Dorian Gray-jel ellentétben nem saját hamis életfilozófiájának lesz az áldozata, hanem környezetének, amely a hőshöz méltatlan s elgáncsolja őt életcéljainak megvalósításában. A realitás kisszerűsége teszi a hősöket is megalázottakká és kisstílűekké, illúziótlan bele­nyugvókká vagy tragikus áldozatokká. Noha találkozunk spleenes, kiábrándult arisztokrata hősökkel is (Justhnál, Bródynál, Gozsdunál), mégis gyakoribbak a lecsúszott dzsentri-hősök, az elszegényedett polgárok, a máról-holnapra tengődő iparosok és szellemi foglalkozásúak, akik mind az őket körülvevő valóság foglyai valamilyen formában.

A szubjektum önmagára figyelése, befelé fordulása, a cselekvés helyett a cselekvés-vágy, valóságos célok helyett az illúzió a magyar irodalomban nemcsak stilisztikai (díszítettség, érzetkultusz, nominális stílus), de műfaji következményekkel is jár. A líra és próza egy­máshoz közeledése, a lirizált próza sajátosan magyar, azaz valószínűleg közép-kelet európai irodalmi jelenség.

Az angol irodalomban a befelé fordulás, a túlfinomult megfigyelő-képesség nem a próza lirizálódását eredményezi, hanem egy olyanfajta spekulatív műfajhoz való közeledést, amilyent Walter Pater Marius the Epicurean című esszéregénye képvisel. Itt jegyzem meg, hogy a modern magyar esszé műfaja szintén angol ösztönzésnek köszönheti létét irodal­munkban Babits esszéírói tevékenysége révén. A nagy múltú hagyományokra visszatekintő leírást, novellát, elbeszélést mozaikszerűen ötvöző angol típusú esszét Babits honosította meg a Nyugat hasábjain. Egy korai, a Nyugatban megjelent Babits-tanulmány A szagokról és színekről szóló esszével kapcsolatban Ignotus “angolos pedantériát” emleget (Nyugat 1909. II. 97. l. idézi Gál 1942). “Babits hatása újabbkori irodalmunkra [...] két területen mutatkozik meg: az esszében és a műfordításban. A reformkor és a kiegyezés-korabeli magyar irodalom nem honosította meg a nyugati értelemben vett esszét, a francia essai-t vagy az angol essay-t; nálunk még a századfordulón is (gondoljunk csak a legnagyobbra: Péterfyre) tanulmányt vagy értekezést írtak. Babits Swinburne-esszéje óta lehetett nálunk egyes szám első személyben tanulmányt írni” (Gál 1942: 77).

Az angol dekadens prózát képviselő esszéregény és művészregény műfaja mellett meg kell említenünk a példázat-jellegű mese műfaját. Az angol irodalomban ezt a műfajt Wilde meséi képviselik (A gránátalma ház kilenc meséje), a magyarban Czóbel Minka Két aranyhajszál című meseregénye valamint Balázs Béla intellektuális meséi és mesedrámái.

A mese fantázia-szülte, gazdagon díszített helyszínei a művészi dekorációs-kedvnek, a groteszk és morbid ábrázolásmódnak biztosít műfaji keretet, s éppen ezért válhat a szecessziós irodalom jellegzetes műfajává mind az angol mind a magyar irodalomban. A modern elidegenedett ember szorongásainak feloldására születik a mese megújított, modern válfaja, amely gyakran játszódik kínai, indiai, néha reneszánsz környezetben. A szecessziós dráma iskolapéldáját képviseli a divatossá vált bibliai témát feldolgozó stilizált, morbid-elemekkel bővelkedő Salomé. A Salomé téma népszerű vándormotívummá vált a szecessziós művészetek mindegyik ágában (zenében, festészetben, balettben és számos nemzeti irodalomban is).