Romániai magyar irodalmi lexikon

Erdélyi Fekete Lajos — Fekete Lajos írói neve

Erdélyi Féniks — filozófiai kéziratkiadványok megkezdett sorozata Bartók György szerkesztésében.

Erdélyi Fiatalok — főiskolás lap Kolozsvárt 1930-tól 1940-ig. Tíz és fél évfolyama, 47 száma jelent meg 1158 lap terjedelemben. Címe 1936–37-ben Fiatalok. Szerkesztette László Dezső. Főmunkatársa az elsőtől az utolsó számig Bíró Sándor, Debreczeni László és Jancsó Béla, 1933 előtt Demeter János, László József, Péterffy Jenő, Mikó Imre, Nagy József, Bányai László, akkor és részben azután Balázs Ferenc, Dsida Jenő, Jancsó Elemér, 1933 után hosszabb-rövidebb ideig Demeter Béla, Haáz Ferenc, László Ferenc, Parádi Kálmán, Pálffy Károly, Szilágyi Olivér, Tonk Emil, Váró György és Vita Zsigmond. Alapításának gondolata Jancsó Bélától származott, ő tette a legtöbbet fennmaradásáért.

A lap már indulásakor a főiskolás kérdéseken túlmenően “A romániai új magyar nemzedék folyóirata” akart lenni, bár ezt az alcímet csak 1934-ben veszi fel. Az első szerkesztőségi cikk azok nevében szól, akik beleszülettek az I. világháborút követő új helyzetbe, akik “annak a földnek a gyermekei, amelyen ezer éven át, politikai változások alatt a különböző fajú népek egyetértésben éltek egymás mellett” és közös eszményt alakítottak ki: “fajok találkozását az emberi értékek magaslatán”. Összefogást hirdettek “felekezeti és osztályellentétek felett”, igényelték, hogy az ifjúság maga oldja meg anyagi és szellemi problémáit, programjukba vették az ifjúság előkészítését a reájuk váró feladatokra, hogy “az erdélyi magyarság szellemi vezérei” lehessenek.

Az ~ indulása szellemi erjedést váltott ki a romániai magyar közéletben, és az új nemzedék széles rétegeit ébresztette öntudatra. A szerkesztők tanítómesterüknek vallották Ady Endrét, Szabó Dezsőt és Móricz Zsigmondot, akik közül Szabó Dezső népi szemlélete s parasztromantikája hatott a legtartósabban. A hazaiak közül Makkai Sándor járult hozzá leginkább eszmefejlődésükhöz Magunk revíziója (Kv. 1931) c. munkájával, de a székely írók is befolyásolták az ~ faluszemléletét. Ez a program azonban csak átmenetileg tarthatta össze a főként középosztálybeli és falusi származású új főiskolás nemzedéket. A gazdasági válság éveiben a munkásság oldaláról indult erősebb szervezkedés az értelmiségi körökre is hatott, s mivel az ~ kísérletei a munkásifjúság megnyerésére nem vezettek eredményhez, a Magyarpárti Ellenzék és a Falvak Népe megalakulása után erről az oldalról érték bírálatok a lap régi vezetőségét. Ugyanakkor a lap főleg protestáns jellege és középutas ideológiája miatt a pápa szociális enciklikái alapján álló katolikus ifjúság is frontot alakított vele szemben. A szakadás 1933 elején következett be, amikor a vezetőséggel szembenállók kiléptek⁸¹ a főmunkatársi közösségből, s a lap megmaradt a világáramlatokkal szemben harmadik utas erdélyi magyar álláspontot kialakító, az ifjúság és a falu kérdéseire szorítkozó közösségnek.

Fejlődésének második szakaszában az ~ behatóan foglalkozott a pályaválasztás és az elhelyezkedés kérdéseivel, az egyetemileg engedélyezett diákegyesület megalakításának előkészületeivel, oktatás- és nevelésügyi problémákkal. Bár szépirodalmi anyagot nem közölt, szívesen állt ki olyan akkor induló írók mellett, mint József Attila, Szilágyi András, Méliusz József, Bözödi György. Az irodalom és társadalom kérdésében a lap szembefordult az erőltetett szociologizálással (Jancsó Béla cikke 1935-ben); ankétot indított az irodalomtanítás kérdésében, és követelte az erdélyi irodalom olvasókörének demokratizálását.

A legtermékenyebb munkát a *falukutatás terén végezte. A faluszemináriumok, a falumunka-pályázatok és falusi kiszállások, a kapcsolat Dimitrie Gusti professzor falumozgalmával, valamint a lap 1931–32-ben megjelent “Falu-füzetei” egyrészt azt hirdették, hogy az értelmiség helye a falusi nép oldalán van, másrészt azt, hogy a magyar kisebbség jövője a falu helyzetének javításán fordul életre vagy halálra (a négy füzet szerzője Gyallay-Papp Zsigmond, Demeter Béla és Mikó Imre). A kifejtett programmal nem álltak arányban a gyakorlati megvalósulások: a főmunkatársak közül egyedül Balázs Ferenc vállalta a falu sorsát s fejtett ki Mészkőn haláláig önfeláldozó munkát. Számos munkatárs bekapcsolódott a szövetkezeti mozgalomba, és alkotó tevékenységbe kezdett főleg a népegészségügy terén, kevésbé a mezőgazdaságban. Az 1933-as szakadás után az ~ megmaradt az új nemzedék egyik csoportjának, s fenntartással fogadta az ifjúság szélesebb alapokon való szervezésének gondolatát. Élesen szembefordult a *Vásárhelyi Találkozó megrendezésével, és programját is heves bírálatban részesítette a hagyományos ifjúsági szervezkedés oldaláról.⁸²

A lap jelentősége, különösen fejlődésének első szakaszában számos akkor szunnyadó kérdés (nép és értelmiség, társadalmi és művészi tudat, osztály és nemzetiség, államhatalom és társadalmi öntevékenység, haza és nagyvilág) bátor felvetésében rejlik, s kisebb mértékben az e kérdésekre adott feleletekben. Nevelő hatása a 30-as évek fiatal nemzedékére kétségtelen. Az ~ irányította az értelmiségi ifjúság figyelmét a közügyekkel való foglalkozásra, s a lap körül csoportosuló fiatalok abban is példát mutattak, hogy több mint tíz éven át semmiféle anyagi támogatást és honoráriumot el nem fogadva, csupán az előfizetési díjakra támaszkodva tartották fenn a lapot.

(M. I.)

Mikó Imre: E. F. Igaz Szó 1970/6; újraközölve Akik előttem jártak, 1976. 14–34. Az E. F. egy emberöltő múlva. — László Dezső: E. F. Korunk 1973/6. — Balázs Sándor: Dimitrie Gusti és az E. F. Korunk 1978/8; uő: Szociológia és nemzetiségi önismeret. 1979. 148–90.

Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei, Az — *falukutatás

Erdélyi Futár — Kolozsvárt 1927 és 1940 között hetente, majd havonta kétszer megjelenő riportlap (1936–37-ben Transilvániai Futár; 1938. novemberi száma Erdélyi Kurír c. alatt jelent meg). Főszerkesztő Szőgyéni Kiss Endre. A bulvársajtó hangján bírálta az OMP politikáját; alkalomszerűen helyet adott a reformerek politikai törekvéseinek. Sok színházi “pletyka” és polgári intimitás mellett hasznos anyagot is közölt. Hasábjain publicisztikával szerepelt Deutsek Géza, Franyó Zoltán, Kecskeméthy István, Osvát Kálmán, Tabéry Géza, Tarnóczi Lajos.

Erdélyi Gazda — 1. Az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE, 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, EMGE) hivatalos lapja, mezőgazdasági folyóirat. Alapították Kolozsvárt 1869-ben. Eredetileg kéthetenként, olykor hetenként, 1920 után rendszeresen havonként egyszer jelent meg. 1918 októberétől 1920 júniusáig megjelenése szünetelt. Célja a korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztése, a falu életének vizsgálata, a lapkiadó egyesület mozgalmi életének tükrözése. Alakja, terjedelme és példányszáma a laptulajdonos egyesület 1936-os demokratikus átszervezése után jelentősen növekszik. Főszerkesztője megjelenésétől Szádeczky Lajos, majd 1920 júniusától 1936 áprilisáig Török Bálint, 1936-tól 1942-ig Teleki Ádám, 1943-tól 1944-ig Demeter Béla (1944. okt. és nov. havában megjelenése szünetel, az 1944. decemberi számon főszerkesztő nem szerepel). A szerkesztésben 1936-tól kezdve egy 35–40 tagú szerkesztőbizottság működött közre. Az egyes rovatok legtermékenyebb főmunkatársai 1920 és 1944 között: Antal Dániel, Bikfalvi Ferenc, Bodor Kálmán, Farkas Árpád, Konopi Kálmán, Kós Balázs, Kós Károly, Kuthy Sándor, Nagy Endre, Nagy Miklós, Páter Béla, Ritter Gusztáv, Seyfried-Szövérdi Ferenc, Szeghő Dénes, Szentkirályi Ákos, Tóth Tibor, Veress István.

A lap szakirodalmi tevékenysége jelentős: 1944-ben már 61 000 példányban jelent meg, s szinte valamennyi erdélyi faluba eljutott, ahol magyarul olvastak. Könyvsorozat kiadásával is próbálkozott (Az Erdélyi Gazda Könyvtára), de művelődéspolitikai jelentősége inkább az évi mellékletként megjelenő Az Erdélyi Gazda Naptárának volt, amely a mezőgazdasági tárgyú írásokon kívül sok szépirodalmi és tudománynépszerűsítő anyagot közölt. Míg a naptárt még 1947-ben is kiadták, az ~ utolsó, összevont 1–3. száma Kós Balázs szerkesztésében 1945. április 20-i keltezéssel jelent meg. Önálló mellékletei: Hangya (1920–25), Méhészeti Közlöny (1922–27), A Gazda Jogi Melléklete (1937–39) és Kisállattenyésztő (1939).

2. A bécsi diktátum után ~ néven adták ki 1941. jan. 1-től kezdve a dél-erdélyi EMGE-szervezet hivatalos lapját is. Jellege és tulajdonosa ugyanaz, mint a kolozsvári hasonló c. lapnak, anyaga azonban eredeti. Mindvégig Nagyenyeden nyomták, a körülményektől függően hol havonta, hol kéthetenként, majd 1943-ban hetenként jelent meg a kolozsvári kiadással azonos évfolyamjelzéssel, de saját számozással. Főszerkesztője 1942 januárjáig ugyancsak Teleki Ádám, mint Kolozsvárt, 1942 júniusától megszűnéséig Nagy Endre, a csombordi gazdasági iskola igazgatója. Tényleges szerkesztője Kacsó Sándor. Az ő jelenlétéből eredően kibővült és jelentős szerephez jutott a lap “Szellemi életünk” c. része, mely céltudatosan népszerűsítette a magyar klasszikus és az újabb népi irodalmat, közölte Kacsó Sándor és Vita Zsigmond irodalmi cikkeit, Bitay Pál, Donáth László, Horváth Jenő, Szemlér Ferenc, Szepesi Nits István és mások verseit, novelláit, jegyzeteit. A lap megjelenése 1942. szept. 15-től 1943. ápr. l-ig szünetelt; 1944 tavaszán megszűnt.

Nagy Miklós: Eke és toll. Korunk Évkönyv 1974. 151–63.

Erdélyi Gazdák Zsebnaptára, Az — *naptár

Erdélyi Gazdasági Egyesület, rövidítve EGE — mezőgazdasági szakismereteket terjesztő, jogi személyiséggel bíró társadalmi szervezet. Eredeti nevébe 1939. máj. 21-én kormányhatósági intézkedésre bevette a nemzetiségi jelzőt, utána Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, rövidítve EMGE. A bécsi diktátum után 1944-ig két szervezettel működött: Dél-Erdélyben Nagyenyed központtal, Észak-Erdélyben továbbra is Kolozsvár központtal.

Alapítójaként Teleki Domokost kell tekinteni, aki 1844. jan. 4-én felhívással fordult Erdély birtokosaihoz egy gazdasági egyesület megalakítása érdekében. 1844. márc. 4-én meg is alakult az EGE, melynek első alapszabálya kimondja, hogy célja: “…idővel honunknak oly annyira alant álló gazdaságát egész kiterjedésében mozdítani elő…”, azonban “…egyelőre munkálkodását csak a szorosabb értelembe vett földmíveléssel és ezzel szoros kapcsolatban lévő marhatenyésztéssel kívánja kezdeni”. Később az alapszabályt többször módosították, de mindenik szerint az egylet fő célja a mezőgazdaság haladását népnevelő munkával, tudomány­terjesztéssel, korszerű gépek és berendezések megismertetésével és elterjesz­tésével, nemesített vetőmagvak és tenyészállatok juttatásával, mezőgazdasági szakiroda­lommal, könyv- és folyóiratkiadással, tanfolyamokkal, előadásokkal szolgálni. 105 éves fennállása alatt tíz elnök vezette, köztük Mikó Imre (1854–76), Jósika Gábor (1916–31), Bethlen György (1931–36), Szász Pál (1936–42 és 1945–47; Dél-Erdélyben 1942–44) és Teleki Béla (1942–44). Alapításától 1936. ápr. 6-ig nincsenek falusi szervezetei, s taglétszáma is csak néhány száz; ettől kezdve majd minden erdélyi megyében kirendeltségei, ill. gazdaválasztmányai és falvakon gazdakörei létesülnek. Lényeges demokratizálódás 1936-ban következett be, amikor Szász Pált elnöknek választva a földbirtokos arisztokrácia igényeivel szemben a kisgazdák tömeges érdekvédelme került érvényre, s az EGE “népi szervezetté” válik. A felszabadulás után az EMGE az MNSZ irányításával folytatta munkáját, s bekapcsolódott a szocialista mezőgazdaságra való áttérés előkészítésébe. Az *Erdélyi Gazda — az egyesület szaklapja — 1944 őszén 70 000 példányban jelent meg, 1947-ben a gazdaköri tagok száma elérte a 150 000-et.

Az ~ tevékenységének legjelentősebb mozzanatai 1919 előtt: a kolozsmonostori Gazdasági Tanintézet (a jelenlegi kolozsvári Dr. Petru Groza Mezőgazdasági Főiskola) felállításának kezdeményezése (1869-ben nyitotta meg kapuit); az Erdélyi Gazda c. folyóirat kiadása; állatkiállítások és terménykiállítások; tanulmányi kirándulások, ekeversenyek, fogatver­senyek, gépbemutatók; az 1891-ben nyílt algyógyi, majd az 1906-ban nyílt tordai föld­mívesiskolák kezdeményezése; könyvkiadói tevékenysége nemcsak magyar, hanem román, német és szlovák nyelven is jelentős. 1936 után az Erdélyi Gazda külön jogi melléklettel bővül, 1939-ben pedig az ~ rövid ideig kisállattenyésztési szakfolyóiratot ad ki Kisállattenyésztő címen. Az EGE kiadványai között fontos helyet foglalt el a naptár, a falusi földmíves lakosság legnépszerűbb olvasmánya. A múlt században Az Erdélyi Gazda Tárcza Naptára még csak az Erdélyi Gazda ingyenes mellékleteként jelenik meg, 1922 és 1937 között azonban Az Erdélyi Gazdák Zsebnaptára, majd 1938-tól 1947-ig az Erdélyi Gazda Naptára már több száz lapnyi terjedelemben jut el az olvasókhoz. A naptárban jelentős szerephez jutott a szépirodalom is, komoly feladatot teljesített a földmíves lakosság irodalmi ízlésének alakításában.

A mezőgazdasági tömegoktatás érdekében az EGE 1936 és 1947 között több mint 400 téli gazdasági tanfolyamot és számos szaktanfolyamot szervezett.

A nevelőmunkának és az erdélyi mezőgazdálkodásnak hasznára váltak az ~ szakmai jellegű akciói és a saját kiadásában megjelent népszerű mezőgazdasági füzetek (Az EGE Könyvkiadó Vállalata Füzetei, Kv. 1926–1939), köztük Nagy Endre, Páter Béla, Szeghő Dénes és Török Bálint munkái. 1926 és 1939 között 72 ilyen kiadványt tartunk nyilván. A taglétszám és a feladatok növekedésével arányosan terebélyesedett — főként 1936 után — a szervezeti hálózat is. 1944 után az ~ négy éven át folytatta munkáját, s Az EMGE Gazdasági Könyvtára c. alatt még 1948-ban is jelent meg szakkiadványa (Grecu Serafim és Nagy Miklós: Az édescirok termesztése és feldolgozása). Az MNSZ segítségével végrehajtott államosítás és a szocialista rendszerre való áttérés során az ~ hagyománya és öröksége értékesen járult hozzá a mezőgazdasági szövetkezetek magasabb szintű és gyorsabb kialakulásához.

(N. M.)

Erdélyi Gyula (Holtmaros, 1909. júl. 25. — 1978. jan. 31., Kolozsvár) — pedagógus. Kolozsvárt szerzett tanári diplomát 1932-ben pedagógia főszakból. 1945-ig a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanított. A felszabadulás után tankerületi főigazgató Brassóban, minisztériumi vezérfelügyelő s a Bethlen Kollégium rektora. 1952-től a képzőművészeti főiskolán és a zenekonzervatóriumban ad elő Kolozsvárt. Pedagógiai írásai Az Út (1937–38), később a Korunk (1957) hasábjain jelentek meg. Munkái: A nevelő tanítása (Nemes Jánossal, 2. kiadás 1946); Betűerdő (ábécé és olvasókönyv Nemes Jánossal); Vezérkönyv a “Betűerdő” használatához. Mindhármat 1941-ben a Bethlen-nyomda adta ki Nagyenyeden.

Erdélyi Helikon — havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat. 1. száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárt. Címe 1936–37-ben Helikon. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztő mindvégig Kisbán Miklós (Bánffy Miklós). Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkeszti (mellette helyettes szerkesztő Kovács László). 1934 januárjától a címlap belső oldalán Kovács László van szerkesztőként feltüntetve, ez azonban a külső címlapon csak 1942 áprilisától szerepel. Kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh.

Az ~ a helikoni munkaközösség folyóirata. Önálló, az írókat a különböző lapoktól, irodalmi mellékletektől függetlenítő folyóirat alapításának terve már a munkaközösség első (1926-os) marosvécsi találkozóján felmerült, megvalósítására azonban csak 1928-ban került sor. A két háború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb folyóirata lett; munkatársa volt a korszak csaknem minden számottevő írója; felkarolta a közvetlenül indulása előtt feltűnt tehetségeket (Dsida Jenőt, Karácsony Benőt, Tamási Áront), az újabb nemzedékek legjobbjainak indulása is a folyóirat nevéhez fűződik (így innen indul Asztalos István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Létay Lajos, Méliusz József, Szemlér Ferenc). A korszak szépirodalmi termésének mennyiségben és minőségben jelentős hányada hasábjain látott napvilágot. Ilyenformán a lap csakugyan sikerrel teljesítette feladatát: a két háború közötti romániai magyar irodalmi élet megszervezését. Megpróbálta az irodalom határain túl is tágítani hatókörét, történelmi, irodalomtörténeti és politikai tanulmányok közlésével felfrissíteni a túlságosan pozitivista és konzervatív szellemű erdélyi tanulmányirodalmat; e téren a visszaemlékezések szerint Áprily Lajosé és Kuncz Aladáré a kezdeményezés érdeme. A rendszeres műkritika és a hazai magyar képzőművészeti élet megszervezésén fáradozó ilyen tárgyú publicisztika — legnagyobb részben Kós Károly személyes kezdeményezéseként —, valamint a gazdag műmelléklet-közlések technikailag is magas színvonala a képzőművészek hazai fórumává avatta a folyóiratot. A szerkesztőség magyarországi szerzőket is bekapcsolt munkájába, elsősorban a Nyugat neveseit (Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt), de esszékkel jelentkezett az ~ hasábjain Németh László, verssel és műfordítással a fiatal József Attila is.

Az ~ sajátos arcélét az szabta meg, hogy egy írócsoport “félhivatalos” orgánuma volt ugyan, de ez a csoport — a *helikoni munkaközösség — nem képvisel egységes eszme- és stílusáramlatot; Kuncz Aladár jellemzése szerint “Erdélynek majdnem valamennyi szépírója, ha nem is egy irodalmi irányban, de egy közös programban és szellemben egyesülni tudott a Helikon szabad keretei között”. Az összefogó erőt a helikoni kultúr- és irodalompolitika jelenti, a transzilvanizmus helikoni változatának gyakorlatba ültetése.

E program első pontját, a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét az Áprily fogalmazta beköszöntő hirdeti meg: az ~ “erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus… Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne.” Ugyanígy programadónak tekinthető Kuncz Aladárnak az 1. szám vezető helyén közölt Tíz év c. esszéje. A *kisebbségi humánum tételének egyik korai megfogalmazásával találkozunk benne; a kisebbség helyét Kuncz szerint “a nemzet-síkok összeértetésében a sors az élen jelölte meg, ezért százszoros visszhanggal verik vissza a nemzetek egymás közti súrlódásait, de ugyanakkor szorongatott helyzetükkel együtt jár, hogy szemük nagyobb távlatokra nyílhat és idegrendszerük érzékenyebben foghatja fel az egymásba folyó és egymásra ható műveltségi áramlatokat. A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség.” E tételből fakad az ~ kultúrákat közelíteni kívánó elkötelezettsége, amely a román és az erdélyi német irodalom műfordítások és tanulmányok útján történő megismertetésében érvényesült. A kisebbségnek ezt a hivatását nem tekintette “transzilván” jellegzetességnek, hanem az I. világháború után általánossá vált szellemtörténeti tendenciának, mely Európa-szerte “a regionális kultúrák megerősödésére” vezet, s amelynek hatására “a népi és műveltségi részlegességek mindinkább öntudatra ébrednek s a maguk sajátosságaihoz való visszatérésben az európai kultúra felfrissítését készítik elő”. Ennek az elvnek a szolgálatát is vállalta a lap egyrészt a más országok magyar kisebbségi irodalmának legalább töredékes bemutatásával, másrészt — “Kisebbségi irodalom — világirodalom” c. rovatában — a jiddistől a katalánig minden létező “regionális kultúra” ismertetésével.

Az ~ ilyen irányú gyakorlata azonban kétségtelenül szűkebb a Kuncz meghirdette elvnél. A *transzilvanizmus célja ugyanis “a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása”, ami végső soron egy társadalmi szempontból egységes kisebbség utópisztikus elképzelésén alapul, s ez a “kisebbségi humánum” helikoni megfogalmazását is részben utópisztikussá tette: a társadalmi elkötelezettség konkrét formáiról való lemondás a humánum absztrakt formái felé terelte.

Ez a szemlélet az ~ irodalompolitikájára is kihatott; Kuncz szerint az erdélyi irodalom két pólus között — és részben két pólus vonzása ellenében — alakult. Egyik a háború után induló fiataloknak és az Erdélybe menekült 19-es emigránsoknak a modernségkeresése, melyről a transzilvanizmus úgy érezte, nincs tekintettel “az itteni szükségletekre és sorsszerű rendeltetésekre”, másik a háború előtti hagyományőrző irodalom erdélyi változata s az általa képviselt provincializmus. A két pólussal szemben körvonalazott irodalomeszmény nagyjából a Nyugat avantgarde előtti modernségét és Európa-fogalmát érzi kötelezőnek, s ugyanakkor elhatárolódás is a forradalmak előtti radikalizmus következetés vállalásától. Ez egyúttal az ~ sokat emlegetett liberalizmusának a határait is előrevetíti. Ahogy Ligeti Ernő írja: “…bár a Helikonban megvolt a jószándék minden igaz erdélyi írói érdeket összeegyeztetni, a maga összetételében kirívó különbségeket nem tűrt meg és az általános irodalompolitikai követelmények teljesítésében egységes és félre nem érthető magatartást kényszerített ki”.

E helikoni transzilvanizmus másik lényeges kérdése, mely viták kereszttüzébe került, az erdélyi, ill. romániai magyar irodalom viszonya a magyarországihoz és saját romániai létéhez. Erre ürügyet Ravasz Lászlónak a budapesti Könyvbarátok Lapjában 1928-ban megjelent Irodalmi skizma c. cikke szolgáltatott. Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Reményik Sándor, Spectator (Krenner Miklós), Szentimrei Jenő, Tabéry Géza válaszolt egy-egy rövid nyilatkozattal a folyóirat 1928-as évfolyamában. Ezekből kerekedik ki a nagyjából egységes helikoni álláspont: az erdélyi irodalom, mint Spectator írja, “megőrzi a nyelvegység fő alkatát, tiszteli a magyar irodalmi klasszicizmus minden kincsét és meg fogja becsülni az új értékeit is a becsületes és igazságos paritás alapján”. Ugyanakkor minden felszólalás hangsúlyozza a “transzilván önállóság”-ot is, egyrészt az erdélyi hagyományok érvelésével, melyek évszázadok alatt sajátos erdélyi kultúrát alakítottak ki, beleértve, hogy ez az “erdélyi psziché”, mint Kós Károly írja, “nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is”; másrészt a Romániában élés jelenéből következően, mely más szükségletek kielégítését, más funkciókat — a “helikonisták” megfogalmazásában ez elsősorban kisebbségi igényeket és funkciókat jelent — bíz az irodalomra. A “kisebbségi humánum” elve érvényesülésének tekinthetjük azonban, hogy a felszólalások többsége erdélyi sajátságként emeli ki az “új” szellemének gyorsabb és akadálytalanabb terjedését — elsősorban az Ady-hagyomány vállalását — a magyarországi irodalomhoz képest, ami a radikális elem részleges vállalását hozza magával.

Másik jelentős epizódja az ~ első korszakának 1929-ben a Kuncz Aladár kezdeményezte és Berde Mária cikkére indult *Vallani és vállalni-vita. Berde még csak a történelmi regények divatja ellen szólal föl a korvalóságot vállaló s a valóság diktálta eszményeket valló irodalom nevében, Tamási Áron azonban már az ellen az “arisztokratikusan, a valóság megvetésével” művelt politika és irodalom ellen tiltakozik, amely az elmúlt Monarchiát jelenti, s vele szemben a sajátosan erdélyi feladatokra ébredést követeli.

1930 után az ~ irodalomszervező, szépirodalmi színvonalat biztosító munkája nagyjából változatlanul folyik tovább; a kívüle kialakult új törekvések — jórészt a transzilvanizmussal ellenzékben lévő mozgalmak, ill. a marxista baloldalnak és a “tiszta osztályvonal” irodalmának a megerősödése — magukkal hozzák a Ligeti Ernő említette “helikoni fegyelem” szigorodását is, ami egyrészt a Korunkkal folytatott polémiákban jut kifejezésre, másrészt a “szélsőségektől” való tartózkodásnak a kisebbségi helyzetben, úgymond, létfontosságú elvét fogalmaztatja meg a lap szellemi vezetőivel. A fiatalabbak egy részének (Bözödi György, Méliusz József, Szenczei László, Szemlér Ferenc) kirajzása és szembekerülése az ~ koncepciójával elkerülhetetlenné vált, s kifejezésre jutott az I. Szemlér Ferenc Jelszó és mithosz c. cikke (Erdélyi Helikon 1937/8) körül támadt *irodalmi vitában, de még ebben a korszakban is elmondható, hogy vannak időszakok, amikor e transzilvanista elvnek a jobboldali “szélsőségek” ellen immunizáló oltása a lényegesebb hatás; a humánus elkötelezettség mégoly absztrakt változatainak a programszerű vállalása a helikoni kultúrpolitikát is a humanizmus lehetséges szövetségesévé tette a fasizmus kelet-európai előretörése idején.

(L. G.)

Gaál Gábor: Az “erdélyi gondolat” tartalma és terjedelme. Korunk 1928/12; újraközölve Válogatott írások I. 1964. 273–77.; uő: Az E. H. baráti köre. Korunk 1935/7–8; újraközölve Válogatott írások I. 1964. 562–64. — Szentimrei Jenő: Ama bizonyos erdélyi gondolat. Erdélyi Helikon 1929/1; újraközölve Sablon helyett csillag, 1968. 91–95. — Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. 1942. 93–97. — Czine Mihály: A romániai magyar irodalom kezdetei. Jelenkor, Pécs 1967/6. — Varró János: Adalékok a Helikon írói csoportosulásának történetéhez I–II. Igaz Szó 1968/8, 9. — Pomogáts Béla: Az E. H. A Kuncz Aladár c. monográfiában, Bp. 1968. 104–21.; uő: A Helikon szociológiájához. Korunk 1978/5. — Tóth Sándor: “Vallani és vállalni”, avagy vita az írók gyávaságáról. Korunk 1971/12. — Az E. H. költői. 1928–1944. Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátta Szemlér Ferenc. 1973; a bevezető tanulmány újraközölve Szemlér Ferenc: Harc szélmalmokkal. 1979. 183–229. — Nagy György: Gondolat és funkció. Bevezetés egy eszmetörténeti monográfiához. Korunk 1977/4. — Marosi Ildikó: “Közös célunk: az erdélyi kultúra ápolása.” Beszélgetés Gagyi Lászlóval az E. H.-ról. A Hét 1978/20. — Dávid Gyula: Erdélyi gondolat és európaiság. A Hét 1973/40. — A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildikó. I–II. 1979.