Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

13.2. Halál és morbiditás

Már az előbbi Babits-novellák kapcsán említettem, hogy a hátborzongató, különös jelenségek általában tragédia előzményei, a halál előjelei voltak. Vannak azonban olyan művek is, ahol a hős teljes tudatát az erőszak szenvedélye hatja át. Különösen Csáth Géza novellái sorolhatók ebbe a kategóriába, ahol a gyilkosság vaslogikával bemutatott torz lelki folyamat követ­kezménye. Az erőszak lélektani előzményeinek aprólékos részletezése Csáth írásművészetét Edgar Allan Poe hátborzongató történeteivel rokonítja. Olyanokra gondolok, mint A vörös halál álarca, A kút és az inga, Az aranybogár, A fekete macska. Csáth A béka című novellája például a halálfélelem borzalmait egy béka iránt érzett undorral és iszonyattal azonosítja. A feszültséget az is fokozza, hogy a novella végéig nem derül ki, hogy a béka iránt táplált irtózat és félelem, nem csupán hiedelem, azt a novella befejezése: a hős feleségének a halála is bizonyítja. A következőkben idézett részlet jól bizonyítja azt a fajta aprólékosságot, az ábrá­zolás olyanszerű pszichológiai - tapasztalati hitelességét, amely a Poe novellákat is jellemzi. Ezt a hatást általában rövid mondatok ismétlésével éri el a szerző, amelyeket csak ritkán szakít meg egy-egy hosszabb, hasonlító mondat (Mintha...): a pontosságra és árnyalásra való törekvés eszköze. Edgar Allan Poe versében a holló látványától való megszabadulás válik lehetetlenné (The Raven) a Csáth novellában a hang állandósulása a kísértő motívum:

A hang ismétlődik. Erősebben és erősebben. Hallatára idegei minden szálát elállja a rettenet és kín. Valami üvöltő, panaszos, hívó és fenyegető hang, amelyet majd végtelen messzeségbe, majd közvetlen közelemben hallok, mintha az ágyam fá­jából és a szobabútoromból áramlana felém.

Mintha egy halálra kínzott kicsi gyerek nyöszörögne. Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az éjszakában az elmúlásról.

És a hang nem szűnik. Rövid szüneteket tart. Majd folyton erősödik, rémüle­tesebbé, fájdalmasabbá válik.

Az egész teste csupa hideg veríték. Fölugrom az ágyból, gyertyát gyújtok, azután rohanok vele, szobáról szobára. Megállok. Hallgatózom. A hang egyszer távolabb­ról, másszor közelebbről hangzik. Reszketve és fülelve sietek újra meg újra ke­resztül a szobákon. Mintha a hang a konyhából jönne. Valóban, mikor kiléptem, betöltötte az egész konyhát ez a nyögő, pokolian nyávogó, vartyogó hang (Csáth: A béka 48).

A halál feldolgozhatatlan, a hőst őrületbe kergető élmény Csáth A fekete kutya című no­vellájában, ahol egy halott fiú képe egy beteges kutyában él tovább. Az apa hasonlóságot fedez fel az egykor beteges fia és a kutya között, ez az oka annak, hogy a jegyző gyilkosává válik, miután az - e rögeszméről mit sem sejtve - elrendeli a beteg kutya lelövését (A fekete kutya). A Witman fiúk pedig, előbb a padláson egy bagoly halálra kínzásával kísérleteznek, majd özvegy anyjukat ölik meg hidegvérrel (Csáth: Anyagyilkosság). A novella a strindbergi és freudi gondolatok kontextusában értelmezhető igazán. Csáth írásaiban különben a porosz nevelési rendszerben felnövő gyerekek gyakran szadisták, felakasztják játszótársaikat, a nők pedig gonosz varázslat alatt élnek. E gyerek- és nőtípus találkozásának lehetünk tanúi az Anyagyilkosság című novellában is.

A groteszk, a morbiditás még a szecessziós látásmód sajátossága, a kegyetlenkedés, az erőszak már egy olyan szféra, mint ahogy az példáimból is kiderül, ami téma, látásmód, stílus vonatkozásában egyaránt átlépi a szecessziós kereteket és a modern egzisztencializmus irá­nyába mutat, ahol a tragédiát már nem ellensúlyozza a dekorativitás, nem stilizálja a lírai szemléletmód.

Dolgozatom témájához igazodva, a szecessziós látásmód és stílus keretein belül maradva feltétlenül meg kell említenem a morbiditás Turcsányi Elek írásaiban fellelhető példáit. Turcsányi Elek tudatosan vállalja a zűrzavart, az eklektikus káoszt, ami az egzotikum, a transzcendens, vizionált világ, a mese és legenda világának kedvelésében nyilvánul meg, amit ő jelszószerűen a “semmi se idegen tőlem, ami idegen tőlem” mondatban fogalmazott meg (Szilárd 1984: 11).

A borzongató nekro-kultusz egyrészt a közel-keleti halálirodalomban, másrészt pedig a romantika misztikusabb irányzatában keresendő. 1908-ban Balázs Béla megjeleníti az eklektikus filozófiai alapú művészetfilozófiáját (halálesztétika), amelyben a halálnak központi szerepet juttat: a művészet “az életsziget külső partjára álljon... hogy sarkát a halál vize mossa, mert csak ebben az esetben foghatja föl az élet intenzív öntudatát” (idézi Szilárd 1984: 8). A kortárs német és osztrák költők közül Hoffmannsthal, Schnitzler, Rilke műveiben számos helyen a fenyegető vég az élet ünneplésével fonódik össze. A megújulás és halál sajátosan szecessziós szimbolikájával már a virág és tavasz motívumnál szóltam, ott azonban az átesztétizált halálélmény hangsúlyoztam.

Az angol irodalomban a morbidnak, “a szellem-történeteknek komoly hagyománya van, az ún. “ghost story”-k a gótikus regény (Gothic novel) borzalmas elemeit használják és ele­venítik fel időről időre. Edgar Allan Poe halott-témájú versei és hátborzongató történetei (thriller-jei a mai szóhasználattal élve) szintén ebbe a hagyományba építhetők be. A szellemtörténetek tulajdonképpen azokkal a művekkel tartanak rokonságot, ahol egy személy tudathasadásos módon két ellentétes jellemet, lelkivilágot és habitust ötvöz. A skrizofén hősök között Stevenson Dr. Jekyll and Mr. Hyde (1886) hősét, Oscar Wilde Dorian Grayét, Babits Gólyakalifáját említhetem, mint legismertebbeket (Ellmann: 1987). Néha azonban a szellem morbiditása groteszkké, szánalmassá, erőtlenné válik, mint például a Canterville-i szellem Oscar Wilde meséjében (The Ghost of Canterville).

A továbbiakban azonban a halál morbid, groteszk, elkerülhetetlenül misztikus élményeit példázom. Turcsányi Elek A süvegcukor parasztok című novellájában a falusi boltos önmagát látja meghalni, akárcsak Szomory Dezső hőse a Levél a halálból című novellában, mely fan­tasztikumot, pszichologikumot és líraiságot vegyít művészien. Egy másik elbeszélésen az estét a temetés fogalomkörébe rendelhető szavakkal írja le a szerző: a nehéz kárpit, fáradt kriptaláng, fülledt nyugalom, foszforos szem, titokzatos őszi koncert, csapongó denevérek jelzős szerkezeteket a fizikai törvényszerűség végérvényességét tükröző mozgást jelölő igék egészítenek ki: zuhan, csapódik. A jelzős szerkezetek és az igék együttesen a fátumszerűséget hangsúlyozzák:

S ha az esték nehéz kárpitja lezuhan, s rendre kigyúlnak s márványos lépcsőházak fáradt kriptalángjai, nehogy azt hidd, hogy őt nézve valami nálam fiatalabbra gondolok. Ha éjszakáink fülledt nyugalmát a foszforos szemű macskák titokzatos, ősi koncertje felveri; ha az udvarán ilyenkor szélesen csapongó denevérek abla­kom üvegéhez kocódnak, s körülrepülve szobámat meghordozzák fölöttem sötét odúik szellemét - nehogy azt hidd, hogy valami nálam fiatalabbra gondolok (101).

Turcsányi Elek betegesen vonzódik mindahhoz, ami életidegen, s valamennyi története, mégha idillnek indul is, fatálisan misztikus tragédiába csap át. A Halott Valdemár lelke témájában, stílusában is a mesterkélt, erőtlen szecessziós írásművészet mintapéldánya lehetne. Turcsányi mesterkéltségét, keresettségét névválasztása is sugallja. Gondoljunk csak Polikárpra (Vajon igaza van-e Polikárpnak), vagy Valdemárra (Halott Valdemár lelke), melynek első bekezdése így hangzik:

A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő ködök öblös lila­sága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban rendezkedtek el, és Valdemár, aki világéletében bolondja volt a lila színnek, gyönyörködött. Eszébe jutottak a lila nyakkendők szeszélyes árnyalatai, elvonultak előtte katonás tisztelttel [...]. Bús tekintetéből romba dőltek a fantasztikus zenepaloták és a szeszélyes hajladozású hangulat-arabeszkek (110).

Az idézetben szembeötlőek az olyan szinesztéziás szókapcsolatok, mint a nehéz hullaszag, öblös lilaság, az olyan teljes metaforák, mint a jelöletlen birtokos összetételű zenepaloták vagy hangulatarabeszkek. A lila szín gyakori feltűnése természetes és ember-teremtette tár­gyak jelzőjeként szintén jellemző: lilák a felhők, a ködök és a nyakkendő. A lila nyakkendő a magyar olvasói tudatban az egyik legszebb magyar szinesztéziát asszociálja Tóth Árpádtól (A körúti hajnal). A lila árnyalataiban való passzív gyönyörködés attitűdje szintén sajátos maga­tartásra utal. Az idézet utolsó mondata a művészi nyelv lehetőségeinek határtalanságát pél­dázza, hiszen a tekintet csak metaforikusan dönthet bármit is romba, s a különben sze­cesszi­ós képző- és iparművészetre jellemző szeszélyes hajladozású arabeszkek itt a hangulatra utalnak. Az analógia nyilvánvaló, az érzékeny ember szeszélyes, szecessziós han­gulatát jel­lemzik a képzőművészetből kölcsönzött szavak. A kerek magánhangzók topzódása a gomo­lyogva hömpölygő ködök jelzői értékű határozós szerkezetben valóban a hömpölygés képzetét erősítik.

A morbiditás és halál fatalisztikus légköre lengi át Balázs Béla Kékszakállúját, Czóbel Minka Donna Juanna című drámai költeményét is (Jenei 1995: 155), de e témában legmesszebb talán mégis Oscar Wilde Saloméja jut el. A megrögzött szüzesség szimbólumát, Salomét csupán Keresztelő János lobbantotta szerelemre, akit viszont életében nem hódíthatott meg, Heródiás gyengéit kihasználva táncáért cserébe Salomé Keresztelő János levágott fejét követelte, hogy legalább holtában megcsókolhassa. A morbiditást a dekoratív szecessziós elemek variatív, Énekek énekére emlékeztető technikája ellensúlyozza, melyben szimbolikus szerepet kap a fehér, az ezüst, a fekete és a vörös szín:

A huge black arm, the arm of the executioner, comes forth from the cistern, bearing on a silver shield the head of Jokanaan.

Salomé: Ah, thou wouldst not suffer me to kiss thy mouth, Jokanaan. Well! I will kiss it now. I will bite it with my teeth as one bites a ripe fruit. Yes, I will kiss thy mouth Jokanaan. (...). Ah, Jokanaan, Jokanaan, thou art the only man that I have loved. All other men are hateful to me, But thou wert beautiful! Thy body was a column of ivory set on a silver, socket, it was a garden full of doves and of silver lilies. It was a tower of silver decked with shields of ivory. There was nothing in the world so white as thy body. There was nothing in the world so black as thy hair. In the whole word there was nothing as red as thy mouth. (...). Well, I know that thou wouldst have loved me, and the mystery of love is greater than the mystery of death. Love only should one consider (552).