Romániai magyar irodalmi lexikon

Domokos Pál Péter (Csíksomlyó, 1901. jún 28.) — népzene- és néprajzkutató. Középiskoláit Csíksomlyón és Debrecenben végezte, felsőfokú tanulmányait Budapesten. Csíkkarcfalván (1919–20) és Vulkánban (1926–33) volt tanító, Csíkszeredán tanár, majd Kézdivásárhelyen s Kolozsvárt tanítóképző intézeti igazgató. Cikkeit, tanulmányait a Csíki Lapok, Csíki Néplap, Ellenzék, Erdély, Erdélyi Iskola, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Tudósító, Hitel, Keleti Újság, Magyar Kisebbség, Magyar Lapok, Magyar Nép, Pásztortűz, Székelyföld és a magyarországi néprajzi és irodalomtörténeti szaklapok közlik. A Csíki Néplap alapítója (1931).

Lejegyezte a csángók dalait és szokásait, könyvtári és levéltári kutatásait egybevetve a helyszíni tapasztalatokkal. “Ő valóságos vándorapostol módjára járta be a moldvai falvakat és gyűjtötte az ottan élő magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot” — írja róla Szabó T. Attila. Eredményeit A moldvai magyarság c. kötetében adta közre (Csíksomlyó 1931, 2., 3. és 4. kiadás Kv. 1934, 1941, 1942). A bővített utolsó kiadás 120 csángó balladát és népdalt közöl 89 dallammal, a négy addig ismert magyar zenedialektus területét egy ötödikkel bővítve a Keleti-Kárpátoktól a Tecuci táján fekvő Gajcsána faluig. Közzétette Teleki József gróf naplóját (Úti jegyzetek, Kv. 1937) s magyar nyelven a Codex Bandinust (Adalékok Moldva történetéhez, Kv. 1940). Moldvai csángó mese és négy csángómagyar ének (Kv. 1942) c. füzetében szintén eredeti folklórgyűjtéséből ad ízelítőt.

Bartók és Kodály munkásságának lelkes híve, népszerűsítője, népdalgyűjtő tevékenységük egyik folytatója. Kodály példája serkenti magyar zenei emlékek felkutatásában és közzétételében. A zenei anyanyelv ápolására feldolgozta a régi énekeskönyveket, ilyen a Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század) c. munkája (ETF 113. Kv. 1939), elemi iskolai énekeskönyvet adott ki, s Mert akkor az idő napkeletre fordul (Kv. 1940) c. munkájában 50 csángó népdalt közölt. 1944 óta Budapesten él; újabb munkáiban is méltó helyet foglal el a csángó népzene s a székely táncdallam. Megjelent Hangszeres magyar zene a XVIII. században c. munkája (Bp. 1978) s gazdag dokumentációval kiadta Kájoni János Cantionale Catholicum és Petrás Incze János Tudósítások c. munkáit (az “…édes Hazámnak akartam szolgálni…” c. kötetben, Bp. 1979).

Szabó T. Attila: A transylvan magyar társadalomkutatás. Hitel 1938/1. — Balogh Edgár: A csángók vándorapostoláról. A Hármas kis tükör c. kötetben, Bp. 1945. 219–22. — Beke György: Magunk keresése. 1972. 37.

Domokos Sámuel (Alsófüged, 1913. márc. 16.) — irodalomtörténész, folklórkutató, műfordító, bibliográfus. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, az egyetemet Kolozsvárt végezte. Középiskolai tanár volt Naszódon (1940–44), 1945-től Debrecenben, 1947-től Budapesten egyetemi tanársegéd, majd egyetemi tanár az ELTE tanszékén, melynek vezetője (1972–78), docens doktor.

A XX. századi román irodalommal, a román népköltészettel és a román–magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozik. Lefordította Bălcescu Válogatott írásait (Bp. 1950), fordításai jelentek meg a Romániai elbeszélők (Bp. 1965) és a Modern román drámák (Bp. 1968) c. kötetekben. Szerkesztésében jelentek meg Alexandru Toma Az élet dala (Bp. 1955), Tudor Arghezi Testamentum (Bp. 1961), Alexandru Macedonski Titkos ország (Bp. 1963), Lucian Blaga Mágikus virradat (Bp. 1965), Ion Pillat Pogány álmok (Bp. 1966) c. kötetei, összeállította a kelet-európai betyárballadák gyűjteményét (Betyárok tüzénél, Bp. 1959). Lejegyezte és kiadta egy Békés megyei román mesemondó, a méhkeréki Vasile Gurzău magyar és román nyelvű meséit (Bp. 1968). Több román nyelvű tankönyv szerkesztője és munkatársa. Cikkei, tanulmányai a Filológiai Közlöny, Világirodalmi Figyelő, Helikon, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Ethnographia, Studia Slavica, Acta Litteraria, Foaia Noastră c. magyarországi folyóiratokban s a Revista de Folclor, Viaţa Românească, Revista de Istorie Literară şi Teorie Literară, Steaua, România Literară hasábjain jelennek meg.

Alapvető munkája a bukaresti Irodalmi Kiadónál 1966-ban megjelent A román irodalom magyar bibliográfiája Gáldi László elő- és Kemény G. Gábor utószavával ellátott I. (1831–1960) kötete, melyet 1978-ban a Kriterion kiadásában követett a II. (1961–70) kötet. A Kriterion adta ki 1971-ben Octavian Goga, a költő és műfordító c. monográfiáját, mely 1978-ban román fordításban is megjelent.

Váczy Leona: D. S.: A román irodalom magyar bibliográfiája. Könyvtári Szemle 1966/4. — Mészáros József: A román irodalom magyar bibliográfiája. Előre 1966. aug. 11. — Vita Zsigmond: D. S.: A román irodalom magyar bibliográfiája. Korunk 1966/12. — Bustya Endre: Úttörő monográfia és ami kimaradt belőle. Utunk 1972/5. — Beke György: D. S. Interjú a Tolmács nélkül c. kötetben. 1972. 254–66; uő: Célunk a román irodalom magyarországi rangját tovább emelni. Budapesti beszélgetés D. S.-lel. A Hét 1975/12. — Nagy Pál: D. S.: A román irodalom magyar bibliográfiája (1961–1970). Igaz Szó 1978/11.

Donáth András — *tudományos-fantasztikus irodalom

Donáth Irén — Szegő Júlia egyik írói álneve

Donáth László (Etéd, 1883. ápr. 5. — 1967. dec. 2., Nyárádszentsimon) — novellaíró. Falusi kovácsmester fia, az alsó gimnáziumot Székelyudvarhelyen, a felsőt Marosvásárhelyen végezte. A ref. teológián tanult egy évig Kolozsvárt, majd Debrecenben. Lelkész volt Vadasdon, Nyárádmagyaróson, Harasztkeréken, Berettyószéplakon, mint nyugdíjas tovább szolgált Havadtőn és Székelyföldváron. A KZST tagja. Első novellái a Zord Időben jelentek meg, s a Pásztortűznek is munkatársa volt. 1927-ben a Temesvári Hírlap novellapályázatán I. díjat nyert. Anekdotikus hangvételű írásaiból kicseng a szociális igazság érvényesítésének követelése. Egy cikke a Keleti Újság 1929. szept. 19-i számában (Üzen a sírdomb és beszél a fejfa…) indította el a dicsőszentmártoni Sipos Domokos-síremlék felállításának irodalmi mozgalmát.

Megjelent munkái: Humoros esetek (novellák, Kv. 1928); Jairus fia (novellák, Mv. 1929); Szegény bolond (elbeszélések, Kv. 1931); Cserefa Gyuri (regény, Bp. 1932); Tövig égő gyertya (novellák, Nv. 1934); Az utolsó falat kenyér (színjáték, Nv. 1939). Irodalmi hagyatékában hat színdarab és hat kisregény maradt kéziratban, ezek közül mint korrajz kiemelkedik Kényszerszünet c. önéletrajzi regénye.

Szentimrei Jenő: Valaki vall is, vállal is. Erdélyi Helikon 1929/10. — Gaál Gábor: Erdélyi notesz. Korunk 1929/12; újraközölve Válogatott írások, I. 330–33. — Kováts József: Jairus fia. Pásztortűz 1930/1. — (Ligeti Ernő): Az utolsó falat kenyér. Keleti Újság 1939. dec. 11.

Donáthné Tábori Lili (Budapest, 1897. ápr. 24. — 1967. nov. 29., Bukarest) — újságíró, rádióriporter. Donáth András anyja. Irodalmi környezetben nőtt fel, apja Tábori Róbert író, nevelőanyja Tutsek Anna ifjúsági írónő. Tanítóképzőt végzett, vidéken tanított, 1919-ben a magyar kommün közoktatásügyi népbiztosságán dolgozott. 1921-ben költözött Temesvárra, ahol bekapcsolódott a munkásmozgalomba; otthona a baloldali értelmiség “irodalmi szalon”-ja volt. 1931-től Bukarestben élt. Politikai versei az illegális kommunista sajtóban jelentek meg. 1944 után az MNSZ fővárosi tagozatának művelődési akcióiban vett részt, a rádió magyar riportere, majd a Falvak Dolgozó Népe levelezési rovatát vezette. A Petőfi Sándor Művelődési Ház színjátszói bemutatták Elég volt és Fontos kérdések c. alkalmi színdarabjait.

Dorosmai János, családi nevén eredetileg Drosnyák (Adásztevel, 1886. ápr. 26. — 1966. nov. 29., Sopron) — meseíró, költő. Aradon végezte a felsőkereskedelmi iskolát 1904-ben, ugyanott lett vasúti felügyelő. A Kölcsey Egyesület egyik vezetője. Verseire Benedek Elek figyelt fel, s 1923-ban bevonta a Cimbora gyermeklap munkatársai közé. 1927-ben Magyarországra költözött és Sopronban telepedett le. Nálunk megjelent kötetei: Tücsök-dalok (versek, Arad 1922); Hegyoldalon (költemények, Arad 1927); Mert szent a lant (költemények, Arad 1928). Több tanítómeséjét és aforizmagyűjteményét német, holland és eszperantó nyelvre is lefordították. 111 mesét tartalmazó Akinek nem inge, ne vegye magára (Sopron 1942) c. kötetét Benedek Marcell rendezte sajtó alá és látta el utószóval, Benedek Elekkel váltott levelezéséről s kapcsolatukról Benedek Elek irodalmi levelezése (I. 1979) tájékoztat (~nak küldött 8 levél, ~ tól 1 levél).

Dózsa Endre (Póka, 1857. jan. 13. — 1944. márc. 3., Kolozsvár) — közíró, regényíró. ~ Dániel közíró, szerkesztő és műfordító fia. Tanulmányait Marosvásárhelyen és Budapesten végezte;⁷³ közigazgatási pályára lépett. 1910-től a KZST tagja. Az irodalomban Rákosi Jenő oldalán jelentkezett, de a századforduló erdélyi társadalmát mutatva be regényeiben, utalt a nemzetiségek közti megértés jelentőségére. 1919 után a Keleti Újság és az Ellenzék hasábjain jelennek meg cikkei. Mint az EIT elnöke, a konzervatív írói tábor egyik vezetője volt, s a régi táblabíróvilág szellemiségét igyekezett átmenteni a kisebbségi helyzetbe. Tárgyköre a vidéki élet: jóízűen humorizál és szórakoztat. Ez időbeli munkái: Régi jó és régi zord időkből (visszaemlékezések, Kv. 1927); Új világ felé (regény, Kv. 1936).

Ligeti Ernő: D. E. Pap Domokos rajzával, az Erdély vallatása c. kötetben, Kv. 1922. 69–74. — Gyalui Farkas: D. E.-ről. Pásztortűz 1928/3.

Dózsa György emlékezete — nemcsak a parasztvezér székely származása s az 1514-es parasztfelkelés helyi vonatkozásai, hanem az antifeudális polgári szemlélet kialakulása folytán is gyökeret vert Erdélyben. 1919 után a demokratikus népi irányzat, 1944 óta a szocialista forradalmi hagyományápolás illesztette jelképrendszerébe s emelte rangra mind az irodalomban, mind a képzőművészetben. Márki Sándor Dósa György és forradalma (Bp. 1883) c. nagyszabású monográfiája Aradon, az átdolgozott 2. kiadás (Bp. 1913) Kolozsvárt készült el. Franyó Zoltán szerint Ady táblai díjnok korában mindennap ott haladt el Temesvárt a Dózsa megégetése helyén emelt Mária-szobor mellett, s felveti a kérdést: “Vajon megelevenedett-e Ady lelkében ez a mélyen beágyazott temesvári emlék, amikor később forradalmian felviharzó, kemény Dózsa-verseit írta?” (Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1965/2).

A Dózsa-kultusz hazai kezdeteiben Márki Sándoré a kezdeményezés: Egy négyszázéves erdélyi eposz c. tanulmányában (Erdélyi Szemle 1919. 659–60.) s Négyszázesztendős vers székely Dósa Györgyről c. közlésében (Ellenzék Naptára, Kv. 1921. 119–22.) hívja fel a figyelmet a honi Dózsa-hagyományra. Népi hagyomány táplálja a székely írócsoport szociális szenvedélyét: Kacsó Sándor Dósa útja c. novellájában (1927) sértett székely nemesek állnak a pártvezér mellé, Tamási Áron Szabad pályán c. elbeszélésében (1928) Dózsa György a székely népfelkelés álomjelenetében elevenedik meg s válik az író korának társadalmi radikalizmusát kifejező és erősítő jelképpé.

A demokratikus Románia megszületésével s a szocialista rendszerre való áttéréssel az 1514-es parasztforradalom mint a román és magyar jobbágytömegek közös megmozdulása került be a köztudatba. Dózsa György alakja bevonult az új román történetírásba is, s ez különleges lehetőséget nyitott a hazai haladó magyar emlékezésnek az együttélés hagyományává való szélesítésére. Különösen a Bánságban bontakozott ki Dózsa-kultusz: ifj. Kubán Endre cikkei ébresztik a Szabad Szóban, s a Bánsági Magyar Írók Antológiája (Tv. 1946) közli Schiff Béla helytörténész A temesvári tüzestrón c. írását. Az MNSZ 1947. nov. 20-án Temesvárt megkezdődött III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt c. versével jelentkezik, s egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyez el a kivégzés helyén. A temesvári műkedvelők ekkor mutatják be Sárközi György Dózsa-drámáját.

A Dózsa-alak megmintázása, megfestése is régi hagyomány Temesvárt. Már a két világháború között Gallas Nándor, Kóra-Korber Nándor, Lausch Gyula, Varga Albert, a felszabadulás óta pedig Szőnyi István, Orgonás András, Ferch Ferenc, újabban Jecza Péter, Kazinczy Gábor, Molnár Zoltán, Ughy István s a román Ciprian Radovan készítette el Dózsa szobrát és arcképét sokféle változatban. Egy országos pályázatot szobortervével Szobotka András nyert meg, Dózsa-szobrát 1979-ben Temesváron a dálnokiak kopjafája helyén fel is állították. A parasztforradalom és a parasztvezér ábrázolása országszerte művészi feladattá vált. Gy. Szabó Béla tüzeskoronás Dózsa-fametszete még 1944-es keltezésű. A sepsiszentgyörgyi Dózsa György Munkásklub épülete előtt 1958. máj. 1-jén leplezik le a marosvásárhelyi Kulcsár Béla Dózsa-mellszobrát. Szervátiusz Tibor előbb Dózsa népe c. faszobrával, majd koronázott Dózsa-fejével jelzi a témával való küzdelmének első szakaszát.

A Dózsa-emlék egyre mélyebben behatol a költészetbe is. Székely János Dózsa c. poémája (1. kiadás 1964) s benne a parasztvezér beszéde társaihoz “Temesvár előtt” nemcsak szépmíves voltában, hanem gondolati súlyával is korjelző alkotás, a hazai magyar Dózsa-kultusz méltó megnyilvánulása (Electrecord-lemezen, Nemes Levente előadásában, 1978). Újszerű, lelkiismeretbe maró Dózsa-versekkel találkozunk Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Vásárhelyi Géza lírájában, s amikor Dózsa György születésének fél ezredes évfordulójára készül az ország, Farkas Árpád Dózsa-ciklussal emlékezik (Parasztháborúk, A korona, Dózsa-arc).

A feltételezett születési év 500. évfordulójának előkészületei során már 1970-ben a Kovászna megyei Dálnokon emlékművet állítottak fel Plugor Sándor terve szerint; kovácsolt vaskerítése kiegyenesített kaszákat ábrázol, az emlékművet Jecza Péter Dózsa-domborműve díszíti. Az avatás alkalmából adta elő Nemes Levente színművész Székely János Dózsa-poémáját s ugyanekkor Fóris Pál dokumentumkiállítást rendezett művészi fotóiból. A folyóiratok Dózsára emlékeztek, a történettudomány mai álláspontját Dózsa György életútjáról c. alatt Pataki József ismertette (Korunk 1971/8). Jecza Péter szobrászművész egyidejűleg Temesvárt a “fogalmi Dózsá”-t mutatta be, Szervátiusz Tibor pedig Kolozsvárt látomásszerű új Dózsa-szoborral jelentkezett.

Ugyancsak Szervátiusz Tibor volt Kósa Ferenc magyarországi filmrendező Ítélet c. — három országban forgatott — Dózsa-filmjének művészeti tanácsadója (1970); a film elkészítésében romániai részről Domokos Géza és Nicolae Ţic működött közre. A magyar–román–szlovák koprodukció középpontjában Bessenyei Ferenc Dózsa-alakítása áll, a romániai művészek közül a diákot George Motoi, Zápolyát Csíky András, Dózsa Gergelyt Török István, Terézt, Dózsa szerelmét Sebők Klára, Dózsa édesanyját egy egyszerű széki öregasszony, Kiss Sára játszotta.

1976-ban Dálnok újabb ünnepi megemlékezés színhelye: főterén leplezték le Szobotka András és Anton Dîmboianu szobrászművészek közös alkotását, Dózsa György térdére támaszkodva messze tekintő, kardos bronzszobrát. Újabb Dózsa-kompozíció Tirnován Vid Memento c. “fakép”-e (1979).

(B. E.)

Mózes Huba: A Dózsa-poéma. Korunk 1965/4. — Muzsnay Magda: Filmesek nyomában. Utunk 1969/29. — Domokos Géza: Filmesek a Székelykőn. Előre 1969. máj. 25. — Halász Anna: Dózsa — filmen; K. Jakab Antal: A megtalált póz. Igaz Szó 1970/11. — Balogh Edgár: Dózsa-szobor sarló karéjában. Új Élet 1977/3; újraközölve Táj és nép, Kv. 1978. 160–62.

Dózsa Ilona — Szegő Júlia egyik írói álneve

Dőri Erzsébet — *Mai Nő

Dragomán Pál (Székelyudvarhely, 1914. febr. 14.) — földrajzi szakíró, muzeológus. Szülővárosában és a kolozsvári egyetemen tanult, földrajztanári képesítést szerzett, s tízévi tanárkodás után 1949-től nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi megyei múzeum igazgatója volt. Szakdolgozatai a múzeumszervezés köréből román nyelvű múzeumi évkönyvekben és értesítőkben kapnak helyet. A Sepsiszentgyörgyi Tartományi Múzeum Évkönyve 1879–1954 hasábjain közölt tanulmánya, A marosvásárhelyi mammutlelet különlenyomatként is megjelent (Mv. 1955).

Draskóczy Ilma, Jörg Endréné (Máramarossziget, 1884. dec. 3. — 1945. jan. 21., Temesvár) — költő, újságíró. Tehetségét Kiss József és Szabolcska Mihály fedezte fel, biztatásukra kezdett behatóbban foglalkozni az irodalommal. Verseit, tárcáit és cikkeit A Hét, Új Idők, Nyugat, Figyelő és Jövendő c. budapesti folyóiratok és napilapok közölték. 1903-ban költözött Temesvárra, ahol a Temesvár és vidéke c. lapot szerkesztette. Három verskötete Budapesten jelent meg. 1919 után éveken át vezette a Temesvári Hírlap “Beteg szívek patikája” c. rovatát. Alapításától tagja s hat éven át (1929–35) elnöke volt az Arany János Társaságnak. Figyelemre méltó népművelő tevékenységet fejtett ki. Utolsó verskötete: Lélekrengés (Tv. 1925).

Drégely Ferenc, családi nevén Jäger (Temesvár, 1907. jan. 21. — 1957. jan. 11., Temesvár) — újságíró, író. Középiskolai tanulmányait szülővárosában a piarista gimnáziumban végezte, 1930-ban fejezte be jogi tanulmányait Bukarestben. Ügyvédi pályára lépett; 1948-ban a temesvári Szabad Szó szerkesztője, majd az Írószövetség helyi titkára haláláig. Első írását 1948-ban az Utunk közölte. Agitatív, a társadalom változásait külsőségeiben bemutató “termelési elbeszélései” a napisajtóban, a Dolgozó Nő, Irodalmi Almanach, Ifjúmunkás, Bánsági Írás hasábjain a kor sematikus írói módszerét képviselték. A temesvári Állami Magyar Színház Móka, mosoly, muzsika c. vidám műsorának társszerzője volt. Munkája: A torlasz (négy elbeszélés, Kv. 1950).

Dsida Jenő (Szatmár, 1907. máj. 17. — 1938. jún. 7., Kolozsvár) — költő, műfordító, hírlapíró. Apja, ~ Aladár, mérnökkari tiszt az osztrák–magyar hadseregben; anyja csengeri Tóth Margit, módos nemesi família leánya. Elemi iskoláit Budapesten és Beregszászon, a gimnáziumot Szatmáron végezte, itt érettségizett 1925-ben. Gyermekéveinek — saját vallomása szerint — legmélyebb élménye az I. világháború, mely sorsdöntő módon szól bele a Dsida család életébe; az eddigi polgári jómódot biztosító, hadikölcsönkötvényekbe fektetett családi vagyonkát a Monarchia háborús veresége teszi semmivé; a költő apja a háború elején orosz hadifogságba került, nagybátyja (~ Jenő) elesik a galíciai fronton — az ifjú nem harcias-hazafias szólamok, hanem az összeomlás, a gyász és a félelem emlékét hordozza magában a háborús időkből. Ugyanígy életre szóló élménye a családi környezet vallásossága; szülei számára a katolicizmus nem csupán hitbeli konvenció, hanem egész gondolkodásukat, életvitelüket meghatározó meggyőződés. Mindketten tevékeny részt vesznek jótékonysági és hitbuzgalmi egyesületek munkájában; a költő is élete végéig vallásosan él, vállal hasonló feladatokat.

A költői pályán már gimnazista diákként indul; Benedek Elek bátorítja, az ő Cimbora c. gyermeklapja közli első verseit. 1924-ben Bányai Lászlóval közös verskötet kiadását tervezi, s amikor 1925-ben Kolozsvárra megy jogásznak, egyúttal az ottani szerkesztőségeket is felkeresi, zsebében Benedek Elek ajánló soraival, hogy verseinek nyilvánosságot biztosítson. A soha be nem fejezett jogi tanulmányok helyett az irodalom lesz kenyérkeresete; 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, később Császár Károllyal társszerkesztője (1931–33), majd 1934-től haláláig publicisztikai írásaival a Keleti Újság belső munkatársa s közben a nagyváradi Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója is. 1929-től tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak, ugyanettől az évtől a marosvécsi Helikonnak; később tagjává választja az Erdélyi Irodalmi Társaság is. Titkára volt az Erdélyi Katolikus Akadémiának és a Pen Club romániai magyar tagozatának.

Első versein a századvég lírai hangnemének és az első Nyugat-nemzedéknek a hatása éppúgy érzik, mint az otthon és az iskolában belénevelt hagyományőrző líráé. E diákkori zsengék elsősorban áradó alkotókedvét és szinte hibátlan formaérzékét bizonyítják; 1922 és 1925 között több mint 500, a legváltozatosabb formákban írott vers kerül ki tolla alól. Csak néhány, e periódus végén írott költeménye jelzi tájékozódását a háború utáni avantgarde-formák felé, ennek ellenére — részben talán az erdélyi irodalmi élettel Kolozsvárt megteremtett kapcsolat jóvoltából — lírájának ez a modernizálódás lesz a fő iránya. Leselkedő magány c. kötetében (1928) már ez az avantgarde hangnem, az expresszionista stílus az uralkodó. E kötet alapvető tartalma a háború utáni nemzedék válságélménye, amely a valóság titokzatos, megis­merhetetlen voltát s ezzel az elidegenedést kifejező titokmotívumban, a költői messianizmust tragikus kudarcba torkolltató s a költő közösségvágyát embertelen magányba fojtó külső közöny ugyancsak motívumszerű jelenlétében fejeződik ki. E válságélmény feloldására tett kísérletet 1928 után a menekülés a valóságtól egy képzeletbeli, tündéri bukolikába; a magány szerelmesek elvonulásává, a költői meditáció boldog remeteségévé szelídül e versekben. De a természeti képek irreális színei már e harmonikus versekben is megkérdőjelezik e menekülés valóságtartalmát, s hamarosan feltűnnek a menekülés verseiben is a szorongás, a pusztulás Georg Trakl késői verseire emlékeztető motívumai.

A bukolikus hangulatok szétfoszlásával párhuzamosan tűnnek fel verseiben a közösségvágy és az emberi szolidaritásélmény társadalmibb formái; a világgal és az emberekkel teremtett reális kapcsolatok az élet, az emberi erő ünneplésére késztetik, a szenvedőkkel vállalt szolidaritás eszméje pedig társadalombíráló hangsúllyal jelentkezik néhány versében (Az utcaseprő, Amundsen kortársa). E fejlődésút tetőpontja a munkanélküliek lázadását igenlő expresszionista szavalókórus, a Bútorok. 1934-től, a gazdasági világválság és ezzel együtt a forradalmi tömegmozgalmak apadásától ~ költészetének ez a radikalizálódási folyamata is megtorpan. A humánus elkötelezettséget fel nem adó költő új, polgári eszmevilágával egybehangzó ideológiai bázist próbál kiépíteni e humanizmus védelmében, s ezt a középkori ferences mozgalom eszméivel is rokon neokatolicizmusban találja meg. Újra felbukkan verseiben a természethez menekülés bukolikus motívuma, de ez már nem szemhunyás a társadalmi kérdések előtt; az emberhez jóságos, bőkezű természet mint az emberi gonoszság képére formált társadalom ellenpólusa jelenik meg verseiben, a társadalomból való kollektív kivonulásra, a pénz uralmát, a robotos munka kényszerét megtagadó közösség létrehozására csábítva (Kóborló délután kedves kutyámmal). Másik vezérgondolata ennek az új felfogásnak az életöröm, elsősorban a szerelem szembeállítása a költőt környező rend örömtipró lényegével. Nem valami pogány életöröm kultusza ez; a költő tétele az, hogy a szerelem, akárcsak a természet harmóniája, isteni adomány, megtagadása a társadalom bűnös képmutatását lopja be isten és ember viszonyába. Ennek az “áhítatos erotiká”-nak, a szerelemben megnemesült lélek jóságának állít emléket a Miért borultak le az angyalok Viola előtt c. verses novellája.

Élete utolsó éveinek visszatérő témája a halálfélelem. A kisgyerek korától szívbeteg költő korai halálra van ítélve, s ez szakadatlan számvetésre, a költői pálya felmérésére készteti: hol a betöltött hivatásnak a betöltött élet illúzióját nyújtó önérzetével, mint a Hulló hajszálak elégiájában, hol a korábbi válságélmény feltámadásával, az elvégzetlen feladatok és a miattuk vállalt vezeklés gesztusával (Húsvéti ének üres sziklasír előtt). Ez a halálközelség egyfajta keresztény sztoicizmus árnyalatait is belopja verseibe; a “formapusztító” haláltól a költői formához, ill. az e formában testet öltő lelki fegyelemhez menekül, gesztussá nemesítve az életből távozás pillanatát.

Költészetének ez a humanizmussal eljegyzett, bár a kor radikális társadalomváltoztató igényeiig el nem jutó eszmevilága irodalmunkban szinte egyedülálló, a Babitséval és a Kosztolányiéval vetekedő formaművészettel párosul. Formavilágának fejlődése ugyanazon az úton jár, mint egész nemzedékéé, elsősorban a József Attiláé és a Radnóti Miklósé; a fiatalkori avantgarde verseszményt az ő lírájában is felváltja a klasszicizáló igény, a kötött versformák kedvelése, a képalkotásnak a klasszikus költészetre jellemző racionalizmusa. Nagy kortársaihoz hasonlóan azonban ~ sem tagadja meg lírájának avantgarde gyökereit; az expresszionista képdimenziók, a képszerűséggel párosult gondolati sugallatok, a képzettársítások szürrealista merészsége megőrzi e klasszicizáló törekvés modernségét.

Korának jelentős, nagy formaműveltségű fordítója volt. 120 verset ültetett át magyarra francia, latin, német, olasz, román nyelvből. Román és erdélyi szász költők tolmácsolójaként az együtt élő irodalmak kölcsönös megismerését szolgálta, a helikoni program szellemében. Saját költői fejlődése szempontjából fordításainak három csoportja jelentős. Latin költők szerelmes verseiben az antik életöröm hangját keresi, mely a Viola-ciklus hexametereiből cseng majd sajátjaként felénk. Eminescu átszellemesített tájképei és gondolatisága transzcendens sóvárgásait erősítik, az osztrák Georg Trakl versein pedig — amelyek minden másnál nagyobb hatást gyakoroltak rá, s amelyeknek egyik úttörő és egyívású fordítója volt — a Nagycsütörtök “tragikus bukolikái”-nak álomvízióit, szépséget és szorongást egybeoldó stílusát gyakorolta ki.

Dsida-verseket Jancsó Adrienne, majd Kiss Ferenc (1941) vitt pódiumra, Banner Zoltán előadóművészetében Lucian Blaga verseivel együtt szerepeltek (1966). A Jegenyék és Tündérmenet c. verset Trózner József, a Tavalyi szerelem címűt Zoltán Aladár (1967) zenésítette meg; öt dalt Dsida verseire Szabó Csaba szerzett és adott ki (románul és magyarul, szoprán szólóra, zenekarra, 1978). A költő Imbery Melindához írt leveleit Marosi Ildikó közli A Hétben (1980).

Művei: Leselkedő magány (versek, Debreczeni László rajzaival, Kv. 1928); Magyar karaván Itálián keresztül (irodalmi útirajz, Nv. 1933); Nagycsütörtök (versek, Gy. Szabó Béla illusztrációival, Kv. 1933); Angyalok citeráján (versek, Kv. 1938); Válogatott versek (Rónay György bevezető tanulmányával, Bp. 1944); Versek (Szemlér Ferenc bevezetőjével, Réthy Andor bibliográfiájával, 1966); D. J. válogatott versei (Jékely Zoltán szerkesztésében, Lengyel Balázs előszavával, Bp. 1980).

Műfordításai: Ernst Toller: Fecskék könyve (JBA kiadása, Kv. 1945); Tóparti könyörgés (Áprily Lajos válogatása, Bp. 1958); Összegyűjtött műfordítások (gondozta és jegyzetekkel ellátta Szemlér Ferenc, 1969); Versek és műfordítások (válogatta és bevezeti Láng Gusztáv, Tanulók Könyvtára, Kv. 1974). Válogatott verseit Emil Giurgiuca fordította román nyelvre (Peisaj cu nori, Ştefan Aug. Doinaş bevezetőjével, 1974).

(L. G.)

Szentimrei Jenő: Fiatalok. Erdélyi Helikon 1928/1; uő: Fej vagy írás? A Dsida-érem megnyugtató oldala. Utunk 1956/44. — Gaál Gábor: A húszéves poéta. Keleti Újság 1928. ápr. 29. — Kiss Jenő: D. J. emlékezete. Hitel 1938/2; uő: Első találkozásom D. J.-vel. Igaz Szó 1967/5. — Molter Károly: Költő, semmi más. Erdélyi Helikon 1938/7. — Panek Zoltán: D. J. ébresztése. Utunk 1956/38. — Szilágyi András: Tévedtünk volna? Utunk 1956/40. — Szőcs István: A Dsida-érem másik oldala. Utunk 1956/42. — Páskándi Géza: D. és a kortárs elfogultsága. Utunk 1956/43. — Földes László: D. J. I–

IV. Utunk 1957/38–41. — Méliusz József: Vigyázat! Hamis angyal. A Kitépett naplólapok c. kötetben, 1961. 323–31. — Szemlér Ferenc: D. galgói napjai. Igaz Szó 1965/5. — Láng Gusztáv: D. J. (Egy életmű problémái). Korunk 1967/3; uő: Végrendelet — mely végrehajtásra vár. Utunk 1968/23; uő: D. J. két írói álneve. NyIrK 1968/2; uő: A legenda emberarca. D. J. Nagycsütörtök c. verséről. Utunk 1973/29; uő: Az érzelmi lázadástól a lázadás értelméig (Részlet egy Dsida-monográfiából). NyIrK 1974/1. — Sőni Pál: D. játékossága; A kiteljesülő Dsida-kép. Mindkettő a Művek vonzása c. kötetben, 1967. 36–51. — Marosi Péter: Irodalomtörténeti pillanat — irodalomtörténészek pillanatai. Utunk 1968/29. — Abafáy Gusztáv, Láng Gusztáv: D. J. versesfüzetéből. Igaz Szó 1969/2. — Banner Zoltán: A föld és az ember megmarad. Utunk 1978/23. — György Dénes: Megpecsételt sors. Emlékezés D. J.-re. A Hét 1978/26. — Csiszár Alajos: Még egy ismeretlen Dsida-vers. Magyar Nemzet, Bp. 1979. júl. 15.