Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

12.4. A festészet mint irodalmi téma

A festői látásmód az irodalmi ábrázolásban

A zene és tánc mellett a festészet az a társművészet, mely témaként vagy az ábrázolás-módjában érezteti hatását a vizsgált korpuszban.

A festészeti irányzatok és stílusok gyakran témái a kor prózájának. Néha egy-egy művészettörténeti esszé-értékű véleményt fogalmaznak meg a szereplők, mint például Pekár Gyula Jean kapitány felesége című novellájában, ahonnan a preraffaeliták madonna-kultuszáról illetve a modernebb művészet viszonyáról tudhatunk meg egyet s mást:

Együtt ültünk néhányan, festők és abszint mellett beszélgettünk. A renaisszance-festészet Madonna-kultuszáról volt szó. Abban mindannyian megegyeztünk, hogy korunkban ez a hatalmas genre, mely hajdan Raffaeleket szült; immár idejét múlta, csak épp az okokra nézve tértünk el; - “Misztikusok vagyunk, de nem vallásosak”, mormogá a cinikus Iván.[...] “Csak egy másodpercig tudnám átérezni a mártíok megfoghatatlan mély hitét, s a világ legszebb madonnáját tudnám megfesteni.

- Realizmus kell nekünk fiaim, s nem holmi szent romantika, kiáltá a pleinairista Elek, ki mióta Párisban járt a Carous Duran mintájára Alexius-ra latinosította a nevét” (Pekár: Jean kapitány felesége 25-26).

Justh kedvenc festőbarátja az angol Rupert Bunny, aki Justh szerint wagneri hang a festé­szetben, diszharmonikus és harmonikus egyszerre. Vázlatának jellemzésekor a színlátás fi­nomságát figyelhetjük meg Justh stílusában:

...kékesszürkés elmosódott háttérből meztelen női alak lép elő, amelynek sovány aktja majdnem összefolyik a ködös levegővel. Csontos halálfejszerű arcáról rózsaszínű fátyol két oldalt, amelyet messze kifeszít maga mögött csontos kezeivel. Mintha csak a rózsaszínű fátyolon lebegne. Bámulatosan hull a kép felső részének e szürkéskék rózsaszíne az alsó rész éleszöld gyepére (Justh: Párisi napló 184).

Hasonlóan részletező festményleírással a Hazai naplóban is találkozhatunk. Ott Mészöly egyik kis mesterművét jellemzi, mely maga a stilizálás nélküli igazság. Justhnál egyébként a stilizált jelző feltűnő gyakorisággal fordul elő, jobbára a túlzott szinonimájaként; akárcsak a következő idézetben, ahol a stilizált realizmus tulajdonképpen a naturalizmust jelenti:

Tovább mentem s megálltam egy modern kép előtt; egyik realisztikus festő műve volt. Úgy találtam. hogy realizmusa stilizált.A naturalizmus most már úgy forma, mint valaha a klasszicizmus és a romanticizmus voltak.

Úgy találtam, hogy ez a kép oly jól illik e szalon felszíneihez, átható illataihoz s finom szubtilis zizegéséhez (Justh: Páris elemei 16).

Ambrus Gál Ernője lázasan tomboló impresszionista képeket fest. (Ambrus: Aqua Vitae), a Fuimus egyik hőse festéssel vigasztalja magát, hogy elfelejthesse, hogy él. Lovik Károly Csók a Palatinuson című novellájában pedig azt vallja, hogy “csak a szépség, gyöngédség és fi­nomság tud halhatatlan lenni”.

Csáth Géza Pán halála című novellája az ihlető múzsa haláláról szól, arról a “szép arcú, szelíd szatírról”, akinek elvesztése a tehetség megszűnését jelentette egy időre:

Azután jó ideig nem dolgoztam. Mikor már dolgozni tudtam, akkor is sírtam csak az ecsettel. Unalmasak lettek képeim (65).

Az előbbi idézetben fel kell figyelnünk a “sírtam az ecsettel” grammatikai metaforára, mint értékes stilisztikai mozzanatra.

12.5. A városok igézete

A századforduló irodalma urbánus irodalom, cselekményeinek, eseményeinek helyszíne leggyakrabban a nagyváros, sajátos intézményeivel (kaszinókkal, múzeumokkal, szállodákkal, kávéházakkal) és a műalkotás értékű épületeivel. A leggyakrabban előforduló, szinte szimbolikus értékű város Párizs, az angoloknál London, ritkán Bécs. Népszerűek továbbá az olasz városok, mindenekelőtt Velence (vö: d' Annuzió: A tűz), Firenze és Róma. Ritkábban közel-keleti: török, egyiptomi színterekkel is találkozunk.

Nemcsak Justh Zsigmondot és Adyt igézte meg Párizs, de e dolgozatban idézett valamennyi író és költő megfordult, sőt hosszabb ideig élt is Párizsban. Asbóth János már 1869-ben meg­jelentette Párisból című kötetét, amelyben a tűzijáték leírásán kívül aligha találunk sze­cessziós stílusú szövegrészletet. Szomory Dezső tizenhat évet töltött Párizsban a katonás­kodás elől menekülve. Élményeit A párizsi regényében írta meg.

Justh Páris elemei című könyvének négy fejezetében majd Párisi naplójában foglalkozik a “brilliáns, hideg várossal”, azzal, ahol “leghatalmasabban nyilatkozik az élet”, s ami a “modernizmus forrongó fővárosa” (Justh: Páris elemei 42).

A városleírások a természetleírásokban is alkalmazott módszerrel történnek, azaz látási és hallási érzetek halmozásával és az elmosás technikájával.

Szembe velünk, de jó messzire a Trocadero kivilágított lámpasorai, előttünk a boulvard exterieurök, jobbfelől az Invalides-ok kupolájának silhouett-je. S mindez finom, átlátszó ködbe merülve, ami megpuhítja a körvonalakat és sejtelmessé tesz mindent. Az előttünk lévő térről egy verkli halk lüktetése (Justh: Párisi napló 31).

A szecessziós elvágyódás célpontjai a városok is, akárcsak a fantáziaszülte álomszigetek A sejtés és álom hangulata körüllengi a valós és áhított városokat, úgy, mint Szini következő szövegrészletében. A kupolák, antik oszlopok, architrávok, diadalkapuk, azaz az építészeti műszók szakszöveg hatását keltenék, ha nem előzné meg őket egy-egy megszemélyesítő jellegű díszítő jelző: nagyszerű kupola, büszke oszlop stb.

Még köd ült a Thamesen és arra, amerre a nap vérvörösen kelt, nagyszerű kupolákat, büszke antik oszlopokat, széles homlokú architrávokat és gőgős diadalkapukat sejtettem, ahogy az ember álmában elképzeli Rómát (Szini: Csók a Palatinuson 181).

Oscar Wilde számára Párizs, mint minden korabeli nagyváros a nagy ellentmondások világa. Ezt az ellentmondást Wilde sajátos módon érzékelteti, s e sajátosság a szintagmáktól a szer­kesztésmódig minden szinten jellemzi Wilde alkotói módszerét. Szemantikailag ellentétes, de azonos betűvel kezdődő szavakat állít egymás mellé; így a jelentéstani ellentét távolítja, az alliteráció pedig közelíti a két szót egymáshoz, ami egy ambivalens feszültséget eredményez, s pontosan azt a kétarcúságot fejezi ki, ami annyira jellemző a szóban forgó metropolisra. Ilyen ellentétpárokra gondolok, mint splendour and shabbiness, pride and poverty.

One afternoon I was sitting outside the Cafe de la Paix, watching the splendour and shabbiness of Parisian life, and wondering over my vermouth at the strange panorama of pride and poverty that was passing before me, [...] (Wilde: The Sphinx Without a Secret 209).

A következő idézet metaforái és az azokkal összefonódó megszemélyesítések szintén a díszítettséget fokozzák. A hajnali sötét szárazföld és a már fényben úszó tengeröböl kontraszthatása hasonlóképpen dekoratív, hiszen feltűnő és különleges:

A márványkutak és a faházak, sőt a minaretek is fáradt, de hűvös szerelemet leheltek. Közvetlen alattuk Top-have városrésze még egészen feketeségbe borulva olyan volt, mint egy óriási Léda, amely magához szorítja az óriási hattyút, a Boszporusz egy fehérvizű, csillogó öblét (Bródy: Az orgonista 23).

A gázlámpák fényében úszó sejtelmes esti város kedvelt háttere a századfordulós történeteknek, hiszen a társasági élet időszaka az este:

Az első őszi sár csillogott a trachit-kockákon. Budapest ívlámpái, gázkarimái tükröződtek benne, és a párás, még meleg levegő nyugtalanul táncolt tőlük (Szini: Á.P. 196).

A Kecskeméti utcai palota fényesen kivilágítva, a nagy kék szalon a táncterem, amelynek illusion függönyét eleven rózsák díszítik (Justh: Hazai napló 409).

Justh Párizs iránti lelkesedése csak Párizsnak, és nem minden nagyvárosnak szólt. Párizs után Bécs például áporodottnak, provinciálisnak hatott. Bécs lesújtó Justh számára, a sör és a penész szagú város keveréke, melyre koporsót kiált.

Olaszország városai, elsősorban Velence és Firenze gazdag építészeti emlékei miatt egyrészt dekoratív szintere számos századfordulós történetnek, másrészt pedig kultúrszimbó­lum. Az értékteremtő polgári munka, a művészetpártolás, a tudatos élni-akarás és élni tudás mintája. Az olasz városok zarándokhelyei a szellem embereinek és az értelmiségi középosztálynak is. Babits számos olasz-témájú verse is bizonyítja az olasz kultúra iránti lelkesedését: Itália, a San Giorgio Maggiore, a Zrínyi Velencében. Itália egyszerre vonzó és kiismerhetetlen a modern ember számára:

Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái,
árkádod, oszlopod, a sugaras terek,
hol elszédülnek az ideges emberek;
vonzanak a sötét toronylépcsők csigái (Babits: Itália).

A várost költők idézik, a versek pedig újra a várost, illetve az ott megélt szerelmi kalandokat:

The whole of Venice was in those two lines. He remembered the autum that he had passed there, and a wonderful love that had stirred him to mad, delightful follies. There was romance in every place. But Venice, like Oxford, had kept the background for romance, and, to the true romantic background was everything, or almost everything (Wilde: The Picture of Dorian Gray 189).

Velence kapcsán John Ruskinnak, a l' art pour l' art angol előfutárának nagylélegzetű építészeti és művészetfilozófiai munkáját kell megemlítenünk, a Velence köveit. Ruskin az egyes kortípusok motívumainak részletes elemzésére és illusztrálása mellett párhuzamot von a különböző művészetek között és általános érvényű törvényszerűséget fogalmaz meg. Az oszlopok az építészetben például a versbéli ritmus szerepét töltik be, de a kétféle művészeti ág mégis különböző hatást vált ki. Egyetlen közös követelmény van azonban, melynek mindegyik művészetnek eleget kell tennie, ha igazán maradandót akar alkotni: s ez az újszerűség, a mástól való föltétlen különbözőség követelménye:

The idea of reading a building as we would read Milton or Dante, and getting the same kind of delight out of the stones as out of a stanza, never enters our minds for a moment. And for good reason /.../. But it requires a strong effort of common sense to shake ourselves quit of all that we have been taught for the last two centuries, and wake to the perception of a truth just as simple and certain as it is new; that great art, whether expressing itself in words, colours, or stones, do not say the same thing over and over again; that the merit of architectural, as of every other art, consist in its saying new and different things; than to repeat itself is no more a characteristic of genius in marble than it is of genious in print;... (Ruskin: The Stones of Venice 159).

Ruskin Velence kövei című nagylélegzetű munkája nem szépirodalom és nem is szoros értelemben vett tudomány, hanem a tipikusan angol műfaj, az esszé nívós példája, azaz egyes szám első személyben írt, szépirodalmi kvalitásokat is hordozó tanulmány. A szecessziós városleírások bemutatásánál azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy igazoljam azt, hogy Velence valóban izgatta a kor művészeit, sőt a művészetelméleti szakembereit is a 19. század második felében és a századfordulón.