Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

12.2.3. pontot) engedik meg, a nem referenciális (az ún. de dicto) olvasat ki van zárva. Az (a)-mondatok ellenben akkor is lehetnek igazak, ha a releváns főnévi szerkezetnek az aktuális időpontban nincs extenziója.

A propozicionális argumentumot nem tartalmazó igék általában átlátszóak. A tárgyi argumentum szempontjából átlátszatlanok a keres, elvár és a modális jelentést tartalmazó kíván, óhajt, szüksége van vmire, kell vmi. Az alanyi főnévi szerkezet szempontjából átlátszatlan például a hiányzik ige az alábbi példában.

(46) a. Hiányzik nekem egy megfelelő partner.

b. ^?Van egy megfelelő partner, aki hiányzik nekem.

A extenzió szempontjából azonos kifejezések egymással való helyettesíthetősége is csak átlátszó kontextusban lehetséges. A modális kontextus esetéről a 11. fejezetben (a 11.2.3. pontban) lesz szó. A jelen összefüggésben a nem modális igék vizsgálatára szorítkozunk. Tegyük fel, hogy ’Kovács Béla’ és ’Éva férje’ ugyanaz a személy, ebben az esetben a (47a,b) és a (48a,b) mondatai logikailag ekvivalensek, a (49a,b) és a (50a,b) azonban nem azok.

(47) a. Letartóztatták Kovács Bélát.

b. Letartóztatták Éva férjét.

(48) a. A rendőrség ismeri Kovács Bélát.

b. A rendőrség ismeri Éva férjét.

(49) a. A rendőrség már várta Kovács Bélát.

b. A rendőrség már várta Éva férjét.

(50) a. A rendőrség keresi Kovács Bélát.

b. A rendőrség keresi Éva férjét.

A (49a,b) és (50a,b) esetében a rendőrségnek nem kell tudnia, hogy Kovács Béla azonos Éva férjével, és így a ’várás’, ill. a ’keresés’ tárgya az (a)- és a (b)-mondatok esetében különböző lehet.

Az idézett példákban az átlátszatlanság a mondat alanya által jelölt személy tudásállapotával függ össze, ezért ebben az esetben episztemikusátlátszatlanságról beszélünk. Az episztemikus átlátszatlanság a propozicionális argumentumot tartalmazó igéknél gyakori. Az említetteken kívül ide tartoznak a függő beszédben használt mondást jelentő igék és a kijelentésattitűdöt kifejező igék is (l. alább). Az utóbbi két igeosztályra az (51a,b) és az (52a,b) alatt találunk példát.

(51) a. A rendőrség azt állította, hogy jól ismeri Kovács Bélát.

b. A rendőrség azt állította, hogy jól ismeri Éva férjét.

(52) a. A rendőrség tudta, hogy Kovács Béla az elkövető.

b. A rendőrség tudta, hogy Éva férje az elkövető.

Azokat az átlátszó igéket, amelyek mind a kvantor kiemelését, mind pedig a referenciálisan azonos kifejezéseknek a jelentés megváltozása nélkül történő behelyettesítését lehetővé teszik, gyakran extenzionálisigéknek nevezik, szemben a fenti átlátszatlan igékkel, amelyeket intenzionálisigéknek nevezünk. Ezeknek az elnevezéseknek az a háttere, hogy az előbbi esetben inkább az extenziók, az utóbbi esetben pedig az intenziók kerülnek előtérbe a mondatban.

1.5.3. 8.5.3. A faktív igék

A faktívigék olyan propozíciós argumentumot tartalmazó igék, amelyek esetében a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés a mondat előfeltevése (l. a 12.2.2. pontot). Az előfeltevést a tagadás érintetlenül hagyja.

(53) a. Béla tudta, hogy a fia megbukott.

b. Béla nem tudta, hogy a fia megbukott.

(54) a. Anna sajnálja, hogy a fia megbukott.

b. Anna nem sajnálja, hogy a fia megbukott.

Akár tudta Béla, akár nem, a fia megbukott; és hasonlóképpen, akár sajnálja Anna, hogy a fia megbukott, akár nem, tény az, hogy a fia megbukott. A faktív igék közé tartozik néhány kognitív (tud, rájön) és emotív ige (sajnál, csodálkozik, örül, meglepődik). A faktív igék vizsgálata az előfeltevésekről szóló irodalomban játszik fontos szerepet.

1.5.4. 8.5.4. Az implikatív igék

Az implikatívige olyan propozíciós argumentumot tartalmazó ige, amely állító mondat esetén az ezt az argumentumot kifejező kijelentést implikálja. Tagadó mondatban viszont az utóbbi kijelentés tagadását implikálja. Ilyen ige például a sikerül:

(55) a. Annának sikerült időben hazaérnie.

b. Anna időben hazaért.

(56) a. Annának nem sikerült időben hazaérnie.

b. Anna nem ért haza időben.

Könnyen látható, hogy az (55a) kijelentés az (55b)-t, az (56a) kijelentés pedig az (56b)-t implikálja.

Vannak olyan igék is, amelyek esetében a fenti implikációs viszonyok fordítottja áll fenn. A beágyazott mondat által kifejezett kijelentésnek állító mondat esetében hamisnak, tagadó mondat esetében igaznak kell lennie. Az ilyen igét negatívimplikatívigének nevezzük. Ilyen ige például az elfelejt:

(57) a. Anna elfelejtette magával vinni az esernyőt.

b. Anna nem vitte magával az esernyőt.

(58) a. Anna nem felejtette el magával vinni az esernyőt.

b. Anna magával vitte az esernyőt.

Ebben az esetben az ige mind az állító, mind a tagadó mondatban implikál egy-egy kijelentést. A két kijelentés egymás tagadása. Vannak azután olyan igék is, amelyek vagy csak állító, vagy csak tagadó mondatban járnak implikációval. Hadd álljon itt ezekre is egy-egy példa!

(59) a. Béla arra kényszerítette Annát, hogy elhagyja otthonát.

b. Anna elhagyta otthonát.

(60) a. Béla nem kényszerítette arra Annát, hogy elhagyja otthonát.

b. Anna nem hagyta el az otthonát/Anna elhagyta az otthonát.

(61) a. Béla megakadályozta, hogy Anna elhagyja otthonát.

b. Anna nem hagyta el otthonát.

(62) a. Béla nem akadályozta meg, hogy Anna elhagyja otthonát.

b. Anna elhagyta az otthonát./Anna nem hagyta el az otthonát.

Mint látható, az (59a)-ból következik az (59b) kijelentés, a (60)-ból viszont a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés igazságára vonatkozóan semmiféle következtetést nem vonhatunk le. Hasonlóképpen a (61a)-ból következik a (61b) kijelentés, viszont a (62)-ből nem következtethetünk a beágyazott kijelentés igazságértékére. A kijelentésattitűdöt kifejező igék (hisz, vél, gondol, feltesz) és a függő beszédben használt mondást jelentő igék (mond, állít, hangoztat) sem pozitív, sem negatív értékű következtetést nem tesznek lehetővé.

Az implikatív igék implikációs tulajdonságai az ún. gyenge implikációk körébe tartoznak.¹⁶

1.5.5. 8.5.5. A kijelentésattitűdöt kifejező igék

A kijelentésattitűdöt kifejező igékről annyit már tudunk, hogy átlátszatlan kontextust hoznak létre. Ezzel a megállapítással tulajdonképpen meg is elégedhetnénk, ha szemantikai munkákban nem ütköznénk állandóan a kijelentésattitűdöt jelentő igék, ill. az azokat tartalmazó mondatok problémájába. Érdemes tehát kissé közelebbről megvizsgálni, hogy miben is áll a probléma. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy ez a téma elsősorban a logikai szemantika tárgyába vág.

Az attitűd tárgyának, tehát annak, amit remélünk, hiszünk, kívánunk, az attitűdöt kifejező igétől függetlenül a beágyazott mondat tartalmával kell azonosnak lennie. Az utóbbinak viszont meg kell egyeznie a vele minden szempontból azonos nem beágyazott mondat tartalmával.¹⁷

(63) a. Béla reméli, hogy holnap iskolai szünet lesz.

b. Holnap iskolai szünet lesz.

A (63b) mondat egy kijelentést fejez ki, s ez a kijelentés azonos a (63a) mondat beágyazott mondatában kifejezett kijelentéssel. Következőleg a remél ige a remélő alany és egy a remény tárgyát képező kijelentés közötti viszonyt fejezi ki; ez a viszony a kijelentésattitűd. Az attitűd a beszélő mentális állapota, a kijelentés pedig a külső valóságra vonatkozik. Hogyan lehet a kettőt közös nevezőre hozni? Első lépésként a kijelentések számára kell olyan kritériumot találnunk, amelynek alapján a (63a)-ban található beágyazott mondatban kifejezett kijelentés és a (63b)-ben megfogalmazott kijelentés közötti azonosság megállapítható. Első lépésként az alábbi két kritérium fogalmazható meg:¹⁸

1. 
   (a) P és Q két különböző kijelentést fogalmaz meg, ha valaki hiszi, hogy P fennáll és ugyanakkor nem hiszi, hogy Q fennáll.
   
2. 
   (b) P és Q különböző jelentésűek, ha igazságértékük nem azonos, azaz ha extenziójuk különböző.
   

A baj ott kezdődik, hogy a logikai szemantika nem elégszik meg szükséges feltételekkel, elégséges feltételeket is meg szeretne fogalmazni. Az azonosság szükséges és elégséges feltétele a következő: Ha két mondatnak, P-nek és Q-nak minden lehetséges világban azonos az igazságértéke, ha tehát azonos a két mondat intenziója, akkor a két mondatnak azonos a jelentése, azaz ugyanazt a kijelentést fogalmazzák meg. A jelentésnek az intenzióval való azonosítása azonban már nem beágyazott mondatok esetében is furcsa eredményhez vezethet. Tekintsük az alábbi matematikai igazságokat:

(64) a. 12 = 12

b. 12 = √144

Mind a (64a), mind pedig a (64b) egyenlőség minden lehetséges világban igaz, intenziójuk tehát azonos, ennek ellenére (64a) triviális, (64b) viszont informatív kijelentés. Ha most a (64a)-t, ill. a (64b)-t egy kijelentésattitűdöt jelentő ige alá beágyazzuk, a probléma még súlyosabbá válik. Könnyen elképzelhető ugyanis olyan helyzet, amikor valaki a (64a)-t hiszi, de a (64b)-t nem. Ebben az esetben a fenti (a) kritérium alapján azt kellene mondanunk, hogy a (64a) és a (64b) két különböző kijelentést fogalmaz meg.

A logikai szemantikában általában követelmény a kompozicionalitás. Ha mármost a (64a) és a (64b) mondat ugyanazt a kijelentést fogalmazza meg (a két kijelentésnek azonos az intenziója), akkor a (65a) és (65b) mondatoknak is ugyanazt a kijelentést kell kifejezniük.

(65) a. Béla hiszi, hogy 12 = 12.

b. Béla hiszi, hogy 12 = √144

A fentiekből következik, hogy a (65a) és a (65b) mondatoknak azonos igazságértéket kellene tulajdonítanunk. Ez azonban elfogadhatatlan következmény. Az a lehetséges világ, amelyben (65a) és (65b) szükségszerűen ugyanazt az igazságértéket kapja, a mindent tudók világa. Az ember nem tartozik közéjük, tehát nagyon is lehetséges, hogy mindennapi világunkban a (65a) kijelentés igaz, és a (65b) kijelentés hamis. Ha abból indulunk ki, hogy ez azért van így, mert a (65a) és a (65b) kijelentés nem azonos jelentésű, akkor csak arra következtethetünk, hogy a jelentéskülönbség a beágyazott mondatnak köszönhető, amiből viszont az következik, hogy az azonos intenzió ellenére különböző jelentéssel kell számolnunk. A kijelentésattitűdöt tartalmazó mondatok miatt tehát a szemantika alapfeltevéseit újra kell gondolni: vagy a jelentésfogalmat kell másképp definiálni, vagy a kompozicionalitás elvén kell módosítani.

A fenti gondolatmenet alapján talán érthető, hogy miért érdekli annyira a logikai szemantikát a kijelentésattitűdök kérdése. A fent vázolt problémákra különböző megoldások kínálkoznak, amelyeknek a bemutatásától azonban eltekintünk.¹⁹

1.6. 8.6. A kauzativitás problémája

Az ige tulajdonságai közül talán a kauzativitást vizsgálták a legrészletesebben.²⁰ Ez vonatkozik mind a szószemantikai, mind a tipológiai, mind pedig a logikai szemantikai kutatásokra. Igen sok tárgyas igének van kauzatív komponense, de van néhány explicitkauzatívige is. Ilyen az okoz, vmihez vezet:

(66) A vezető gondatlansága okozta a balesetet.

Implicitkauzatívigéről beszélünk abban az esetben, ha a tárgyas ige egy olyan ok-okozat viszonyt fejez ki, amelyben az ok az alanyi argumentum, az okozat pedig egy tárgyatlan igét vagy igés szerkezetet tartalmazó mondattal fogalmazható meg, amelyben az eredeti tárgyi argumentum alanyként jelenik meg. Például:

(67) a. A nap megszárította a ruhát.

b. A ruha megszáradt.

(68) a. Káin megölte Ábelt.

b. Ábel meghalt.

Mindkét esetben az okozat a (b) mondatban fogalmazódik meg. Az implicitség szempontjából azonban a (67a) és a (67b) mondat között van különbség. A megszárít igében a kauzativitást az -ít képző jelzi, a megöl igében a kauzatív komponens csak jelentésfelbontással állapítható meg: ’x okozza, hogy y halottá válik’.

A logikai szemantikában a kauzativitást az OKOZ(p,q) elemi predikátummal szokták ábrázolni, és általában felteszik, hogy a kauzatív viszony események között áll fenn.²¹ A (66) mondatot tehát így kell átfogalmaznunk:

(69) Az, hogy a vezető gondatlan volt, okozta azt, hogy baleset történt.

Ugyanez vonatkozik például a (68a) mondatra is. Ebben az esetben sincs szó egy egyén (individuum) és egy esemény közötti kauzatív viszonyról, a kauzatív viszonyt inkább az egyén valamilyen cselekvése és egy esemény közötti viszonyként kell értelmezni. A (70a) ábrázolás helyett tehát a (70b) ábrázolás az adekvátabb.

(70) a. OKOZ(Káin, VÁLIK(Ábel, halott))

b. OKOZ([Káin tesz valamit], VÁLIK(Ábel, halott))

Vizsgáljunk most meg egy valamivel bonyolultabb mondatot!²²

(71) A hajó bevitorlázott a barlangba.

A bevitorlázik is kauzatív: a ’vitorlázik’ cselekvés okozza a barlangba történő mozgást. Amikor a cselekvés vagy történés nem okoz mozgást, helytelen mondatot kapunk:

(72) *A hajó beégett a barlangba.

Az ’égés’ eseménye nem okoz mozgást. A (71) egyik lehetséges vázlatos logikai szemantikai ábrázolása (73) alatt található:²³

(73) VITORLÁZIK(e₁, hajó) & BEMEGY(e₂, hajó, barlang) & OKOZ(e₁,e₂)

A (73) ábrázolásból nem látható, hogy milyen szerepet játszik az eseményekben a ’hajó’ és a ’barlang’, ezért az ábrázolást ki kell egészítenünk a megfelelő thematikus szerepekkel.

(74) [VITORLÁZIK(e₁) & TÉMA(e₁, hajó)] & [BEMEGY(e₂) & TÉMA(e₂, hajó) & CÉL(e₂, barlang)] & OKOZ(e₁,e₂)

Ez az ábrázolás azonban még mindig nem teljesen adekvát. Egyrészt az események elemzetlenek maradnak, az e₁, ill. e₂ események belső szerkezetéről nem tudunk meg sokat: a (74) ábrázolásból csak annyi derül ki, hogy a (71) mondatban a ’hajó’ téma, a ’barlang’ pedig cél (vagy direkcionális) szerepű argumentuma az e₂ eseményt jelölő igének. Másrészt a fenti ábrázolások elvileg nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy a kauzatív viszonyban lévő eseményeknek nincs közös szereplőjük. Tehát ilyesfajta ábrázolás sincs kizárva (*Mari betáncolja a hajót a barlangba):

(75) TÁNCOL(e₁, Mari) & BEMEGY(e₂, hajó, barlang) & OKOZ(e₁, e₂)

Az első eseménynek nincs téma szerepű résztvevője. Az ábrázolásban ezért biztosítani kell, hogy az első esemény téma szerepű argumentuma azonos legyen a második esemény téma szerepű argumentumával. Ezek az ábrázolástechnikai problémák persze megoldhatók, nagyobb gond az, hogy – mint mindjárt látni fogjuk – az okoz poliszém ige, tehát feltehetőleg nem ábrázolható egyetlen OKOZ(p,q) predikátummal.

Az alábbi példasor a kauzativitás különböző típusait mutatja be.²⁴

(76) a. A váza eltörött.

b. A váza eltörött a nekiütődő labdától.

c. A nekiütődő labda eltörte a vázát.

d. A labda eltörte a vázát (azzal, hogy nekiütődött).

e. Eltörtem a vázát, mert véletlenül nekiütődött a labda.

f. Eltörtem a vázát azzal, hogy szándékosan nekidobtam a labdát.

A (76a) nem kauzatív, a mondat nem mond semmit arról, hogy a töréseseménynek volt-e oka. A (76b) és (76c) között az a különbség, hogy az előbbi mondatban az okozott esemény áll előtérben, az utóbbiban pedig az okozó esemény. A (76d) mondatban az az eszköz áll előtérben, amely az okozó eseményben szerepet játszott. A (76e) esetében a cselekvő nem szándékosan cselekedett, a vázát véletlenül törte el. Végül a (76f) esetében szándékos cselekvésről van szó. Kérdés, hogy a kauzativitásnak mindezek a típusai kódolva vannak-e valahogyan az eltörik ige szótári jelentésében. A (76b)–(76f) kauzatív típusok megkülönböztetése csak abban az esetben releváns a szószemantika szintjén, ha kimutatható, hogy vannak olyan igék, amelyeknek a lexikai jelentésében is megjelenik ez a különbség. Nézzük meg ebből a célból a meghal, megöl és meggyilkol igéket.

(77) a. Béla meghalt/*megölt/*meggyilkolt.

b. Béla meghalt/*megölt/*meggyilkolt annak következményeképp, hogy egy autó nekiment.

c. A nekiütődő autó *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát.

d. Az autó *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát.

e. Anna véletlenül *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát.

f. Anna *meghalt/megölte/meggyilkolta Bélát, hogy megszabaduljon tőle.

A (77a–f) mondatokból látható, hogy a szándékos cselekvés csak a meggyilkol igére jellemző (de a megöl-lel is összefér); a (77a,b) esetében csak a meghal lehetséges, a (77c,d,e) pedig csak a megöl igét engedi meg.

A kauzatív típusok elkülönítése céljából különféle teszteket is használhatunk. A szándékos és nem szándékos cselekvés (a (76e,f) típusok) szétválaszthatók az alábbi tesztek segítségével.

(78) a. *Véletlenül eldugtam a tolladat.

b. Véletlenül elhánytam a tolladat.

(79) a. Szándékosan eldugtam a tolladat.

b. *Szándékosan elhánytam a tolladat.

A szándékos okozás kompatibilis a célhatározói vagy okhatározói mellékmondattal, a nem szándékos okozásnál nem az.

(80) a. Azért dugtam el a tolladat, mert rossz voltál.

b. Azért dugtam el a tolladat, hogy ma már ne tudj írni.

(81) a. *Azért hánytam el a tolladat, mert rossz voltál.

b. *Azért hánytam el a tolladat, hogy ma már ne tudj írni.

Szándékoscselekvésre rá lehet valakit beszélni, nem szándékosra nem.

(82) a. Rábeszéltem Annát, hogy dugja el a tolladat.

b. *Rábeszéltem Annát, hogy hányja el a tolladat.

A kétféle okozás közti különbség kifejezhető thematikus szerepekkel is, ha különbséget teszünk a szándékosan cselekvő (az ágensi szerep) és a nem szándékosan cselekvő (a nem tipikusan ágensi szerep, amelyet gyakran aktor-szerepnek is neveznek) között. Az aktor szerepre más esetekben is szükségünk van, a javasolt megoldás tehát nem önkényes. A thematikus szerepek a (76d) típusnál is felhasználhatók a típus jellemzésére. Ebben az esetben ugyanis az alany eszköz szerepű. A (76b,c) mondatok csak a téma–réma tagolásban különböznek egymástól. Más szóval, a (76b) mondatban az okozott esemény alanya a mondat témája (a mondat a vázáról állít valamit), a (76c)-ben ezzel szemben az okozó esemény alanya a téma (a mondat a labdáról állít valamit). A (76b,c) mondatok abban különböznek a (76d) mondattól, hogy az utóbbiban nem esemény az okozó, hanem egy eszköz (egy egyed). Ha tehát beépítjük a szemantikai ábrázolásba a thematikus szerepeket, és megengedjük, hogy az OKOZ(p,q) predikátum ne csak események közötti viszonyt ábrázolhasson, hanem egy individuum és egy esemény közötti viszonyt is, akkor eszköztárunk lehetőséget ad a különböző kauzatív típusok adekvát ábrázolására. Elegendő ezért egyetlen OKOZ(x,y) predikátum, a különbségeket a thematikus szerepek megmagyarázzák.

1.7. 8.7. Az igejelentés és a szintaktikai alternációk közötti összefüggés

A szintaktikaialternáció azt jelenti, hogy ha egy adott igével lehetséges az A szintaktikai szerkezetű mondat, akkor ugyanazzal a hangalakú igével a B szintaktikai szerkezetű mondat is lehetséges.²⁵ A két mondat vagy szinonim, vagy jelentésük előre jelezhető módon különbözik egymástól. A szinonim jelentésekre példa a (83a,b), a második esetre a (84a,b) mondatpár.

(83) a. Béla bólintott.

b. Béla bólintott a fejével.

(84) a. Anna eltörte a vázát.

b. A váza eltörött.²⁶

Tágabb értelemben abban az esetben is beszélünk szintaktikai alternációról, amikor a két mondatban szereplő ige nem azonos hangalakú, az egyik például igekötő nélküli, a másik igekötős, vagy az egyik igeképzőt tartalmaz, a másik nem. Eszerint a (85a,b) is szintaktikai alternációnak számít.

(85) a. Péter szénát rak a szekérre.

b. Péter megrakja a szekeret szénával.

Az alternáló szintaktikai szerkezetek közötti jelentéskülönbség ismert szemantikai probléma. Viszonylag újkeletű azonban az alternációk szószemantikai aspektusának a vizsgálata. Egy adott alternáció lehetősége ugyanis nagymértékben függ az ige szemantikájától. Minden alternáció esetében a feladat tehát azoknak az igéknek vagy igeosztályoknak a szemantikai jellemzése, amelyek az adott alternációt lehetővé teszik. A szószemantikának tehát egy igen fontos területéről van szó, a kutatás azonban éppen ezen a területen még gyerekcipőben jár. Egyelőre csak az angol nyelvre vonatkozóan születtek bizonyos – még távolról sem véglegesnek mondható – eredmények. Az angol morfológiailag rendkívül szegény nyelv, talán ezért is rendelkezik sok olyan alternációval, amelyek más nyelvben nem, vagy csak elvétve fordulnak elő. Az ún. kauzatív-inchoatív alternáció elég gyakori a nyelvekben, a magyarban is találunk rá példát (vö. (84a,b)), a magyarban azonban gyakoriak a morfológiai eltérések. Az eltör és az eltörik ragozása csak a jelen és múlt idő egyes szám 3. személyében különbözik egymástól, a kinyit és a kinyílik, az elmozdít és az elmozdul azonban, amelyeknek angol megfelelői (open és move) változatlan alakban jelennek meg az alternáló szerkezetekben, minden számban és személyben alternál:

(86) a. Béla kinyitotta az ajtót.

b. Az ajtó kinyílt.

(87) a. Pisti elmozdította a követ.

b. A kő elmozdult.

Szemantikailag az angolban a kauzatív-inchoatív alternációt megengedő igék közé tartoznak az állapotváltozást jelentő igék különböző alosztályai (pl. a törést jelentő igék: break ’tör/törik’, crack ’repeszt/reped’; a színváltozást jelentő igék: blacken ’feketít/feketedik’, redden ’pirosít/pirosodik’; néhány pszichológiai változást jelentő ige: gladden ’boldoggá tesz/lesz’, cheer ’felvidít/felvidul’). Könnyű belátni, hogy ezeknek az igéknek a magyar megfelelői csak az említett tágabb értelemben teszik lehetővé az alternációt. Sem az angolban, sem a magyarban nem alternálnak azok az állapotváltozást jelentő igék, amelyek a birtoklásban bekövetkezett változást fejezik ki: give ’ad’, sell ’elad’.

Az angolban fontos szerepet játszik a dativus-alternáció, amely a magyarban nem létezik:

(88) a. Bill sold a car to Tom.

b. Bill sold Tom a car.

’Bill eladott egy autót Tomnak’

Itt az alternáció abból áll, hogy az első mondatban a dativusos vonzat a to elöljárószót kapja, a második mondatban pedig, amelyben a dativusos vonzat közvetlenül az ige után áll, nincs elöljárószó. Ennek az alternációnak a lehetősége is szemantikai tényezőktől függ. Az alternációt lehetővé teszik pl. az adást jelentő igék (pl. give ’ad’, pay ’fizet’), a küldést jelentő igék (pl. send ’küld’, forward ’továbbít’), az elektronikus kommunikáció igéi (pl. fax ’faxot küld’, phone ’telefonál’).

A magyarban is találunk jó néhány szemantikailag meghatározott alternációt. Mutassunk be ezekből is néhányat!

A cselekvés tipikus eszköze az eszköz funkciójával alternálhat:

(89) a. A kenyeret ezzel a késsel vágtam.

b. Ez a kés nem vág.

Hasonlóképpen:

(90) a. Ez a toll nem ír.

b. Ez a sütő remekül süt.

Ez az alternáció egy szűk igecsoport esetében működik. Az ide tartozó igék szemantikailag nagyon különbözők lehetnek (mint a vág, ír, süt), közös jellemzőjük azonban, hogy az igével jelölt cselekvésnek van egy tipikus eszköze.

Az alábbi alternáció a magyarban rendkívül gyakori:

(91) a. A fára mászott.

b. Felmászott a fára.

(92) a. A kertbe ment.

b. Kiment a kertbe.

Az „igekötő–zérus” alternáció, úgy tűnik, direkcionális vonzattal rendelkező mozgásigék esetében lehetséges.

Más jellegű az alábbi alternáció:

(93) a. Csodáltam a bátorságát.

b. Csodáltam a bátorságáért.

Ez az alternáció, éppúgy, mint az angolban, a csodálatot vagy annak hiányát kifejező igék (csodál, szeret, imád, értékel–megvet, gyűlöl, sajnál), valamint a pozitív vagy negatív attitűdöt kifejező igék esetében lehetséges (ünnepel, üdvözöl, bírál).

Ízelítőnek ennyi is elegendő, annál is inkább, mert meg kell elégednünk a probléma bemutatásával, mivel a magyar nyelvre vonatkozóan megbízható elemzések nem állnak még rendelkezésünkre.

1.8. 8.8. Az igekötők szemantikája

Az ige morfoszemantikája rendkívül gazdag. Az igeképzés jelentéstanából az egyik legvitatottabb kérdést, az igekötős igék képzését vizsgáljuk meg részletesen. Ehhez első lépésként az igekötő fogalmának meghatározásával foglalkozunk.

Szintaktikailag és szemantikailag az igekötők egy tágabb osztályba, az igemódosítók osztályába tartoznak. Az igemódosítók szófajilag nem egységesek, sokféle szófajú elem tartozik közéjük.²⁷ Igemódosító az igekötőn kívül lehet névelőtlen tárgy (levelet ír, újságot olvas), ragos vagy névutós határozott főnévi szerkezet (az asztalra tesz, az ágy alá rejt, a kamrában tárol, a szekrény alatt tart), többféle predikatív vonzat (szénné éget, pirosra fest, okosnak tart, úszni akar), határozói vonzat (jól bánik, otthon lakik), ragtalan alanyi vonzat (víz megy a szemébe), állítmány névszói része (katona volt, beteg volt), és ezzel még nem merítettük ki az összes lehetőséget. Az igemódosítók szintaktikailag azonos viselkedést mutatnak: (a) semleges hangsúlyozású mondatban mindig az ige előtt állnak, (b) ebben a pozícióban fókuszhangsúlyt is kaphatnak, (c) ha mondatban más elem kerül fókuszba, akkor normális helyük az igét közvetlenül követő pozíció, (d) eldöntendő kérdésre adott válaszban általában önállóan is használhatók. Szemantikailag az igemódosítókra az jellemző, hogy tipikus esetben az igével komplex predikátumot alkotnak. Mint már a neve is jelzi, az igemódosító az ige jelentését módosítja, az ige jelentésének részévé válik. A komplex igék szerkezetét az alábbi ábra mutatja:

(94)

ahol a zérus kitevő azt jelzi, hogy mind az alárendelt, mind pedig a fölérendelt kategória szó értékű. Ugyanakkor azonban a (94) szerkezetű komplex igék elemei szintaktikailag nagy mértékben függetlenek maradnak (szintaktikai műveleteknek is engedelmeskednek).

Ha az igekötők az igemódosítókhoz tartoznak, akkor szükségszerűen felmerül az igekötők és a többi igemódosító elhatárolásának a problémája. Feltevésünk szerint a döntő különbség az igekötők és a nem igekötők között az, hogy az előbbiek nem lehetnek az ige vonzatai, az utóbbiak pedig általában azok. Kezdjük az állítás második felének bizonyításával. A levelet ír esetében a névelőtlen tárgy az ige tárgyi vonzata; a moziba megy, az asztalra tesz esetében a ragos főnév az ige direkcionális (határozói), a Budapesten lakik, az ágy alatt tart esetében a ragos, ill. a névutós főnév az ige lokális (határozói) vonzata; a víz megy a szemébe esetében a víz az ige alanyi vonzata, a zöldre fest, butának tart esetében a ragos melléknév az ige predikatív vonzata; a szénné éget esetében a ragos főnév szintén predikatív vonzat. Módhatározói vonzat a jól/rosszul bánik határozója. Abban az esetben, amikor az igemódosító az állítmány névszói része (katona volt, beteg volt), valószínűsíthető, hogy legcélszerűbb a névszói részt a kopula vonzatának tekinteni. Összefoglalóan tehát mondható, hogy azok az igemódosítók, amelyek nem igekötők, az ige valamilyen vonzatai. Az igemódosítók azonban majdnem mindig speciális vonzatok, mivel kategóriájuk néhány kivételtől eltekintve N⁰ és nem DP (határozott főnévi szerkezet). Ezt a körülményt az igemódosítók lexikai ábrázolásának is tükröznie kell, ezzel a kérdéssel azonban itt nem kívánunk foglalkozni.

A fenti előkészítés után rátérhetünk feltevésünk első részének a bizonyítására. Az, hogy az igekötő általában nem vonzata az igének, legkönnyebben az akcióminőség-képző igekötők esetében látható be: be + söröz, el + dolgozgat, fel + sír. Az igekötő ebben az esetben az ige jelentését módosítja: új jelentéselemet vezet be és egyúttal perfektivál; a bázisige argumentumszerkezete nem változik. Ugyanígy könnyű belátni, hogy a határozószóként is használható igekötők (pl. tovább, újra, végig, vissza) szintén nem lehetnek a bázisige argumentumai: továbbgurul, újraolvas. Ezek az igekötők sem befolyásolják a bázisige argumentumszerkezetét. Valamivel bonyolultabb a helyzet az irányt jelentő igekötők esetében. A mászik igének van egy kötelező alanyi argumentuma és egy direkcionális argumentuma: mászik vki/vmi vhová, formálisan MÁSZIK(x,y). A Pisti a fára mászik esetében a Pisti tulajdonnév kielégíti a mászik alanyi, a fára főnévi szerkezet pedig a direkcionális argumentumát. A Pisti felmászik a fára esetében a fel igekötő számára a mászik igének már nincs szabad, lekötetlen argumentuma, a fel következésképp nem lehet argumentum, funkciója a Pisti a fára mászik mondathoz képest abban áll, hogy az implicit módon meglévő irányjelölést explicitté tegye. Hasonló meggondolások érvényesek a többi irányt kifejező igekötőre is: a konyhába ment–bement a konyhába, a kertbe ment–kiment a kertbe, a pincébe ment–lement a pincébe. Az irányt jelentő igekötő abban az esetben lehetne vonzat, amikor az ige direkcionális vonzata opcionális: Pisti csak nézett–Pisti a tetőre nézett–Pisti felnézett. Az alábbiakban azonban kimutatjuk, hogy az igekötő ebben az esetben sem vonzata a bázisigének.

Az igemódosítók a fentiek értelmében két nagy osztályra oszthatók: az argumentumként és a nem argumentumként funkcionáló igemódosítókra. A szintaktikai viselkedésük alapján definiálható igemódosítók közül így igekötőnek minősülnek a nem vonzat típusú igemódosítók. Az igekötő fogalma tehát így definiálható:

(95) Az igekötő olyan igemódosító, amely nem vonzata az igének.²⁸

A (94) szerkezet alapján a (95) így is megfogalmazható:

(96) Az [X⁰ V⁰] V⁰ szerkezetben X⁰ igekötő, ha nem argumentuma V⁰-nak.

Ha X⁰ nem argumentuma az igének, akkor vajon mi lehet a funkciója? Az ilyen igemódosítónak többféle funkciója is lehet, közös funkcióval nem jellemezhető. A mindenkori funkció az X⁰ szemantikai szerkezetétől függ. Amikor az igekötő funkciója az akcióminőség-képzés, akkor az a bázisige jelentését két szempontból módosítja: bevezet egy akcióminőséget és perfektivál. Az akcióminőség-képzés az igéknek mindig csak egy adott osztálya esetében termékeny, az akcióminőségképző igekötőnek ezért szelekciós megkötéseket kell tartalmaznia. A szemantikai módosítás és a szelekciós megkötés legkönnyebben funktorral ábrázolható. Ha Ffel jelöljük a funktort és V-vel a bázisigét, akkor az akcióminőség-képzés szerkezete F(V), ahol feltételként külön meg kell adnunk, hogy egy adott F milyen V-k esetében alkalmazható. Amikor az igekötő a határozószókkal mutat rokonságot, a funktorábrázolás már nem adekvát: a határozószerű igekötő nem módosítja a bázisige jelentését: a továbbgurul a mozgás folytatását, az újraolvas az olvasás megismétlődését fejezi ki. Ezenkívül a tovább és az újra igekötőknek nincsenek szelekciós megkötéseik, mindkét igekötő gyakorlatilag tetszőleges cselekvésigéhez járulhat termékenyen. Az ilyen igekötőt szemantikailag egyargumentumú predikátumként ábrázolhatjuk, amelynek argumentumát a bázisige elégíti ki. Az irányt jelölő igekötők, mint alább látni fogjuk, szemantikailag szintén predikátumként értelmezhetők. Következésképp az igekötők esetében alapvetően két szemantikai funkciót különböztethetünk meg: a predikatív és a funktori funkciót. A predikatív funkció mibenléte ugyanakkor attól is függ, hogy az igekötő milyen predikátum (egy- vagy kétargumentumú), és hogy milyen hatással van az alapige argumentumszerkezetére, mint ahogy ezt az alábbiakban részletesen kifejtjük.²⁹

1.8.1. 8.8.1. Az igekötő egyargumentumú predikátum

Ebben az esetben két alesetet kell megkülönböztetnünk. Az egyik aleset az, amikor az igekötő olyan egyargumentumú predikátum, amelynek argumentuma maga az ige; a másik pedig az, amikor az egyargumentumú predikátum kielégíti az alapige egyik argumentumát.

(a) Az igekötő, amikor határozószóként is használható, többnyire egyargumentumú predikátum: P(x). Az igekötő argumentuma ebben az esetben az ige, amelyet módosít. Az így kapott komplex ige argumentumszerkezete azonos az eredeti ige argumentumszerkezetével. Ilyen igekötő az újra és a tovább.

(97) a. újracsomagol, újrafest, újraolvas, újraolt, újraválaszt

b. továbbgurul, továbblovagol, továbbsiet, továbbfut

(98) a. Újra olvasom a könyvet.

b. Újraolvasom a könyvet.

A (98a) mondat azt jelenti, hogy ’most olvasok’, és hogy ’legalább egyszer abbahagytam az olvasást’, a (98b) mondat pedig azt, hogy ’legalább egyszer végigolvastam/ elolvastam a könyvet’ és ’most is végig/el fogom olvasni’.

Tegyük fel, hogy az OLVAS(u,v) az olvas ige jelentésábrázolása, a rezultativitást a REZ, az ismétlődést pedig az ISMÉT operátor jelzi. Mindkét operátor magasabbrendű predikátumként funkcionál. Az újraolvas ige vázlatos jelentésábrázolása a fentiek alapján így fest:

(99) ISMÉT(REZ(OLVAS(u,v)))

Az újra igekötő és az újra határozószó egymástól szintaktikailag is elkülönül. Tudott dolog, hogy egy ige mellett csak egyetlen igemódosító állhat, következésképp az újra csak határozószó lehet, ha az ige mellett más igemódosító áll: újraválaszt, de újra megválaszt; újraolvas, de újra elolvas. Szemantikailag persze ezek az alakzatok egyenértékűek. Az igekötő és a határozószó elválasztására a nominalizálhatóság is tesztként szolgálhat: az igekötő az igével együtt nominalizálható, a határozószó viszont sohasem vehet részt a nominalizációban: újraválasztás, de újra választás (lesz). Vö. még *újradolgozás (az újra dolgozik szerkezetből), *újrasétálás (az újra sétál szerkezetből). Az újra igekötőben és az újra határozószóban az a közös, hogy az utóbbi is egyargumentumú predikátum, és ezt az argumentumot mindkét esetben az ige elégíti ki.

A tovább igekötő esetében hasonló a helyzet. Jelentése: ’a cselekvés, folyamat tovább folytatódik’. A továbbgördül azt jelenti, hogy ’a gördülő mozgás tovább folytatódik’, a továbbénekel azt, hogy ’az éneklés tovább folytatódik’. Ezt a jelentést a TOVÁBB(x) predikátummal jelölhetjük. Időbeli kiterjedés kifejezése esetén a tovább általában csak határozószóként fordul elő, pl. tovább csinál ’nem hagyja abba’, tovább áll ’nem mozdul, nem indul el’, tovább megy ’nem áll meg’. A határozószói, ill. igekötői használat közötti különbség jól látható az alábbi szembeállításból: a tovább csúszik/gurul, tovább gurít/csúsztat, tovább gondolkodik/énekel/ír/megy/áll stb. azt jelenti, hogy ’nem hagyja abba a cselekvést’, a továbbnak tehát csak időbeli jelentése van, szemben a továbbmegy/gurul/csúszik, továbbcsúsztat/gurít vmit, továbbgondol/énekel/ír vmit, ahol a jelentés a ’halad’-dal parafrazálható, a mozgás (a cselekvés/folyamat menete) térbeli vagy időbeli. A tovább igekötőként nem vezeti be a rezultativitás jelentésmozzanatát, a *tovább elgurul, *tovább lecsúszik, *tovább megír helytelen szerkezetek, nem lehetnek tehát ekvivalensek a továbbgurul, továbbcsúszik, továbbír igekötős igékkel. A jelentésábrázolásban ezért a REZ operátornak nincs helye.

A tovább igekötőként természetesen a mozgásigék kauzatív alakjához is kapcsolható: továbbgurít, továbbgördít, továbbcsúsztat.

A tárgyatlan mozgásigék sematikus jelentésábrázolását a (100a)-ban, a tárgyasakét (a kauzatívakét) a (100b)-ben, az egyéb cselekvésigékét (továbbgondol, továbbír, továbbénekel, továbbolvas) a (100c)-ben, illetve a (100d)-ben találjuk.

(100) a. TOVÁBB(MOZOG(x))

b. TOVÁBB(OKOZ(x,MOZOG(y)))

c. TOVÁBB(CSINÁL(x))

d. TOVÁBB(CSINÁL(x,y))

A tárgyatlan cselekvésige szemantikai reprezentációját a (100c)-ben a CSINÁL(x), a tárgyasét a (100d)-ben a CSINÁL(x,y) helyébe kell behelyettesíteni.

A tovább igekötő és a tovább határozószó természetesen nemcsak szemantikailag, hanem szintaktikai viselkedésében is különbözik egymástól, pontosan úgy, mint ahogy azt fent az újra igekötő és az újra határozószó esetében láttuk.

Térjünk most rá a másik aleset bemutatására.

(b) Az igekötő szemantikailag egyargumentumú predikátum: P(x), amely kielégíti az ige egyik argumentumát. A felugrik ige argumentumszerkezete például az ágens szerepű alanyon kívül tartalmaz egy opcionális direkcionális argumentumot: ’ugrik vki vhová’, formálisan: UGRIK(u, (v)). Ezt a direkcionális argumentumot kötheti le a P(x) igekötő, amelynek jelentése a fel esetében így írható körül: ’x felső helyzetbe kerül’. Ez persze csak abban az esetben működik, ha az UGRIK(u, (v)) második argumentuma implicit marad. Vö. Pisti felugrott és elment–Pisti felugrott a székre, és kiabálni kezdett. Ha a P(x) igekötő nem kötné le a v argumentumot, akkor az ugrik ige reprezentációja hiányos maradna, ami a következő helytelen mondatot eredményezné: *Pisti ugrott és elment. A felugrik ige jelentésábrázolása tehát így fest:³⁰

(101) UGRIK(u, (P(x))

Ezt az értelmezést más mozgásige is megengedi: felszökik, felröppen, felszáll, felrepül. Hasonló szemantikai ábrázolást javasolhatunk a le igekötő megfelelő használatára is: leszáll, lerepül, legurul, leesik, ledob. Az irányt jelölő igekötők (ki, be, fel, le, ide, oda, stb.) azonban, mint alább látni fogjuk, többnyire kétargumentumú predikátumként ábrázolandók.

Az a körülmény, hogy ebben az esetben az igekötő kielégíti az ige egyik argumentumát, nem mond ellent annak az általánosításnak, hogy az igekötők nem lehetnek vonzatai a bázisigének, amennyiben kikötjük, hogy az igekötő nem lehet szintaktikai szinten kielégíthető vonzata az igének. Az igekötős igék létrehozása lexikai folyamat, és az argumentumok lekötése, amennyiben erre sor kerül, szintén az.

1.8.2. 8.8.2. Az igekötő kétargumentumú predikátum

Kétargumentumú predikátumként az igekötő termékenyen két különböző módon kapcsolódhat az alapigéhez.

(a) Az igekötő olyan kétargumentumú predikátumként jellemezhető, amely az ige egyik argumentumát elégíti ki. A fel igekötő például ebben az esetben ilyesfélét jelent: ’x az y-on van elhelyezve’. A kétargumentumú predikátum azonban csak akkor kötheti le az ige egyik argumentumát, ha igekötőként elveszti egyik argumentumát. Formálisan erről úgy adhatunk számot, hogy a predikátum egyik argumentumát egzisztenciálisan lekötjük:

(102) P(x,y) → ∃ y[P(x,y)]

E mögött a tisztán technikainak tűnő eljárás mögött az a feltevés húzódik meg, hogy némely esetben az igekötőt (illetőleg az igekötő alapját képező határozószót) reprezentáló kétargumentumú predikátum egyik argumentuma implicit maradhat. Ezt figyelhetjük meg például a fel igekötő egyik használatában: felteszi a kalapját, felveszi a ruháját/cipőjét, ahol a fel igekötő jelentésábrázolása a LOC(x,y) predikátumot tartalmazza (’x az y-on van elhelyezve’), amelyben az y nem alanyi argumentumot nem kell kifejeznünk: felteszi a kalapját (a fejére), felveszi a cipőjét (a lábára). Ha az igekötő direkcionális jelentésű névutónak felel meg, akkor ez általában nem lehetséges. A fölé, alá, mellé, mögé esetében nem találunk olyan igét, amely mellett a névutót kifejező predikátum nem alanyi argumentuma implicit maradhatna. Az alábbi mondatok nem elliptikus esetben elfogadhatatlanok:

(103) a. *Péter mellélépett.

b. *A gyerekek alánéztek.

A fel igekötő egy másik használatát a felszögel, felragaszt, felfűz, felgombol igék példázzák. Az igekötős ige jelentése: ’az ige által jelölt cselekvéssel vmit vmihez rögzít’. Ebben az esetben is implicit maradhat a LOC(x,y) nem alanyi argumentuma.

Az egzisztenciális kötés nem minden esetben vezet helyes eredményhez. Nincs gond abban az esetben, amikor az egzisztenciálisan kötött argumentum egyértelműen rekonstruálható (vö. a felteszi a kalapját (a fejére)), ugyanakkor az argumentum kitétele kötelező, ha ez nem áll fenn, pl. felteszi a kalapját a polcra. Az is előfordul, hogy a szóban forgó argumentum kitétele nem fontos, az adott beszédhelyzetben közömbös, mint pl. a felragasztja a plakátot (a falra, a hirdetőtáblára, a hirdetőoszlopra) esetében, amikor is lényegtelen, hogy a plakátot hová ragasztjuk. A felteszi a kalapját a fejére redundánsnak tűnik, mert a fejére argumentum egyértelműen előre jelezhető, ezzel szemben a felragasztja a plakátot a falra nem redundáns, hiszen a plakátot sokféle helyre ragaszthatjuk fel. Ha a teszi a fejére a kalapot igei szerkezetből indulunk ki, és azt szembesítjük a felteszi a kalapot (a fejére) igei szerkezettel, akkor könnyen belátható, hogy az igekötő nélküli és az igekötős változat közötti különbség abból áll, hogy az előbbiben három kötelező argumentummal kell számolnunk, az utóbbiban ezzel szemben a direkcionális argumentumot egzisztenciálisan le kell kötnünk.

A tárgyalt igekötős igék ábrázolása – a fentiek figyelembe vételével – tehát így fest:

(104) TESZ(u, v, P(x,(y)))

ahol a TESZ(u, v, z) a szóban forgó cselekvésigékre jellemző elemi predikátum: tesz vki vmit vhová, a P(x,(y)) két argumentuma pedig a vmit vhová-nak felel meg.³¹

(b) A második esetben az igekötő alapjául szolgáló kétargumentumú predikátum hatására az alapige nem alanyi argumentuma a komplex ige obliquusi argumentumává válik. A mellé, alá, mögé, fölé direkcionális (DIR) névutókból képzett igekötők mind ilyenek, képletük: DIR(x,y). A fenti (103a,b) mondatok azért rosszak, mert hiányzik belőlük egy argumentum. Ez az argumentum általában dativusragos főnévként jelenik meg:

(105) a. Péter mellélépett a lépcsőnek.

b. A gyerekek alánéztek az asztalnak.

A (105a,b) mondatok igekötős változatai a (106a,b) névutós szerkezeteket tartalmazó mondatoknak.

(106) a. Péter a lépcső mellé lépett.

b. A gyerekek az asztal alá néztek.

A képzés sémája a mellélép típusú igék esetében így írható körül: ’u v mellé lép’ → ’u mellélép v-nek’. A direkcionális névutóknak megfelelő igekötőkkel termékenyen képezhetünk új tárgyatlan igéket.

Nézzünk most egy tárgyas példát:

(107) a. Péter a széket az asztal alá tette.

b. *Péter alátette a széket az asztalnak.

Úgy tűnik tehát, hogy tárgyas ige esetében a képzés nem működik.

A tárgyatlan igék jelentésábrázolása vagy magasabbrendű predikátummal történhet, amely az alapigét módosítja (108), vagy pedig eseményváltozóval, ahol az irányt olyan viszonyként fogjuk fel, amely egy esemény és egy hely között áll fenn (108b).³²

(108) a. DIR(CSINÁL(u, v))

b. CSINÁL(e, u, v) & DIR(e, v)

Az alánéz ige esetében (108a) így fest: ALÁ(NÉZ(u, y), a (108b) pedig NÉZ(e, u, v) & ALÁ(e, v). A lokális névutók (pl. mellett, előtt, mögött, fölött, alatt) esetében a (108) típusú képzés nem működik, vagyis az ilyen típusú névutók sohasem fordulhatnak elő igekötőként.

Az igekötői használatú névutókkal teljesen analóg módon viselkednek azok az esetragok, amelyek direkcionális vonzatot jelölnek:

(109) a. A szobába ment.

b. Bement a szobába.

(110) a. A lovát a fához köti.

b. Hozzáköti a lovát a fához

(111) a. A korlátnak rohant.

b. Nekirohant a korlátnak.

(112) a. A botjára dőlt.

b. Rádőlt a botjára.

A bemegy, hozzáköt, nekirohan, rádől igekötős igék létrehozása ezekben az esetekben is a (108) minta alapján történik. A névutós és az esetragos alakok között az az egyetlen különbség, hogy az esetragnak megfelelő igekötő jelenléte nem teszi fölöslegessé az esetragot.

1.8.3. 8.8.3. Az igekötő mint funktor

A funktor egy A kategóriájú elemből ismét A kategóriájú elemet állít elő. A funktor tipikus esetben nem változtatja meg az alapige argumentumszerkezetét és olyan jelentésmozzanatot vezet be, amely nem lehet sem lokális, sem pedig direkcionális jellegű. A funktor által bevezetett jelentés a szinkrón leírás szintjén általában nem függ össze az igekötő egyéb jelentéseivel.

Az igekötő az akcióminőségek képzésekor funkcionál funktorként:³³ ha például egy adott cselekvés, történés pillanatnyiságát akarjuk kifejezni (szemelfaktív akcióminőség, l. a 10. fejezet 10.2. pontját), amelyet vagy az el, vagy a meg, vagy pedig a fel igekötővel tehetünk meg, akkor ezeket az igekötőket funktorként kell jellemeznünk. Mivel pillanatnyi történésű igéket igekötővel csak duratív jelentésű igékből képezhetünk, ezt a funktor szelekciós megkötéseként (alkalmazási feltételeként) kell megadnunk. Ugyancsak szelekciós megkötésként szerepel a funktor jellemzésében arra a szemantikai igeosztályra való utalás, amelynek esetében a funktor termékenyen alkalmazható.

Tekintettel arra, hogy az igék jellemzésekor amúgy is szükségünk lehet egy e eseményváltozóra, ezt az eseményváltozót a funktor jellemzésekor is felhasználhatjuk. Az eseményalgebrában (l. a 10.5. pontot) háromféle eseménytípust különböztetünk meg: folyamatokat (jelük: F(e)), pillanatnyi eseményeket (jelük: M(e)) és állapotokat (jelük: A(e)). Egy tárgyas duratív cselekvésige ezek alapján például így ábrázolható:

(113) F(x, y, e)

Feloldása: az e esemény egy kétargumentumú folyamatesemény. A szemelfaktív akcióminőséget bevezető funktor pedig így jellemezhető:

(114) Funktor: M, amelynek alkalmazása pontszerű eseményt eredményez.

Feltétel: M duratív jelentésű cselekvésigékre alkalmazható.

Az M funktornak a (113)-ra történő alkalmazása után kapjuk a (115)-öt:

(115) M[F(x, y, e)] → M(x, y, e)

A (114)-ben szereplő feltétel természetesen még nem adekvát, hiszen a szóban forgó funktor nem minden duratív igére alkalmazható. A dolgozik, sétál, alszik igékből például nem képezhető szemelfaktív akcióminőség. A duratív igék közül elsősorban azok jöhetnek szóba, amelyek „szakaszos” cselekvést jelölnek. Vö. csóválja a farkát–megcsóválja a farkát, látogatja a szomszédját–meglátogatja a szomszédját.

A 8.8.1.–8.8.3.-ban ismertetett ábrázolásokkal számot adhatunk a termékeny igekötős igék képzéséről. A termékeny igekötőállományba tartoznak a következő igekötők:

1. 
   (a) a határozószókból képzett tovább, újra, végig, vissza igekötők;
   
2. 
   (b) a névutókból képzett alá, fölé, mellé, mögé, utána, át, keresztül, túl igekötők, valamint a ragokkal rokonítható hozzá, neki és rá igekötők is;
   
3. 
   (c) az irányjelentésű be, bele, elő, fel, félre, hátra, ide, ki, körül, le, oda, össze, szét igekötők;
   
4. 
   (d) a fenti csoportok egyikébe sem besorolható agyon, meg és tönkre.
   

Ezekkel az igekötőkkel nemcsak új igék képezhetők (morfotaktikai termékenység), hanem az így képzett igék jelentése a bázisigék megfelelően körülhatárolt szemantikai osztálya esetében is előre jelezhető (morfoszemantikai termékenység).

1.9. 8.9. Összefoglalás

Ebben a fejezetben az igék néhány szemantikai tulajdonságát vizsgáltuk. Az igeidők szemantikájával a 9., az aspektussal, az akcióminőséggel és az eseményszerkezettel a 10. fejezet foglalkozik. Ebben a fejezetben azt tekintettük feladatunknak, hogy az ige szemantikájának egyéb fontos kérdéseiről nyújtsunk áttekintést.

Az ige fogalmának meghatározása volt első feladatunk. Megállapítottuk, hogy a fogalmi-szemantikai meghatározás az ige esetében sem működik. A főnév és a melléknév fogalmának meghatározásával szemben az ige esetében a hagyományos megfogalmazások fordítottja sem érvényes, azaz abból, hogy egy szó állapotot, cselekvést, folyamatot, vagy eseményt jelöl, nem következik, hogy a szó ige. Az ige fogalmának meghatározásához ezért csak formai kritériumokat használhatunk fel. Tipológiai kutatásokból tudjuk, hogy ha egy nyelvben van az igeidőnek, módnak, aspektusnak, akcióminőségnek morfológiai jele, akkor az csak az igén jelenhet meg. Ezt a megfigyelést általánosítva azt mondhatjuk, hogy az ige fogalma az igére jellemző morfológiai tulajdonságok alapján határozható meg.

Rámutattunk, hogy az állapotok és a valódi események között fontos különbségek állapíthatók meg. Az állapotok homogén, az események nem homogén szerkezetűek. Az állapotok és az események különböző tesztek segítségével különíthetők el egymástól. Ezek közül említettük, hogy (a) az állapotigék nem szerepelhetnek progresszív aspektusban, (b) állapotigével nem válaszolhatunk a Mi történt? kérdésre, (c) az állapotok és az események másképp viselkednek a tagadással kapcsolatban: egy állapot tagadása is állapot, egy esemény tagadása viszont általában nem esemény; végül (d) az állapotigék nem kompatibilisek a szándékosságot kifejező határozószókkal, amiből az következik, hogy állapotigét tartalmazó mondatnak nem lehet ágens szerepű alanya.

Az ige argumentumszerkezete nemcsak szintaktikai tulajdonság, különböző argumentumszerkezetű igék általában különböző szemantikai tulajdonságokkal is rendelkeznek. Az igék argumentumszerkezetének részletes tárgyalása külön monográfiát igényelne, ezért fejezetünkben az argumentumszerkezettel kapcsolatban csak két problémát említettünk: a belső argumentum és az argumentumok fakultativitásának kérdését. A belső argumentum az ige jelentésének a része, ez az argumentum az igétől függetlenül nem jelenhet meg. A fakultativitás két típusát tárgyaltuk: a határozatlan argumentum és a határozott argumentum fakultativitását. Az előbbi az ige szemantikai tulajdonságai alapján előre jelezhető, a másik a nyelvi vagy nem nyelvi kontextus alapján rekonstruálható.

A thematikus szerepek klasszikus elméletének rövid bemutatása után rátértünk a protoszerepek tárgyalására. A thematikus szerepek prototípus-szerű tulajdonságokat mutatnak, amelyek implikációként értelmezhetők. Ezeknek az implikációknak az alapján két prototipikus szerepet definiálhatunk: a protoágensi és a protopatiensi szerepet. A kettő között különböző átmeneti kategóriák létezhetnek. A thematikus szerepek szemantikai entitások, amelyek megszabják az argumentumok kiválasztását. A protoszerepeket definiáló tulajdonságok mindegyike izolálható, azaz mindegyikhez található olyan ige, amelyet az adott tulajdonság (implikáció) definiál. A korábbi elgondolásokkal szemben a protoszerepek elmélete megengedi, hogy (a) ugyanannak a szónak egynél több thematikus szerepe legyen, hogy (b) ugyanabban a mondatban két szónak ugyanaz legyen a thematikus szerepe, és hogy (c) a thematikus szerepek hozzárendelése ne legyen kötelező. A thematikus szerepeknek ez az elmélete megoldást kínál a thematikus szerepekkel kapcsolatban felmerült legtöbb problémára. Hangsúlyoztuk, hogy a protoszerepekre vonatkozó elméleti elgondolások tisztán szemantikai jellegűek.

A következő pontban néhány különleges igeosztályról szóltunk. A kontrolligék olyan igék, amelyek a beágyazott mondatban szereplő főnévi szerkezetek referenciális viszonyait határozzák meg. Kétféle kontrollt különböztettünk meg: alanyi és tárgyi kontrollt. Megállapítottuk, hogy a kétargumentumú igéknél általában alanyi (a beágyazott mondat alanya és a főmondat alanya koreferens), háromargumentumú igéknél tárgyi (a beágyazott mondat alanya a főmondat tárgyi argumentumával koreferens) kontrollt találunk. A kontrollviszonyok azonban az ige szemantikájától függően megfordulhatnak, ami azt mutatja, hogy a kontrolltulajdonságokat az igék szemantikai tulajdonságai határozzák meg.

Az átlátszó és az átlátszatlan igei szerkezetek másfajta problémát vetnek fel. Átlátszó igei szerkezetről akkor beszélünk, amikor az ige valamelyik argumentumában található kvantor kiemelhető úgy, hogy az ige a kvantor hatókörébe kerüljön. Az átlátszatlan igei szerkezetek az ilyen kiemelést nem teszik lehetővé. Az átlátszó igei szerkezeteknek egy másik tulajdonsága, hogy két azonos referenciájú alárendelő mellékmondat egymással felcserélhető anélkül, hogy ez az összetett mondat jelentését befolyásolná. Az átlátszatlan igei szerkezetek esetében ez nem lehetséges.

A faktív igéket csak a teljesség kedvéért említettük, részletesebben a 12. fejezetben lesz róluk szó. A faktív igékre az jellemző, hogy főmondati állítmányként előfeltevést idéznek elő: a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés igaz függetlenül attól, hogy a főmondat állító-e vagy tagadó.

Az implikatív igéknél nem előfeltevések, hanem implikációk lépnek fel. Aszerint, hogy az implikáció tartalma pozitív vagy negatív, pozitív, ill. negatív implikatív igékről beszélünk.

A kijelentésattitűdöt jelentő igékkel kapcsolatban bemutattuk a velük kapcsolatos fő filozófiai–logikai problémát, amely a logikai szemantikában a jelentés és intenzió viszonyának, illetőleg a kompozicionalitás elvének újragondolásához vezetett.

A kauzativitás az ige szemantikájában az egyik legtöbbet tárgyalt kérdés. Láttuk, hogy a kauzativitás adekvát ábrázolásához szükségünk van a thematikus szerepekre. A kauzativitás különféle típusai is a thematikus szerepek segítségével írhatók le. Minden kauzatív ige tartalmazza az OKOZ(x,y) predikátumot, az igék kauzativitása abban különbözhet egymástól, hogy az OKOZ(x,y) első argumentuma lehet individuum, ill. esemény, és hogy az x lehet ágens-, aktor- vagy eszközszerepű argumentum.

A szószemantikának viszonylag új területe azoknak az igeosztályoknak a szemantikai jellemzése, amelyek bizonyos szintaktikai alternációkat engednek meg. Az alapfeltevés az, hogy a szintaktikai alternációk lehetősége nem szintaktikai, hanem szószemantikai tényezőktől függ.

Az utolsó pontban az igekötős igék képzésének szemantikáját tárgyaltunk. Az igekötőkről azt mondtuk, hogy az ige nem argumentum jellegű módosítói. Más szóval, olyan igemódosítók, amelyek nem lehetnek az ige (szintaktikai szinten kielégítendő) argumentumai. A termékeny igekötők alábbi típusait különböztettük meg:

1. 
   (a) Az igekötő határozószerű és az igét módosítja. Ebben az esetben az ige egyargumentumú predikátumként ábrázolható, amelynek argumentuma az ige.
   
2. 
   (b) Az igekötő irányjelentésű egyargumentumú predikátum, amely leköti az ige fakultatív direkcionális argumentumát.
   
3. 
   (c) Az igekötő kétargumentumú predikátum, amelynek egyik argumentumát egzisztenciálisan lekötjük. Az ilyen predikátum is az ige egyik argumentumát elégíti ki.
   
4. 
   (d) Az igekötő olyan kétargumentumú predikátum, amelynek hatására az ige nem alanyi argumentuma a komplex ige obliquusi argumentumává válik. Ide tartoznak a direkcionális jelentésű névutókból képzett igekötők.
   
5. 
   (e) Az igekötő funktorként funkcionál, amikor vele akcióminőséget képzünk. A funktor nem érinti az ige argumentumszerkezetét.