Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

11. Az illúzió változatai

A századforduló emberének és így az irodalomnak is az alapélménye a teljesség utáni vágy és ennek megvalósulatlansága. A kisember “az eszményi és egyetemes célok hiányában (ugyan­akkor kínzó vonzáskörükben) látja a megosztottságot [...] s mind a pozitivizmus, mind az romantika szűkíti [számára] a bemérhető világot, élet és életmű egyaránt torzó marad, eltolódnak a művészi totalitás arányai” (Gáspári 1983: 40). Az életcélok leggyakrabban az álmokban valósulhatnak meg, s az illúzió praktikus öncsalás a valóság ellen. A reális-ideális egyensúlya megbomlik, az álom a valóság fölé kerekedik, s csupán olyan, mintha álom lenne. E magatartásformának a próza fellazulása és lirizálódása a legfontosabb szemléletmódot és stílust alakító következménye. Gáspári László hívja fel arra a figyelmet, hogy e szubjektivizálás “nemcsak spontán, a kor által sugallt vagy divattól ösztönzött, hanem határozottan megfogalmazott és óhajtott program is” (Gáspári 1983: 36). Martinkó András a próza lirizálódásának okát abban látja, hogy a líra a prózanyelvvel szemben fejlettebb szintet képvisel a magyar irodalmin nyelvben, ezért hatása is erőteljesebb (Martinkó 1972: 409). A prózanyelv lirizálódásának okait kutatva valószínű­leg mindkét fentebb említett jelenséggel számolnunk kell.

A szubjektivizálódás egyik megnyilvánulási formája az irreális szerepének a megnövekedése, amely néhány szemlélet- és módszerbeli sajátosságban ragadható meg. Ilyen sajátosság például az álom, az emlékezés és az illúzió gyakori alkalmazása. Az álomhoz és illúzióhoz hasonló, kontúrokat elmosó, tárgyakat áttetszővé tevő szerepet tölt be a köd, a fátyol és a pókháló a természeti képekben.

A továbbiakban az álom és illúzió motívumkörének nyelvi megvalósulását követem nyomon és illusztrálom számos példával.

11.1. A bűvös kör

Fejezetem címét Balázs Béla hasonló című novellájából kölcsönöztem, ahol a bűvös kör a l'art pour l'art híveinek elefántcsonttoronyba való elszigetelődésére utal. Arról van tehát szó, hogy a művészi érzékenység olyan gazdag képzeletvilágot hoz létre, amellyel a valóság nem versenyezhet. Az érzetek játéka ritka szinesztéziákban megragadható világot teremt, ahol az illatoknak színük van, a hangoknak pedig illatuk:

- Csukódjunk be, drága He-Nü, a bűvös körbe.

- Milyen bűvös körbe?

- Mely mint kagyló csukódik ránk és elzár bennünket a valóság elől. Akkor nem érhet hozzánk sem az élet, sem a halál durva változása, soha többé. [...]

- Akinek érzékenysége olyan finom, mint kettőnké, az nem szorul eleven valóságra. Figyelj, He-Nü! Látod e kerted dús színeit? És látván a színeket, hallod-e a színek hangját? A bazsarózsa bársony vörösének mély búgását, meg az ibolyakék szelíd fuvolahangját hallod-e?

- És vajon nem látod-e, He-Nü, az illatok színét? Nincsen-e selyem ezüst színe az egyik hűvös illatnak és a másiknak meleg bíbor?

- De igen költő! Igen!

- Nos, mi szükséged van akkor, He-Nü, valóságos eleven kertre, melyet kapálni kell és trágyázni és bekeríteni a parasztok elől?[...]

Mind varázskagylóba csukva válunk le akkor a nyersvérű földi valóságról, a halálosan elevenről, és a bűvös szépségkörbe zárva elúszunk a végtelenbe (Balázs: A bűvös kör 132).

A kagyló motívum, amely a fentebbi idézetben az elszigetelődés szimbóluma, a szépírói stílusban viszonylag ritkán fordul elő, ellentétben a díszítőművészettel, amelynek kedvelt és gyakori eleme.

11.2. Álom az élet

Az álomba menekülő hős jellegzetesen kelet-európai figura. Valamennyi tanulmányozott szerző művében megtalálható, de különösen Cholnoky László, Justh, Ambrus novelláiban gyakori embertípus.

Az álom értékét Justh Párisi naplójában egy olyan értékes árucikkhez hasonlítja, mint például egy illatos keleti füstölő. Justh azonban egy másik szinomimát is használ az álom megnevezésére: a káprázatot. 1887-ben megjelent novelláskötetének Káprázatok címet adja s címadó novellájának hőse az élet és álom kapcsolatáról a következőket mondja: “...félek az élettől, félek az emberektől Hiszen minden csak káprázat... nem ismerünk semmit és semmiről sem vagyunk bizonyosak”. Ez az érzés értékeli fel az álmokat s növeszti az élet szinonimájává. “Álom az élet” - vallja Gozsdu - “és mi ebben az álomban álmodunk gondolatokat, hangulatokat, és a vérünk is álmodik majd, mint ahogy eddig is álmodott” (Gozsdu: Levelek 340). Az álom enyhébb formája az azt előkészítő álmosság állapota. Az álmos melléknév nemcsak élőlényeket de tárgyakat, elvont fogalmakat is jellemez, így társít az elsődleges jelentésen kívül szimbolikus tartalmakat a szóhoz. Az ismétlés a soron következő idézetben ugyanakkor stilizáló erejű is:

Álmos háziasszony, álmos birtok, elalvó lámpák, álmos zene (Justh: Párisi napló 74).

A világ álomszerű érzékelése a nominális szerkesztésmódnak kedvez. A hősök látomásai az elsődlegesek, amelyeknek leírásában cselekvést jelentő ige alig akad; csupán az érzékelést kifejező igék visznek esetenként némi dinamikát a szövegbe. A mondatok lazán követik egymást, az anaforikus és kataforikus elemek rendkívül ritkák, így a tagmondatok leginkább csak szemantikailag kötődnek egymáshoz, s e szemantikai kapcsolat az olvasói tudatban valósul meg. Az elmondottakat jól pédázza a következő felsorolás:

Gyönyörű hosszú szempillák, bársony lágyságú tekintet. Mindene fáradt, lágy és stilizált. Valóságos álom (Justh: Párisi napló 82).

Az első mondat a részleteket jellemzi: a szempillákat és a tekintetet. A második mondat birtokos személyjellel ellátott általános névmása már általánosít: nemcsak a szempillája és tekintete, hanem mindene hasonlóképpen jellemezhető, azaz lágy. Ez a jelző az előző mondatban szereplő bársony lágyságú tekintet szinesztéziára utal vissza. Végezetül a harmadik mondat oximoronos jelzős szerkezete: (valóságos álom) az elvonatkoztatás har­madik szintje. Az utolsó mondat perspektívájából tehát világossá válik az is, hogy az első mondat szempilla és tekintet főnevei az álmot anticipálják, hiszen az álommal azonos szemantikai mezőbe utalhatók. Minél inkább az absztrakt jelentéstartalmak irányába haladnak a mondatok, hosszúságuk annál inkább rövidül.

A bágyadtság, a meghatározhatatlan ok miatti fáradtság gyakran kísérő motívuma az álmo­dozásnak és emlékezésnek:

Elmúlt tavasz virág - illatja kábít -
Oly fárasztó az élet (Czóbel: Az első hó).

[Gróf Kanuth István] gyöngének, törékenynek látszott, mint valami régi, finom velencei üveg, amihez csak félve mer az ember nyúlni. Aztán volt valami mély, de azért kibékítő melankólia az arcában, amely büszke nézését szelídebbé tette (Gozsdu: Spleen 186).

Gyakran feszengnek a hősök a természettől, társadalomtól nekik kiszabott lét korlátjai között, s érzik, hogy ők nem erre a világra valók, illetve, hogy ők ebből a világból valamely oknál fogva kívülrekedtek. Cholnoky hőse, Fridolin például éppen olyan elmosódva érzékeli a környezetét, mint ahogyan az gyakran szecessziós és impresszionista természetleírásokban megjelenik:

Fridolin betegesen érzékenynek, kétkedőnek, álmodozónak született, nem tudott az emberi cselekvések értékével tisztába jönni mindig félt a határvonalakat meg­közelíteni, mert azok helyén valami magas küszöböt sejtett, amelybe majd megbotlik és orra bukik.[...]

Fridolin félt, de maga se tudta, hogy nem önmagát, hanem a hangulatát félti, ami akkor színes és pompás volt (Cholnoky: Tamás 382).

A vigasztalódást, az unalmas élet elviselhetőségét az álom jelenti, Babits híres metaforáját idézve: “az álmok síkos gyöngyei”(Hunyt szemmel).

De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. [...] Az élet az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada, a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért (Csáth: Józsika 259).

Álomban élt és álmot szőtt magának, szép álmot, gyönyörű álmot. [...] S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, újra megtalálta a dalok forrását

(Ambrus: Őszi napsugár 43).

Teljes novellát is kitölthet egy-egy szimbolikus álom meséje, mint például Csáth Egyiptomi József című novellájában. Az álom vagy a vágyálom elmesélése ugyanakkor a társasági életben szórakoztató szerepet is betöltött. Mikszáthi anekdotázásra emlékeztető mondatokkal indul a novella, a mesélt történet színhelye azonban már egy egzotikus szecessziós vágyvilág. Az időazonosító utalás is ezt erősíti meg: a naturalizmus után vagyunk tizenöt évvel.

Zalai Jóska, ez a mindig jókedvű okos fiú megfogott az utcán.

- Te, a múlt éjjel olyan csodálatos, hallatlanul szép álmom volt, hogy el kell neked mondanom.

Bementünk egy kávéházba, elhelyezkedtünk, rágyújtottunk, és én kijelentettem, hogy nagy érdeklődéssel fogom hallgatni elbeszélését.

József erre elkezdte:

- Nyári reggel volt. Egy szép, üde friss reggel, amilyen oly kevés van az ideges ember életében. Az öröm a napsugarakban olyan vastagon ömlött szerte a leve­gőben, mint a tizenöt év előtti naturalista piktorok képein a festék, körös-körül nyu­­godt, sík táj, pálmafákkal, a távolban egy piramis (Csáth: Egyiptomi József 445).

Nemcsak az álmoknak, de az emlékezésnek is valóságmegszépítő szerepük van. A tárgyak és események líraivá lényegülnek, arannyá, ezüstté válnak, és ezzel egyidejűleg dekoratívakká is.

Arany-homályban úsznak az emlékek
Arany-borított arany látóhatáron... (Czóbel: Seléne, XI.)

Justh Zsigmondnál a zeneszó is gyakran emlékeket ébreszt, s hatására múlt, jelen és jövő, maga a lét sűrűsödik egyetlen pillanattá, s tudatosul az arasznyira szabott lét:

Vacsora a kastély előtt a szabadban. Az első fogásnál megszólal a verebélyi banda, az éntőlem tanult nótákat is húzza, felidézi a holtakat. Minden nóta egy emlék, egy halott. [...] A hold fénye, virágillat, s a természet szava s a szomorú dalok eggyé olvadnak. Felolvadnak kimagyarázva (Justh: Hazai napló 180).

A szép tárgyak bűvöletében élő ember számára a tárgyak is emlékeket idézhetnek, s miként a tárgyaknak, az illatnak is divatja van, időélményt is jelenthet:

Ékszerszekrénye tele volt emlékekkel. Egy hervadt rózsa, egy még szárazságában is illatos geránium, egy-egy megfakult oleándervirág, egy-egy könyv, melynek lapjaiból már teljesen kiment illat áramlott ki; különböző arcképek elefántcsont-lapocskára festve; finom, pókhálónyi batisztkendők voltak itt összehalmozva. Mindegyiknek megvolt a maga története: az örömök és gyötrelmek emlékei keltek belőlük, mintha a sírból keltek volna, és idegenszerű árnyakként vonultak el a grófnő lelke előtt (Gozsdu: Napraforgó 225).

Az emlékezés nemcsak szépít, esetenként torzít is, s a szubjektum saját félelmeit is viszontláthatja a természeti emlékképekben.

Babits tanító hőse a ragyogó napsütötte tó körüli tisztásra mindig úgy emlékezett, mint ahol félhomály van és nem lehet pontosan megfigyelni a környéket, mégis, sőt pont ezért vonzódott a helyhez:

...Az emlékeknek ez a határozatlansága, a varázs izgató oktalansága s maga a titkos borzalom, amit nem értett, aminek az értelmét kereste. De ez olyan volt számára mint az ópium s a titkos borzalom mögött még titkosabb gyönyör vonta. [...] Le kell győznie különös érzését, s rájönni titkára. [...] (Babits: Tó a hegyek között 374).

A következő Csáth - idézet abból a századvégi szecessziós -szimbolista-impresszionista novellatípusból való, amelyben a partikularitások részletezésével az általános emberihez próbál közelíteni a művész. A minthákkal bevezetett társítások rendkívül jellemzőek a hangulati novellákra. Semmi sem bizonyos, minden csupán hasonlít valamihez, olyan, mintha valami más lenne. A világosság csak dereng, az emberek maguk elé méláznak. A pillanatnyiságot a melankólia és lázas Budapest ellentéte is sugallja az következő idézetben amely egy hangulat-novellából, a megfoghatatlan Spleen novellájából származik.

Kora őszi este van. [...] Ezen az estén a melankólia terjeszkedett szét a lázas Budapest fölött.

Mintha mindenki lassan és vigyázva lépkedne. Mintha sóhajok szállanának végig a kövek között, mintha könnyektől volna nedves az aszfalt mintha a csendes, olvatag szél erőteljes és bús melankóliákat hordana szerte szét. S mindenki azokat hallgatná.

A szép szőke asszonyok megtörülték szemeiket, és még szorosabban simultak férjeikhez. A gyerekek nem lármáztak, értelmetlenül, hallgatagon nézegettek szét maguk körül, egymás kezét szorongatva.

Az ablakokban enyhe világosság derengett és enyészett el. A kávéházakban egy-egy ember ült csak, maga elé mélázva, és a cigarettáját ki hagyta aludni. A nagy, emeletes házak nyitott ablakain fiatal lányok hajoltak ki, szorongó torokkal, nagyokat lélegezve.

December volt, langyos tavaszi léggel, de a tavasz illata, részegsége nélkül.

A földnek és az embernek az emlékezés volt ez a nap: a tavaszra, az elmúltra. Végig az úton csend volt, ugyanaz a kimondhatatlan érzés ejtett rabul mindenkit. Ismeritek ezeket az estéket? Amelyeken az emberi boldogság egyszerű és kicsinyes ügyei óriási fontosságúakká nőnek. A mindenható akarata összezsugorodik és iszonyattá lesz (Csáth: Este 36).

Az idő konkretizálása (december, tavasz) az általános irányába tereli az olvasói tudatot, majd a föld konkrét- és az emlékezés, a varázslat elvont főnevek, a mindenki általános névmás már az egyetemes emberihez közelít. Az igazi katartikus élmény azonban elmarad. “...A valóságra ráterülő képhálózat csak halványítja a realitást, sem összefogni, sem meghaladni nem képes azt. A stilizáltság (mint meghiúsult szintézis) ilyen értelemben másodlagos kompozíció, a novella metaforikus - struktúrája pedig ennek tükörképeként dekorativitás” (Gáspár 1983: 43).