Romániai magyar irodalmi lexikon

Fodor Béla — *műkedvelő játék

Fodor Ernő, családi nevén Fischer (Lvov, 1906. jún. 1. — 1977. ápr. 5., Kolozsvár) — szerkesztő, újságíró, műfordító. Barabássy Erzsébet férje. Középiskolát Gyulafehérváron végzett, Párizsban folytatott egyetemi tanulmányokat. Közírói pályáját a kolozsvári Új Keletnél kezdte 1923-ban mint párizsi tudósító. 1947–48-ban az Egység főmunkatársa, majd a Tudományos Könyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztőségét vezette (1952–58); kezdeményezésére indult meg a *Gazdaságtörténeti Tanulmányok és a *Jogi Kiskönyvtár c. sorozat. Műfordításában megjelent kötetek: Nicolae Jianu: Nagy idő (Szilágyi Andrással, 1953); Valeriu Bologa szerkesztésében: Adalékok a R. N. K. orvostudományának történetéhez (1955); Ion Agîrbiceanu: Aranybánya (Szilágyi Andrással, Mv. 1957); Egon Erwin Kisch: A Redl-ügy és egyéb történetek (Téka 1974).

Fodor Irén (Bélfenyér, 1931. jan. 10.) — szerkesztő. Középiskolát Nagyszebenben és Nagyváradon, magyar nyelv és irodalom szakot 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen végzett. 1956–70-ben az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének belső munkatársa;⁹⁸ 1970–72-ben a csíkszeredai Hargita munkatársa. 1972-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozik. Könyvismertetéseit, műfordításait a Dolgozó Nő közli. A Tanulók Könyvtára sorozatban szerkesztésében és előszavával jelentek meg Arany János válogatott költeményei (1961).

Fodor István (Komárom, 1893. szept. 29. — 1961. nov. 5., Budapest) — szerkesztő, helytörténész, postasegédtiszt. 1919 után színházi titkár, majd színirendező Maros­vásár­helyen. 1924-ben indította meg a Színházi Hét (1926–27-ben Színházi Világ) c. mű­vészeti hetilapját, amely 1929-től Marosmenti Élet fejléccel kerül olvasói elé, társadalmi riportokkal és a filmvilág híreivel bővülve. Újabb lapja volt ugyancsak Marosvásárhelyen az Ellenzék (1935–37). Énekes vígjáték formájában dramatizálta Mikszáth Az eladó birtok c. novelláját (Békeffy Mihály zenéjével, Mv. 1925) és A szelistyei asszonyok c. regényét (Mv. 1932). A Marosmenti Élet kiadásában indult s mintegy 50 folytatásban jelent meg Krónikás füzetek c. sorozata (1930–39) értékes történeti és művelődéstörténeti anyaggal régi színpadi furcsa­ságokról a marosvásárhelyi színészetben, híres vásárhelyi orvosokról, Kantornéról, az első legnagyobb magyar tragikáról és marosvásárhelyi végállomásáról, hadvezérek, állam­férfiak, egyházfők és irodalmi nagyságok átmeneti szerepléséről Marosvásárhelyen, az 1848–49-es forradalmi Marosvásárhelyről. Kiemelkedik Marosvásárhelyi színi élet (1933) és Marosvásárhelyi Oklevéltár (I–II. 1938) c. füzete. Ő tájékoztatja Németh Lászlót a Bolyaiak városáról, s ő lesz az író második Bolyai-filmtervének (1961) öreg vásárhelyi postatisztje.

Szentimrei Jenő: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen (1780–1945). Mv. 1957. 77, 82.

Fodor József (Ság, 1907. nov. 28.) — publicista. A temesvári főreál és kat. hittudományi akadémia elvégzése után temesvári lelkész. Az Arany János Társaság tagja.⁹⁹ Szociális kérdésekről cikkezett a Déli Hírlapban. Tevékeny szerepet játszott a Vásárhelyi Találkozón (1937), ahol párbeszédet folytatott Nagy István munkásíróval.¹⁰⁰ 1940-től a lugosi Magyar Kisebbség “Harmadik nemzedék” c. rovatát szerkesztette, és falutanulmányozást kezdemé­nyezett, melynek eredményeként *Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek címmel 12 helytörténeti munka látott napvilágot.

Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Bp. 1967. 88–91. — Nagy István: Szemben az árral. 1974. 284–85. — Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. 1977. 54. — Balogh Edgár: Szolgálatban. 1978. 53–55.

Fodor Katalin (Majsa-Miklósvár, 1931. febr. 15.) — pszichológus. Gimnáziumot Szatmáron, pedagógia–lélektan szakot a Bolyai Tudományegyetemen végzett, 1958 óta a Babeş–Bolyai Egyetem lélektani tanszékén lektor, ma az egyetem kutatói központjában főkutató. 1956 óta közöl, a Korunk, A Hét, Dolgozó Nő, Tanügyi Újság munkatársa. A Gondolkozáslélektani tanulmányok (1958) c. kötetben 8 tanulmány fő- vagy társszerzője. Román nyelvű szaktanul­mányai a Studia Universitatis Babeş–Bolyai hasábjain jelennek meg. A nyelvtudomány és lélektan határkérdései foglalkoztatják a szójelentés kapcsán, így a nyelvi szabad asszociációk információ- és jelelméleti analízise a nyelvi intelligencia függvényében. Több lélektani tankönyv magyar fordítója.

Fodor Lajos — *kémiai szakirodalom

Fodor László (Székelykeresztúr, 1928, febr. 8.) — történész. A középiskolát szülőhelyén végezte el, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem szakos képesítést. 1955 óta az RKP Központi Bizottsága mellett működő Történelmi és Társadalompolitikai Tanulmányi Intézet kolozsvári munkatársa, tudományos főkutató.

A hazai munkásmozgalom történeti kérdéseit kutatja, tájékoztató közlései a Korunk, A Hét, Dolgozó Nő és Ifjúmunkás, szakcikkei román folyóiratok, így az Astra, Familia, Tribuna hasábjain jelennek meg. Szaktanulmányait a Studii, Anale, Probleme de Muzeografie, Studii şi Articole de Istorie, Studia Universitatis Babeş–Bolyai, Acta Musei Napocensis és más szakfolyóiratok közlik. Több gyűjteményes kötet (50 de ani de la crearea Comisiei Generale a Sindicatelor din România, 1958; Greva generală din România, 1960; Marea Revoluţie Socialistă din Octombrie şi mişcarea revoluţionară şi democratică din România, 1967; În sprijinul Republicei Ungare a Sfaturilor, 1969; Documente din istoria mişcării muncitoreşti din România 1893–1900, 1969; Documente din istoria partidului comunist şi a mişcării muncitoreşti revoluţionare din România, 1970; Luptele revoluţionare ale muncitorilor ceferişti şi petrolişti, 1971) és a Dicţionar Enciclopedic Român társszerzője. A brassói, marosvásárhelyi és nagyszebeni vasmunkások 1923-as harcairól ír a Din istoria luptelor greviste ale proletariatului din România IV. kötetében (1970), egy tanulmánya Adatok a székelyudvarhelyi céhek bomlásának kérdéséhez c. alatt a Székelykeresztúri Múzeum emlékkönyvében (Csíkszereda 1974) jelent meg. Az észak-erdélyi néptömegek hozzájárulása hazánk felszabadításához a fasiszta uralom alól (1944. augusztus 23. — 1944. október 25.) c. írását az MNT közölte 1976-ban (román és angol nyelven is megjelent).

Munkái: Adalékok az erdélyi szakszervezeti mozgalom történetéhez 1848–1917 (Vajda Lajossal, román nyelven is, 1957); Október zászlaja alatt (Vajda Lajossal és Florian Pîrcălabbal, román nyelven is, Kv. 1957); A gyimesvölgyi parasztok felkelése 1934 (Titu Georgescuval, román nyelven is, 1960); Uzina Mecanică de Material Rulant “16 Februarie” Cluj (G. I. Jucannal, monográfia, Kv. 1970).

Fodor Mihály László (Gyalár, 1917. jan. 4. — 1968. ápr. 8., Vajdahunyad) — ferences egyházi író. Egyetemi tanulmányait Rómában végezte. A sport erkölcsiségéről szóló doktori tézise 1947-ben jelent meg latin nyelven Kolozsvárt a Bonaventura nyomda betűivel Christiana Cultura corporis cum speciali respectu ad modernum sport c. alatt, “Natura et moralitas” alcímmel. A 142 lapnyi munka egy sok évszázados erdélyi latinitás mai megnyilvánulása.

Fodor Sándor (Csíksomlyó, 1927. dec. 7.) — író. Szinte gyermekfővel, közvetlen közelből találkozott a háborúval, a szomorú intermezzó után azonban rendes menetben folytathatja tanulmányait; a csíkszeredai kat. főgimnáziumban érettségizett, s 1950-ben a Bolyai Tudományegyetem román–német szakos hallgatójaként államvizsgázott. Nagyszentmiklóson tanár, 1951 és 1956 között az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári szerkesztője, 1956 őszétől az induló gyermeklap, a Napsugár belső munkatársa.

Novellistaként az 50-es évek elején mutatkozott be; első kötetei (Fehérfenyő. F. Nagy Éva rajzaival, 1954; Gyöngyvirágos puszta, 1955) jóízű székely anekdotákat kedélyesen mesélő írót ígértek; érezni rajtuk a móriczi–asztalosi novella érlelő melegét. A lírai hangszerelésű Fehérfenyő, a drámai szerkezetű Lengyel László balladája a kor hazai magyar elbeszélőirodalmának akkori szintjén szólt saját élményeiről, későbbi novelláiban azonban a szerző eljutott önálló írói hangjához. Az anekdotikus helyzeteket, fordulatokat egyre inkább lélektani motívumokkal szövi át (Bronz vitézségi, Útra készen). Önarckép c. kisregénye (1964) az első meggyőző bizonyíték, hogy már nem a látványos cselekmény, a harsány külsőség, a “regénybe illő” érdekli elsősorban, hanem ami mögötte van. A kisregény egy székely faluból elszármazott festő-tanár lelki vívódásainak, művészi útkeresésének rajza; a pontos lélekrajz a szülőfalu szocialista átalakulásának konfliktusos bemutatásával kapcsolódik össze, a megfestendő modell, a falu egykori pártinstruktorának többféleképpen felidéződő emléke révén. Krónika c. regénye (1966), amely az Önarcképet önálló részként építi be a mű szerkezetébe, a festő vívódásainak előzményeit, a faluban lejátszódott eseményeket a hagyományosabb epika eszközeivel meséli el; e hármas tagolású könyv Szabó Gyula Gondos atyafisága mellett a székely falu szövetkezetesítésének hiteles krónikája. Újabb elbeszélései — különösen a Mit gondol az öreg pisztráng c. kötet (1967) címadó írása és A feltámadás elmarad történelmi példázata — mélyebben hatolnak az emberi lélekbe; abból a felismerésből születtek, hogy “a Szót kell az Igéhez alkalmaznunk”.

A döntés felelőssége, hűség és árulás egyetemes erkölcsi kérdésfeltevése epikájának esztétikai távlatait is megnöveli. A Büdösgödör c. kisregény (1970) az Önarcképhez hasonló — egy békés nyaralás élményeiben az emberi felelősség drámáját kibontó — kísérlet, de tulajdon­képpen ugyanez az erkölcsi felelősség a témája egy kisvárosi érettségiző lány tragédiáját megelevenítő kisregényének is (Megőrizlek, 1973). A Nehézvíz (1971) a Szellemidézés (1969) verses “történelmi interjúi”-nak eredeti humorával cseng össze. A felelősség kérdésével néz szembe újabb vallomásjellegű prózai műveiben, a fikciót háttérbe szorítva a személyes emlékezés, a közvetlen múltidézés érdekében. Az Egy nap — egy élet (1976) minden áttétel és rejtőzködés nélkül vall egy író életéről, veszteségeiről, környezetéről, az irodalmi életről. A szülőföld, Csíksomlyó múltját és jelenét megszólaltató Tíz üveg borvíz (1979) “tűnődéseibe” beépíti A feltámadás elmarad c. novelláját is.

Csipike-történetei az intellektuális prózavonulathoz kapcsolódnak (Csipike, a gonosz törpe, 1966; Csipike és Kukucsi, 1968; Csipike, a boldog óriás, 1970). Az erdei kedves mesefigurák egyszerre szólnak a gyermekekhez és felnőttekhez, a kezdetben jólelkű törpéből a hatalom megszállottjává váló Csipike példázata “felnőtt” mértékkel mérve is időtálló alkotás. A Csipike-könyvek megjelentek román, orosz, litván és német nyelven is; egy színpadi változatot Csipike címen (Jakab Lajos zenei kíséretével) 1973-ban tűzött műsorára a kolozsvári Állami Magyar Színház. A Büdösgödör Remus Luca fordításában ugyancsak megjelent románul.

Írói munkásságát gazdag műfordítói tevékenység egészíti ki; többek között Caragiale, Mihail Sadoveanu, Agîrbiceanu, Topîrceanu, Eugen Barbu, Fănuş Neagu, Al. I. Ghilia román, valamint Paul Schuster, Arnold Hauser, Franz Storch német prózáját tolmácsolta magyarul önálló kötetekben, folyóiratokban. Legkiemelkedőbbek D. R. Popescu-tolmácsolásai: négy regényét és négy színdarabját fordította magyarra, köztük az Ők ketten, vagy akik csak az erdőt látták (1974), a Királyi vadászat (1975) és a Felhők császára (1979) c. műveket.

Egyéb kötetei: Fújja a szél, fújja (novellák, karcolatok, 1957); Táborozók (ifjúsági elbeszélés, 1959); Új barátok (ifjúsági elbeszélés, 1960); Jóska meg a sóska (karcolatok, Deák Ferenc rajzaival, 1961); Elveszett egy kicsi lány (karcolatok, 1963); Orbán Balázs nyomdokain (Beke Györggyel és Mikó Imrével, riport, 1969); Bővizű patakok mentén (Beke Györggyel, Farkas Árpáddal, Kovács Györggyel, riport, 1972); A felnőttek idegesek (kisregény, Kv. 1974); Mosóteknőben a világ körül (gyermektörténetek, 1976).

(K. L.)

Nagy István: Amit többször is érdemes elolvasni. Utunk 1953/41; újraközölve A harc hevében, 1957. 164–74. — Marosi Péter: Író születik. Igaz Szó 1955/5; uő: Gödör vagy szakadék? Utunk 1970/29; uő: Vallomás egy vallomásról. Utunk 1977/26, újraközölve Világ végén virradat, 1980. 71–76. — Földes László: F. S.: Csipike, a gonosz törpe. Utunk 1966/27. — Szőcs István: Hármas kistükör. Utunk 1967/5. — Kántor Lajos: Mélyebb vizeken. Utunk 1967/39. — Veress Dániel: Állomástól állomásig. Igaz Szó 1968/1. — Jancsik Pál: Csipike lelke. Utunk 1970/51. — Antal Péter: Visszapereljük. Előre 1973. júl. 14. — Kormos Gyula: Tartalomtól a műformáig. Utunk 1973/30. — Gálfalvi Zsolt: Egyszerű csoda. A Hét 1973/30; uő: Vallomás egy vallomásról. A Hét 1977/4. — Tóth Károly: Egyes számú vádlott: a képmutatás. Utunk 1973/33. — Molnos Lajos: Bagos Fülöp különvéleménye. Utunk 1974/29; uő: Megmérettetések. Utunk 1979/36. — Mózes Attila: Csöndes feleselés. Korunk 1977/7. — Bálint Tibor: A szerencsés író. Utunk 1977/48. — F. S. műhelyében. Panek Zoltán. D. R. Popescu, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila írásai. Igaz Szó 1978/2. — Nagy Pál: Hazai tudósítások. Igaz Szó 1979/8.

ASZT: Interjú és felolvasás. LM 549, 582, 892. — F. S. írói pályájáról. LM 1065. — Alkotóműhely. LM 1636, 1852.

Fogarasi Albert (Torda, 1851. márc. 24. — 1945. nov. 19., Nagyenyed) — filológus, történész. Tanulmányait a Bethlen-kollégiumban végezte, ugyanott tanár 1908-ig, Két ízben viselt rektori tisztséget; munkásságát nyugdíjba vonulása után is Nagyenyed életének és főként a kollégiumnak szentelte. Irányító szerepe volt a függetlenségi szellemű politikai mozgalmakban. 1935-ben a Magyar Kaszinó centenáriuma alkalmával Jenei Elekkel megírta a kaszinó történetét. Emlékirataiban a múlt századbeli kollégiumi életet idézte fel. 1939-ben befejezett A Bethlen-kollégium múltjából c. monografikus munkája más kézirataival együtt a Bethlen Könyvtárban található. Megjelent munkái: Egyiptom földjén (Nagyenyed 1897); Régi diákélet a Bethlen-kollégiumban (a 300 éves Bethlen-kollégium emlékalbumában, Nagyenyed 1922); Nagyenyeden (a Tabéry Géza és Incze Ernő szerkesztette Jókai Erdélyben c. kötetben, Nv. 1925. 101–08.).

Vita Zsigmond: Látogatás a Bethlen-kollégium legöregebb tanáránál. Déli Hírlap 1943. márc. 27.

Fogarasi József (Torda, 1912. dec. 28.) — jogi és gazdasági szakíró. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári ref. kollégiumban végezte, a Ferdinand Egyetemen 1935-ben jogtudományi doktorátust szerzett. Előbb ügyvéd Kolozsvárt, 1944-től 1948-ig a Szakszervezeti Tanács jogtanácsosa, majd vállalati aligazgató. 1950-től nyugalomba vonulásáig, 1974-ig a Bolyai, ill. Babeş–Bolyai Egyetem előadótanára a jogi és közgazdasági karon, közben a kolozsvári néptanács végrehajtó bizottságának titkára (1958–61). Közírói s egyben jogi felvilágosító munkásságát a MADOSZ eredetileg Előre, majd más elnevezések alatt megjelent lapjában kezdte (1935–36), a szakszervezeti sajtóban folytatta; több egyetemi jegyzetet adott ki, s részt vett mint társszerző A Román Népköztársaság alkotmánya c. munka (1957) szerkesztésében; egy tanulmánya az áruforgalmi adó jellegéről és szerepéről a Közgazdasági tanulmányok c. kötetben (1957) jelent meg. A Szakszervezetben (1945–46) és a Justiţia Nouă hasábjain (1956) közölt cikkei mellett a Korunkban számos közigazgatási tárgyú írása jelent meg. Az egyetem Studia sorozatában a szocialista vállalatok vitás kérdéseinek megoldásáról értekezett (1970).

folklór (ang. folklore 'népi tudás') — a nép hagyományos, közösségi eredetű-jellegű, íratlan szellemi javainak (költészet, zene, tánc, néphit, népszokások) összessége; a romániai magyar nemzetiségi kultúrában azok a szellemi javak, amelyek az itt élő magyar népi (falusi és városi) tömegek sajátjai.

A romániai magyar ~nak mély, évszázadokon át kialakult és felhalmozódott sajátosságai vannak mind a magyar ~ egészével, mind a román ~ral való kapcsolataiban és kölcsön­hatásában. A korábbról öröklődött, majd továbbfejlődött romániai magyar ~ 1918 után keletkezett részében külön romániai jelleg is észlelhető néhány olyan műfajban, amely a történeti, közéleti változásokat közvetlenebb módon és gyorsabban tükrözi. Ilyenek a katonadalok, a két világháború közt a munkásmozgalom dalai vagy a szocializmus építéséhez kapcsolódó új szövegek.

A romániai magyar ~ az egész magyar ~ban viszonylag a legrégiesebb, következőleg a legélőbb és leggazdagabb. Régies jellege az országon belül is, nyugatról kelet felé haladva, mind erőteljesebb, mígnem a ~terület szélén, a székelyeknél, a gyimesi meg a moldvai csángóknál eléri a maximumot. Az a tény, hogy a magyar nemzetiség Romániában nem egyetlen összefüggő tömbben, hanem több kisebb-nagyobb csoportban, sőt részint szórványosan él, románokkal, ill. más nemzetiségekkel együtt vagy azok környezetében, szintén hozzájárult a régies anyag és sajátosságok megőrzéséhez.

A régiesség az anyagban (siratóénekek, egyedülálló klasszikus balladatípusok, lírai keser­vesek) éppúgy szemmel látható, mint az életben (verses alkotások rögtönzése, nagymérvű szöveg- és dallamvariálás, egyéni balladaelőadás, gazdagon ékített dallamvonal). A romániai magyar ~ ilyen és hasonló régi, jórészt már kizárólagos anyagának, alkotás- és előadás­formáinak rendszeres gyűjtése, tanulmányozása és kellő ismerete nélkül a magyar ~ múlt­jának vagy mai állapotának egyetlen kérdése sem oldható meg tudományos szinten. A régiesség és gazdagság azonban természetesen csak viszonylagos; talán a moldvai csángókét kivéve egészében rohamosan tért vesztett és veszít az irodalommal, valamint a kultúra valamennyi modern formájával szemben; a századokkal korábbi egyeduralmához és virágzásához viszonyítva az élő ~ a hanyatlás, a megszűnés végső szakaszához jutott.

A romániai magyar ~ másik alapvető sajátossága, a román néppel való együttélés természetes és szükségszerű következményeként megnőtt az interetnikus kapcsolatok súlya és jelentősége. Az ezredéves együttélés szövevényes kölcsönhatásokhoz vezetett: elsősorban itt áramlottak és áramlanak be a magyar ~ba különösen a román, általában a délkelet-európai hatások, formai elemek éppúgy, mint tartalmi motívumok, epizódok és típusok. Nem véletlen, hogy Erdélyben a magyar–román összehasonlító folklorisztika a gyűjtés kezdeteitől napjainkig jellegzetes hagyománnyá gyarapodott.

Végül nem hanyagolható el az a földrajzi adottság sem, hogy a térszíni formák nagy változatossága miatt a néprajzi tájak területe egyenként sokkal kisebb, számuk viszont sokkal nagyobb, mint akár a román, akár a magyar alföldi sík részeken. A romániai magyar néprajzi tájak hegységekkel barázdált, folyókkal-patakokkal szabdalt térképe meglepő és jellemző tagoltságot mutat: nemcsak két szomszédos völgy tucatnyi faluja, hanem akár egy-két falu is (így Szék vagy Torockó) alkothat önálló, a környezetétől teljesen elütő néprajzi tájat, vidéket. A romániai magyar néprajzi tájak túlnyomórészt a Kárpátok ívén belül, Erdélyben helyezkednek el. A Kárpátok övezte mai tizenhat megye közül mindenikben van, románokkal és más nemzetiségekkel együtt, több-kevesebb magyar népesség, szórványoktól kezdve olyan nagyobb néprajzi tájakig, amelyek közül területének és magyar lakosságának arányai, valamint éppen népköltészete és népművészete révén a nemzetközi szakirodalomban is méltán legismertebb Kalotaszeg és a Székelyföld. Egy kisebb, de a népi kultúra szempontjából jelentős csoport él a Keleti-Kárpátokon kívül: a moldvai csángó magyarok, akik a középkortól kezdve fokozatosan települtek át a Székelyföldről Moldvába, és ma a legarchaikusabb magyar ~sajátosságok őrzői.

A ~ a romániai magyar kultúra fontos és jellegzetes része. Bár néhai hagyományos (“szerves”) korszaka hovatovább lezárul, újjáélesztett és továbbfejlesztett (“szervezett”) formái a könyvkiadás és az időszaki sajtó, a rádió és televízió, a fesztiválok és versenyek, a *Kaláka és a táncházmozgalom, általában a szocialista állam művelődési intézményei és mozgalmai révén egész nemzetiségünk kulturális életét áthatják. Az irodalomban és a képzőművészetben egyre jellemzőbb a folklorizmus: a hagyományos népi szellemiség közvetlen vagy közvetett ihletése és hatása. A ~ sokrétű megbecsülése, megőrzése és értékesítése az öntudat jelzőrendszeres tartozékaként szolgálja a nemzetiség együttérzését és összetartozását.

A magyar folklórkutatásnak Erdélyben és Moldvában gazdag múltja van; a százados népköltészeti és népzenei gyűjtések és feldolgozások áldozatos munkával ismétlődnek 1919 után is. Vikár Béla, Bartók, Kodály, Lajtha László, Balla Péter munkásságát Seprődi János, Veress Gábor, Domokos Pál Péter, Járdányi Pál és mások folytatják, közlésre az Erdélyi Múzeum és az ETI nyújtott segédkezet.

Intézményes munkára, tudományos tervszerűségre újabban került sor: 1949-ben alakult a bukaresti Folklór Intézet fiókjaként a kolozsvári Folklór Osztály, a romániai magyar ~ gyűjtésének és tanulmányozásának, továbbá a román–magyar ~kapcsolatok vizsgálatának feladatával. Ma mint Etnológiai és Szociológiai Osztály a Babeş–Bolyai Egyetem Társadalomtudományi Központjához tartozik. Belső munkatársai megalapításától napjainkig: Szegő Júlia (népzene) 1957-ig, Jagamas János (népzene) 1960-ig; rövid ideig Elekes Dénes (néptánc), akit Faragó József (népköltészet) váltott fel; 1957-től Almási István (népzene); 1958-tól 1973-ig Nagy Olga (népköltészet), 1960-tól Vöő Gabriella (népköltészet). Rövidebb időn át Gurka László (népzene, 1954–59), Könczei Ádám (népköltészet, 1958) és Schuster Nagy Ildikó (népzenei irattáros, 1958–62). Jelenleg az osztálynak három magyar szakembere van: a népköltészeti kutató Faragó József, Vöő Gabriella és a népzenekutató Almási István. Hivatásos népköltészeti kutató 1967 óta Marosvásárhelyen Olosz Katalin folklorista. A kolozsvári egyetem magyar irodalmi tanszékén 1943-tól 1953-ig Faragó József mint gyakornok, tanársegéd, ill. adjunktus foglalkozott népköltészeti oktatással, 1954 óta Mitruly Miklós lektor a ~ előadója. A zeneművészeti főiskolán Jagamas János irányította éveken át az újabb nemzedékek népzenei érdeklődését. A népköltészet és a népzene mellett olyan részeknek, mint a néptánc, a népszokások, a néphit és a népi tudás, hiányoznak még hivatásos kutatói.

A hivatásos folkloristák szerény száma miatt közművelődési szerepén túl szakmailag is számottevő az a népköltészeti és népzenegyűjtő mozgalom, amelynek gazdag termése többnyire szintén a Folklór, ill. Etnológiai és Szociológiai Osztály archívumát gyarapítja. Ez az archívum már 1977 végén 723 helységből összesen 130 000 romániai magyar folklóralkotást őrzött, a szám ma meghaladja a 150 000-et. A gyűjtések jelentős része a folyóiratokban is napvilágot lát, főleg a Művelődésben és mellékletein; tudományos feldolgozásokat a Korunk és a NyIrK közöl. A könyvkiadók és a megyei közművelődési szervek is számos kiadvánnyal járultak hozzá a népköltészet, így különösen a *ballada és a népdalok (*daloskönyv) iránti közérdeklődés felkeltéséhez, ritkább a *néptánc koreográfiai irodalma, e téren azonban több művészi együttes és újabban a *táncház ifjúsági mozgalma nyújt új eredményeket.

(F. J.)

Kós Károly, ifj.: Magyar néprajzi tájak hazánk területén. Művelődés 1957/2; uő: Hagyomány, fejlődés, sajátosság és egyetemesség a néprajzban. Korunk 1969/11. — Faragó József: Székely népköltészet. Korunk 1957/8; uő: Népköltészeti kapcsolataink kutatásáért. Korunk 1959/9; uő: Nemzetiség és folklór. Korunk Évkönyv 1973. 135–46.; uő: Folklórtudat. Művelődés 1978/9; uő: A székely folklórgyűjtések vázlata. Korunk Évkönyv 1979. 31–38.; uő: A szerves és a szervezett folklór. Korunk 1979/1–2. — Balogh Edgár: Megtartó és egybekötő néphagyomány. Korunk 1969/11; uő: Néphagyomány és művelődés. Korunk Évkönyv 1979. 10–19. — Szabó T. Attila: A hazai magyar népballadagyűjtés életútja. Kallós Zoltán Balladák könyve c. kötetében, 1970. 5–42. — Kósa László–Nagy Ilona: Magyar néprajzi kutatások Romániában. Népi kultúra — Népi társadalom V–VII. Bp. 1971. 45–69. — Szabó Zsolt: Irányított néprajzi gyűjtőversenyek általános iskolás tanulókkal. Népismereti dolgozatok 1976. 73–84. — Jagamas János: Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. A Szabó Csaba szerkesztette Zenetudományi írások c. kötetben. 1977. 25–51. — Cseke Péter: Folklórkutatásunk korszerű szintézise. Korunk 1978/9. — Szabó Ilona: A Korunk népismereti könyvészete (1926–1977). Korunk Évkönyv 1979. 299–312.